2013 – Bán Magda: Az a bizonyos csehovi puska

Lassan már a posztmodern „hívei” is azzal kezdik esszéiket, hogy korai a posztmodernt temetni. Ez egy kicsit olyan, mint amikor egy kórházban fekvő aggastyán vállát veregetjük: együtt horgászunk még húsz év múlva is! Ha az illető nem tudta még, abban a pillanatban megérti: jó, ha napjai maradtak. Persze a posztmodern még mindig kap virágot, de már nem az öltözőjébe, hanem a ravatalára.

Bán Magda interjúja Centaurival (Új Könyvpiac)

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013

centauri jégvágó magvető irodalom író kék angyal bestseller ice pick Bán MagdaMost jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában harmadik könyve Jégvágó címmel. Ezúttal, ahogy korábban ígérte: regény. 2006 után, első jelentkezése óta furdalja a kíváncsiság olvasóit, ki is lehet az álnév mögött. Kevesen ismerik, de azért az elmúlt években adott interjúkból valamicskét tudhatunk önről. A Dunántúlon él, van egy-két (?) tanyája, volt lova is, van egy hatalmas könyvtára. A Kék angyal című novelláskötetét elismeréssel fogadta a kritika, az első elbeszélést, a Kút a Nap alatt címűt megfilmesítették, és ennek bemutatóján mondta, hogy a következő könyve regény lesz. Ez 2010 őszén történt. Azóta mostanáig keveset tudtunk önről. Utazott? Egyáltalán szeret utazni?
Elvállaltam egy nem mindennapi munkát, és a magánéletem is úgy alakult, hogy rengeteget, állandóan ingáztam, száz és száz kilométert kocsiztam, ami alapvetően nem gond, szeretek vezetni, főként éjjel, de az utóbbi években egy kicsit sok lett az állandó jövés-menés. Ebben a pillanatban is 450 kilométer választ el a szobámtól. Újabban viszont változott a helyzet, és én is törekszem arra, hogy többet lehessek az íróasztalomnál.
Miért Amerikát, az Egyesült Államokat választotta helyszínéül?
Egy krimibe illő fordulattal azt mondhatnám, „a szálak odavezettek”. Egymással párhuzamosan több is ugyanoda, az Államokba, azon belül a San Franciscó-i öbölbe. Régóta foglalkoztat Jack London ifjúkora és a lobotómia története is. Mindkét vonal erősen kapcsolódik San Franciscóhoz. Arról nem is szólva, hogy annak idején onnan indult ki az aranyláz, és a földrajzi helyzete is egészen speciális. A Golden Gate-ről ma már az emblematikus híd jut az eszünkbe, holott eredetileg azt a tengerszorost jelölte, ahonnan szerencsevadászok, kalandorok tízezrei hajóztak ki az újkori történelem során. Nemcsak földrajzilag, hanem szimbolikusan is kapu a világra, amelyen át bárki elindulhat. San Francisco és Oakland nem véletlenül vált Amerika egyik legforróbb pontjává, és nem csak az aranyláz vagy a hippikorszak idején. Most is képvisel egyfajta progresszivitást, elég csak az utóbbi évek oaklandi lázongásaira gondolnunk. Első körben egyébként a 19. századvégi San Franciscót kellett megismernem, hogy egy hosszas nyomozás után végül Dan Coolbirth sorsánál és napjainknál kössek ki.
És miért egy 20 év körüli fiú gondolatait, emlékeit halljuk?
Míg a közélet gumicsontokon rágódik, addig az egyén szintjén még mindig az a legkényesebb kérdés, hogy az idősebb generáció miként frusztrálja a fiatalokat. Szinte általános, hogy a felmenők rossz mintáit az őket követő generációk motorikusan megismétlik, holott akár meg is szabadulhatnánk tőlük. A fiatalok időnként fellázadnak, hol jól, hol rosszul, újabban úgy tűnik, hogy jelentős részük inkább önkéntes száműzetésbe, passzivitásba vonul. Dan esetében a család egy réges-régi história, az apai dédapa embertelen agyműtéte körül forog állandóan, ahhoz hasonlóan, ahogy a közélet – amit az idősebb generáció tematizál – folyton-folyvást az emberi história borzalmaihoz tér vissza. Tegyék ezt a legjobb szándékkal, ez mára tökéletesen kontraproduktív lett, s nem segíti, hanem megnyomorítja a fiatalokat. Rettentő tévedés beterelni őket is ebbe a meddő diskurzusba ahelyett, hogy a világ napsütötte oldalához, saját érzéseikhez való kapcsolódásban segítenék őket. Képzeljünk el egy fiatalembert, akinek folyton azt dörgölik az orra alá, hogy a nagyapja bankot rabolt. Lehet ezt tisztázni, de ha ebből egyfajta családon belüli propaganda lesz, ne csodálkozzunk, ha egy szép napon a srác besétál a legközelebbi bankba, fegyvert szegez az őrökre, és a kasszát követeli. Dan azonban mégsem ezt az utat választja.
Néha úgy éreztem olvasás közben, hogy Dan, akinek a szemével a történteket látjuk, sokkal bölcsebb, mint egy mai huszonéves. Mintha az ön élettapasztalatokon és olvasmányélményeken átszűrt gondolatait, reflexióit hallanám Bibliáról, Jack Londonról, Gogolról, háborúról, házasságról és így tovább. Tehát egy kultúrtörténeti eszszét, szlengben.
