• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2009 – Interjú Centaurival – Odafent Krisztus és én

Ma is, ha valahol útközben talál rám az est, szívesebben alszom erdőben, mint lakott területen. Civilben is sokszor kérdezték már, félek-e mondjuk a vaddisznótól. A helyzet az, hogy a vaddisznó fél tőlem.

Papiruszportál

Szerző: leho, 2009. október 24. 6.56

Krisztus 2 CENTAURI EUCHARISTIA LOBOGÓ Jégvágó Magvető Kiadó regény interjú CentaurivalCentaurinak a hónap végéig látható újabb fotókiállítása a Nyitott Műhelyben Homo labilis címmel. Az álnéven publikáló író szövegeinek erős képisége, „képessége” itt konkrét, valós szobor-, állati és ritkán emberi testeket ölt. A kiállítás kapcsán fotóiról, dokumentarizmusról, természetbe ágyazottságról, egyéni látásmódjáról, illetve arról kérdeztük az alkotót, mi(ke)n dolgozik most. Centauri egy készülő regényének részletét is közöljük.
– Amikor először végignéztem a tárlat fotóit, a Fotográfia című film jutott eszembe, egyfajta archaizáló, szociológiai nézőpontot sugallnak a képek. Mintha te is a filmkészítők módjára járnád a vidéket.
– Ha arra gondolsz, hogy egy dokumentumfilmeshez hasonlóan, kicsit feszélyezve érzem magam. Nincs bennem szociológiai indíttatás, illetve az a távolságtartás, az a kívülállás sincs meg, ami igazán szociografikussá tehetné a képeket, engem pedig – esetleg – szociológussá. Ennek megfelelően a tudatosság is hiányzik, más kérdés, hogy ha akarom, ha nem, úton-útfélen belebotlom olyan jelenségekbe és emberekbe, amelyek és akik akár a szociográfust is előhívhatnák belőlem. De nem dokumentálok, fotóval sem, illetve csak nagyon kivételes esetekben. Emberek fotózásától kimondottan borsódzom, néha magam se tudom, miért. Ez egyébként az utóbbi időben sokat változott, de továbbra is nehezen áll rá a kezem, hogy emberre fordítsam a kamerát. Mert abban van valami sértő, sőt, fenyegető, még akkor is, ha a legjobb szándékkal állok a gép mögött, és nem a másik nyomorúságára vagy fájdalmára fókuszálok. Ez a fenyegetettség talán nem is a fényképezőgép előtt, mint inkább mögötte érződik. Abszurd, de még egy szobor fotózása is feszültségeket kelt bennem, néha enyhe bűntudatot. Volt ezzel kapcsolatosan egy emlékezetes esetem. Jókora betonfeszületet fotóztam, de a korpusz túl magasan volt. Gyakori eset ez, tervezem is, hogy egyszer úgy megyek feszületnézőbe, hogy létra is lesz a csomagtartóban. De ha egyszer nincs? Körbenézek, tudom, nem egészen illendő csintalan gyerek módjára felmászni a feszületre, de mit tehetnék? Képtelen vagyok otthagyni a képet az illendőség kedvéért, körbenézek, sehol senki, stílusosan fogalmazva az Isten háta mögött vagyok, mi baj lehet? Felmászok, óvatosan pakolgatom a lábamat a talapzatra helyezett virágok között, egyik kezemmel a feszületen csimpaszkodom, a másikkal a gépet lógatom, állítgatok, kapóra jön ilyenkor az LCD, s ahogy tornászok ott, nem tudni honnan, de leginkább a semmiből, a lábamnál megjelenik egy idős asszony, és virágot hoz. Odafent Krisztus és én, odalent ő, de nem csap patáliát, elhelyezi a virágait, kedvesen felmosolyog, és azt mondja: „Ne zavartassa magát!” – és mire a lemászás mellett dönthetnék, elmond egy rövid imát, áldást is kér rám, majd távozik. Ha valaki ezt a jelenetet fotózza le, ha akkor van velem valaki, azt érezném igazán szociografikusnak.