Dan Coolbirth bőrében ott vagyok én is, ugyanakkor a mai huszonéveseket nagyon könnyű alábecsülni. Nem akarok azzal az egyébként helytálló frázissal jönni, hogy minden generációt alábecsültek, de a helyzet most minden korábbinál drasztikusabb. A mai huszonéveseket olyannyira lenullázta a felettük járó generáció, hogy már lázadni sincs kedvük. Kommunikálni se. Annyit propagáltuk a szörnyű előzményeket, annyit riogattunk a jövővel, hogy elment a kedvük mindentől. Nem akarnak megnyilvánulni, főként nem előttünk. A Jégvágó már rég a kiadónál volt, amikor kijött az a felmérés, amely szerint a huszonévesek minden korábbinál apatikusabbak. Egyetlen korábbi generáció számára sem volt ilyen természetes a tökéletes magány, a passzivitás, a beletörődés érzése. Szerintem a „csöndes generáció” hallgatása azt üzeni: ha valóban olyan pocsék minden, mint ahogyan állítjátok, talán jobb lenne, ha ti is hallgatnátok.
A lobotómia eljárása (az agy megfúrása) nemcsak mint embertelen gyakorlat, hanem szimbólum is regényében. Az elmebeteg nő naplójából készült Szász János filmjében láttam ilyesmit.A tömeges zombisodásra gondol?
Igen. Azok a „mércék”, amiket a felnőtt társadalom a maga frusztráltságából, félelmeiből párolt, úgy hatnak, akár a lobotómia, ugyanakkor az évtizedeken át érvényesnek hitt mantrákat egyre kevesebben hiszik igaznak. Vagyis ma már nem várunk tőlük javulást. Úgy veszünk be mindent, hogy már a beszedés pillanatában tudjuk: csak rosszabb lesz tőle. Remélhetőleg a következő lépésben tömegesen fogjuk elutasítani ezeket a szellemi szereket, és jobban megválogatjuk majd, hogy ki és mi módosítja a tudatunkat.
Még két fontos és hangsúlyos fogalom van a műben: az emlék és a történet. Erről, mármint a történet szerepéről egész esszét olvashatunk. Azaz jól elmondja a véleményét mindarról, ami szóba kerül.
A sokáig szinte általános történetellenesség épp olyan tévedés volt, mint annak idején Nobel-díjat adni a lobotómia „feltalálójának”. Az ember, ha megpróbálja elképzelni az életét, történetben képzeli el. Az irodalomnak volt egy óriási sansza arra, hogy ebben partner legyen, de egy ponton az írók jelentős része kifordult ebből a partnerségből. Ráadásul pár éve azt is tudjuk, hogy a történetéhség genetikailag kódolt. Ha nem kapunk történeteket, a sajátunkat sem tudjuk felépíteni. Akár tetszik, akár nem, ez van. Robinson története nem véletlenül népszerű. Alig akad ember – ha akad egyáltalán –, aki élete során ne érezné magát legalább egyszer lakatlan szigeten, olyanhelyzetben, ahol senkire sem számíthat. Az a kérdés, hogy akkor miből dolgozhat: Robinson esetéből, vagy abból, hogy egy csodaszép mondatot talált egy posztmodern mű 77-ik oldalán? Az utóbbiból aligha. Ez persze sokaknak túl darwinista, túl haszonelvű felfogás, mégis, aki a történet ellen apellál, valójában fényevést propagál. Az evésről is gondolhatjuk, hogy roppant gusztustalan a felső testnyílásba idegen anyagokat tömködni, ettől függetlenül enni még annak is muszáj, aki az egész eljárást alpárinak érzi. A nyelv nem a gyönyörködtetésünkre jött létre. Csodálatos eszköz, de mégis csak eszköz. De ma már ezt talán nem is kell nagyon hangsúlyozni. Lassan már a posztmodern „hívei” is azzal kezdik esszéiket, hogy korai a posztmodernt temetni. Ez egy kicsit olyan, mint amikor egy kórházban fekvő aggastyán vállát veregetjük: együtt horgászunk még húsz év múlva is! Ha az illető nem tudta még, abban a pillanatban megérti: jó, ha napjai maradtak. Persze a posztmodern még mindig kap virágot, de már nem az öltözőjébe, hanem a ravatalára.
Írt sci-fit, remek novellákat, most egy sorsokban és történetekben gazdag szellemi kalandregényt. Mintha olvastam volna, hogy ismét regénybe fogott. Elárul róla valamit?
Valójában nem lineárisan haladok. A Jégvágónak két testvérregénye is van. Az egyik édestestvér, a másik féltestvér. Mindkettőben szintén fiatalemberek próbálkoznak utat találni. Az egyik, a Jack (Jákob botja) szorosan kapcsolódik a Jégvágóhoz, szinte a folytatása, a másik viszont, a Hórvölgyi köd Európába és egy egészen más helyzet hasonló problémáihoz vezet. A három regényen szinte párhuzamosan dolgoztam, s hamarosan kiteszem a pontot a másik kettő végére is. Hogy melyik jön ki következőnek, sok mindentől függ, még én sem tudom. Érzésem szerint ez nemcsak rajtam és a Magvetőn múlik majd, hanem az olvasókon is.

Forrás: Új-Könyvpiac

 Centauri adam sude (2) Jégvágó Magvető Kiadó Bán Magda regény novella

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.