Az archaikussággal más a helyzet, bár reményeim szerint nem archaizálok, hanem esetenként rábukkanok archetípusokra és archetipikus helyzetekre. Inkább ez érdekel, semmint az épp aktuális. Van a világban valami állandó, valami standard, és ez néha látható is. Valami megnyugtatóan közös. Jó példa erre az Aranylakodalom című kép, ahol egy tőkésréce-pár áll, de úgy, mint két öreg székely a porta előtt, talán épp egy szociofotós gépe előtt valamikor a harmincas évek táján. A helyzet mindenkinek ismerős, ha csak távolról, ha csak filmszerűen is, s nagyon emberi. Talán azért tartok távolságot az ember fotózásától, mert gyakran az állatokban látok emberit, és ha sokat fotóznék embert, leginkább az állatit keresném benne.
Centauri SZIRÉNTOJÁSOK interjú Centaurival Jégvágó regény Magvető Kiadó– Mennyire vagy természetbe ágyazott? Képeidből az derül ki, törekszel a természet harmóniájánakrészévé válni.
– Magamat nem gondolom természetbe ágyazottnak. De az utóbbi években sokszor szembesültem azzal, hogy sokan éreznek, látnak annak. Néha kicsit túldimenzionált dolog ez, de bizonyos szempontból igazuk van. Nekem ez voltaképp újdonság, mert szerencsém volt. Mindig olyan emberek tanítottak, találtak rám, akik szintén közel voltak a természethez. Mellesleg jegyzem meg, ez a szó, természet, tökéletesen idegen tőlem. Nem szeretem. Nem is használom. Láperdő, égeres, kocsányos tölgyes, halálölelő téli legelő, bármi, csak nem természet. Talán a két eddig megjelent kötetemben együttesen sem szerepel ez a szó. Vagy csak kivételes esetben. De visszatérve a kérdésre: mivel gyerekkoromtól olyan emberek között mozogtam, akik időnként felnéztek az égre, és azt mondták: hopp, egy holló; vagy lenéztek a földre, és azt mondták: nini, trombitagomba; vagy bevágtak kapáskor, és azt mondták: aha, ez compó lesz!, én ezt gondoltam alapállásnak. Viszont egyre inkább látom, hogy a nagyvárosokban azért ettől valóban rendkívül messze esnek némelyek. Rossz esetben ez a viszony kimerül abban, hogy iszonyodnak a galamboktól. Jó esetben némiképp romantikus és át nem gondolt vidékre való vágyódás jelentkezik. De a gólya és a gém közötti különbség a második esetben sincs meg. Nem mintha az állattani ismeretek vagy a Jávorka–Csapody-féle flórahatározó beható tanulmányozása jelentene beágyazottságot, de azért közelebb vihet az is, főként, ha néhányan olyan rajtpozícióból indulnak, amilyenből a flaszteren és metrójegyen nevelkedett Homo urbanusok. A konkrét ismereteknél persze fontosabb az, hogyha egyedül maradok egy erdőben, télen vagy nyáron, éjjel vagy nappal, tökéletesen otthon érzem magam. Sokan félnek, nem szeretik az esőt, a szelet, a sarat, én igen. Nagyon is. Nem éltem igazán sosem nagyvárosban, és falun sem. Az egész gyerekkoromat az erdő-mezei csavargás töltötte ki. Odakinn volt az igazi gyerekszobám. Ma is, ha valahol útközben talál rám az est, szívesebben alszom erdőben, mint lakott területen. Civilben is sokszor kérdezték már, félek-e mondjuk a vaddisznótól. A helyzet az, hogy a vaddisznó fél tőlem. Tőlünk. És ez még a farkasra is igaz. Ráadásul az állatok túlnyomó többsége kiszámítható. Az ember kevésbé. Ha már egyszer nyitott helyen süllyedek az öntudatlanság állapotába, s leszek kiszolgáltatott, ezerszer inkább a tök sötét és biztonságos erdőben, mint egy vasútállomáson. Némi öniróniával élve, ez nem annyira természetbe ágyazottság, mint inkább hiányos szocializáció. Mert attól, hogy én is felnézek, és néha azt mondom: nahát, korán érkeztek a csízek!, vagy mert időnként kökénnyel oltom a szomjam, alig vagyok beágyazottabb másoknál. Ez a viszonylagos közelség talán csak arra alkalmas, hogy pontosabban érzékeljem, milyen rohadt messze kerültünk az eredetünktől, s mennyire esetleges, sokszor siralmas, amit elszakadásunk palástolása végett létrehoztunk. Mint a pók, aki önmaga köré fon fojtogató gubót. Nem törekszem beágyazottságra. Épp azért nem, mert annyira azért vagyok közel fűhöz-fához, hogy belássam: lehetetlen közelebb kerülni. Másfelől viszont sokszor már ez a közelség is túl sok. Említetted a harmóniát is. Igen, van valami ilyesmi odakint, de nem abból a célból, hogy felolvadjunk benne. A harmónia érzését talán csak az kelti, hogy egy iszonyú bonyolult rendszer szakadatlan és minden fölött álló működését látjuk adott pillanatban. Nyilván – így vagy úgy – magunk is a rendszer részei vagyunk, ám sokkal gyakrabban érzem azt, és ez sem kevesebb vagy rosszabb, hogy a rendszer ellenséges. Legjobb esetben részvéttelen. Amit mi tragédiának hiszünk, sokszor én is, arról az egész, az erdők-mezők összessége voltaképp tudomást sem vesz. Többekkel együtt egyre inkább hajlok arra, hogy ez az idillt sugalló rendszer valójában erőteljesen védekezik, és ha az „ő” szempontjából rosszul szuperál egy elem, gondolkodás nélkül selejtezi le. Volt már rá példa, hogy ezt valóban megtette.
Centauri KALANDOS TÉL interjú centaurival Jégvágó Magvető Kiadó regény novella irodalom– Mind műveidből, mind szórványos levelezésünkből kiderül: folyton útközben vagy. Mit, kit keresel? Találod-e?
– Ez rendkívül személyes és persze fogas kérdés. Szeretnék rövid lenni, de ez most annyira sem megy, mint az előzőeknél. Talán valamiféle kibúvási technikának tűnhet, ha azt mondom: két éve tépelődöm ezen. Akadtak hosszú, nyugalmas életszakaszaim, bár ha alaposabban vizsgálódom, voltaképp csak egy ilyen volt. Ez itt a gond: nehéz meghatározni, mi számít már vándorlásnak, nyugtalanságnak, mehetnéknek. Valahová – gyerekkorom óta – mindig megyek. Például: 1985. február 11-én azt álmodtam, hogy darvak állnak a hóban. Ez ott, ahol éltem, és akkor, télen, mivel a daru elvonuló madár, képtelenségnek tűnt, vagyis épp olyan volt, amilyen alapesetben egy álom, ráadásul darut addig csak a tévében láttam. Reggel felkeltem, nyújtózkodtam, a szemem dörzsölgettem, aztán fogtam a cókmókom, és kimentem a mezőkre, mintegy az álom ellenőrzéseként. Valószínűtlen, de valóban láttam két öreg és egy fiatal darut egy lábon hagyott kukoricáson. Mindezt azért tudom ilyen pontosan, mert akkortájt már naplót vezettem. Ha felütöm, látom például azt is, hogy aznap, a darvakon kívül még 1730 vadlúd mozgott a földeken. A lényeg, hogy ilyen útjaim állandóan voltak, viszont az utóbbi két év ennél jóval súlyosabb, és eleinte csak azt tudtam, hogy valamiként az írással, közelebbről a Pátosz… megjelenésével kapcsolatos. Amikor úgy döntöttem, hogy publikálni fogok, és minden korábbinál többet írni, gondoltam rá, hogy megváltozik majd az életem. Most nyilván mindenki olyasmire gondol, hogy egyfajta relatív ismertség vagy efféle változtatja meg. Nem erről van szó. Korábban is, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt, ha sokat dolgoztam, az írás – kissé nehezen körvonalazható módon, de – átalakította az életemet. A kevésbé misztikus magyarázat az lehet, hogy a képzelet, a fantázia, és persze a nyelv állandó működtetése átformálja a pszichét. Nyitottabbá és zártabbá is teheti, kétélű fegyver, nem vitás, de átalakítja mindenképp, legalábbis, ha az ember jól ír. Nem abban az értelemben, hogy remekműveket ont magából. Csak annyit jelent ez, hogy ott van teljes mellszélességgel az őt körülvevő jelenségek áradatában, nem riad vissza, beleevez, és ha így tesz, nemcsak a tolla lódulhat meg, hanem körülötte minden más is. Mivel ezt korábban is tapasztaltam, a publikálás megkezdésekor is számoltam ezzel, sőt, reméltem is. Azt viszont nem sejtettem, hogy először valamiféle sötétség zúdul rám. Ezt leszámítva nem tévedtem. Valószínűtlen dolgok történtek egyre-másra, s először, a Pátosz megjelenésekor, minden korábbinál erősebb nyugtalanság vett erőt rajtam. Olyan, amit akár szégyellhetnék is. Óriási vákuum nyílt meg előttem, vagy bennem, ma sem tudom, csak az biztos, hogy azon kaptam magam, ha tehetem, megyek. De sajnos nem úgy, mint korábban, mint gyerekkoromban, vagy 25 és 30 évesen is, compót fogni, gombát szedni, megnézni, hogy megérkeztek-e már a bíbicek, hanem csak úgy, amint mondják, bele a vakvilágba. Amikor beesteledett, fogtam a cédéimet, kocsiba vágódtam, és hajtottam egész éjjel, minden különösebb cél nélkül, rettenetes luxus, tudom. Volt, hogy hajnalra 700 kilométert mentem, szeretek éjjel vezetni – annál már csak az a jobb, amikor havazik is –, de ezek az éjjelek mégsem az örömről szóltak. Mire kivilágosodott, már a bejárati ajtó mellett lógott a slusszkulcs, mintha mi sem történt volna. Aztán – egészen váratlanul – a céltalanság megszűnt. Fordulatot vettek a dolgok, bár az útjaim továbbra sem váltak diadalmenetté. Mindenesetre újra határozott céllal megyek. Még mindig kényszerből, de legalább nem homályos eredetű késztetéseknek engedve. Megállnék már, ha lehetne, de még nincs rá mód. És hogy elérek-e bármiféle célt valaha? A Pátosz megjelenése körüli időben talán abból a felismerésből zúdult rám sötétség, hogy van valami, ami nem lehet kívülem, vagyis mint cél sem létezik. Mintha Pygmalion arra a végérvényes felismerésre ébredne, hogy hiába rimánkodik ítéletnapig, a szobor, amit kifaragott, sosem fog megelevenedni. Elefántcsontból való marad, s annyi. Maradtak olyan célok, részek, területek, amelyekről ma is azt gondolom, mert sokszor tűnik úgy ma is, hogy nincs mód rá, hogy kívülem találjam meg. Ami bennem hús és vér, odakinn csak kő marad. Sokan azt mondják erre, ez természetes, de én ez ellen sajnos folyton lázadok, talán mert ezt hordozza a vérem. Viszont vannak elérhető célok is, megelevenedő, testet öltő ideák is, fogalmazzunk így, és ráadásul azt is tudom, hogy amit kapok – hol érdemeim szerint, hol érdemtelenül –, nem mindenki kaphatja meg. Ezért hálásnak kell lennem. Összefoglalva: ritka pocsék, és kivételesen szerencsés helyzetben vagyok egyszerre. Talán nem is jelölhető meg célként más, minthogy e két státusz álljon egymással dinamikus egyensúlyban, s tartson fenn a lehető legtovább. Ha Pygmalionnal kibabrálna Aphrodité, és nem elevenítené meg az elefántcsontszobrot, azt tanácsolnám: vágja át az istennőt! Mondja azt: Rendben, faragok másikat, ami nem oly tökéletes, viszont hozzám hasonlóan látja az első tökélyét. Lehelj lelket ebbe! Ha már egyszer a tökély maga nem kelhet életre, legalább ne kelljen egyedül gyönyörködnöm benne. Ez az a minimum, amit én is szeretnék. Kicsit meredek, de azért lehetnek reményeim, mivel újabban ismét madarakkal álmodom. Néhány hónapja sasokkal, konkrétan fehérfejű réti sassal, és nemrégiben halászsast is láttam álmomban. Jó jelek ezek, egyesek szerint, akkor is, ha mindig repülnek.
– Az írás és az Írás olykor nagyon erős kapcsolatban van műveidben.
– Olykor valóban, de az eddigi kötetek huszonnyolc elbeszéléséből csak kettő kötődik a Bibliához szorosan. Kisebb-nagyobb utalásokkal persze sok helyütt találkozni, de ugyanígy például a görög mitológiából is merítek. Arányaiban semmiképp sem meghatározó ez a kapcsolat, ráadásul nemegyszer talán csak abból fakad, hogy a Biblia is archetípusos helyzeteket, jellemeket ír le. Ha már az arányokat nézzük, inkább a természettudományi vonatkozások száma lehet időnként kissé szokatlan.
Centauri LIMES interjú centaurival jégvágó regény magvető kiadó– Inkább nyargalsz és szárnyalsz, vagy mégis a homo labilisek közé sorolod magad?
– Természetesen én is homo labilis vagyok, bár az ember státuszának újragondolása feltételez némi kívülállást. Szükség van arra, hogy újra és újra, minden tételt és tárgyat, minden gondolatot és lényt kívülről, más szemszögből vizsgáljunk meg, ideértve az embert vagy a saját egónkat is. De kívülállásunk csak részleges lehet, s nem áltathatja magát senki azzal, hogy elérte a tökéletes függetlenedés állapotát, mert ez egyszerűen nem lehetséges. Ezer szállal kapcsolódunk mindahhoz, ami körbevesz minket, ami anyagi és pszichikai alkotó elemünk. Eltéphetetlen kötelékeinknek se szeri, se száma. Nyugtalanító lavírozás ez meghatározottság és szabadság, kívülállás és valahová tartozás között. Épp ezek a kettősségek teszik azzá az embert, ami szerintem valójában: felemás lénnyé. Egzakt bizonyítékom nincs, de úgy gondolom, hogy minden, ami nem ember, vagyis állat vagy növény, nélkülözi ezeket a kettősségeket. Kicsit cinikusan azt is mondhatnám: nem találkoztam még olyan lóval, akinek komoly gondot okozott volna a „lósága”. Sosem láttam olyan bodzát, amely a „bodzaság” abszurditása fölött annyit tépelődött volna, hogy belehervadt. És ha alaposan veszünk szemügyre egy földigilisztát, bizonyos idő után úgy láthatjuk, az emberrel összevetve, a saját nyákján tekergő féreg jóval magabiztosabb nálunk. Valamiként az süt a köröttünk, s néha velünk együtt élő lényekből, hogy nincsenek kétségeik, s rendkívül egyberakottak. Az ember ezzel szemben hol állatinak mutatkozik, hol pedig valami másnak, nem állatinak. Labilitása leginkább ebből ered. A labilitás éppúgy jellemzője a kollektívának, mint az egyénnek, és bár minden jelentős kísérlete arra irányul, hogy stabilitást hozzon létre, ez egyre kevésbé sikerülhet. Az ember kívülről nézve – már amennyire ez lehetséges – valamiféle mutánsnak hat. Alapvető fontosságú (állati) tulajdonságokat veszített el, amelyeket valóban ügyesen kompenzál, például mivel „állati” lassú lett, két törvényszerű lépést tett meg. Fegyvert alkotott, hogy megvédhesse magát attól, aki majd a lassúsága miatt utoléri. Később magához szoktatta a lovat, ami önmagában is hátborzongató – így kihasználni egy másik faj erejét és gyorsaságát! Képzeljük el, hogy a lajhárok olyan mutáción mennének át, amely képessé teszi őket arra, hogy befolyásolják a majmokat, és egy szép napon azt látnánk, hogy egyes erdőkben majmokon vágtázó lajhárok grasszálnak. Nincs kétségem: ha létrejönne egy ilyen lajhárfaj, mire felfedeznénk, már háborúzna. Amint az ember is megdöbbentő gyorsasággal jött rá, hogy a dárdát nemcsak a barlangi medve, hanem akár az édestestvére torkának is szegezheti. Az ember valóban ritka képességek birtokába jutott, de túl gyorsan ahhoz, hogy jól használhassa őket. Evolúciós léptékben nézve, szinte a semmiből bukkant elő, egyik pillanatról a másikra, és hihetetlen változásokon megy át ma is. Az utóbbi száz év tempóját már mi magunk is őrültnek érzékeljük, nem véletlenül: önmagunkhoz mérten is iszonyatosan felgyorsultunk, de fontos, hogy a zsiráf, a lajhár, a sujtásos küsz nézőpontjából már a kezdet kezdetén is pokoli gyorsasággal változó faj voltunk. Szándékosan fogalmazok így: változó – s nem mondom: fejlődő. A fejlődés nagyon viszonylagos fogalom, s a mi olvasatunkban általában nem tartalmazza azokat az elemeket, amelyek esetleg sértenék kollektív vagy egyéni identitásunkat. Például: a lovat háziasítottuk, majd nem sokkal később már autókat gyártottunk. Kíméletlen viták zajlottak annak idején, vajon képes lesz-e az ember átlépni a negyven mérföld/órás sebességet. Később újabb és újabb sebességrekordokat tűztek ki és kérdőjeleztek meg, és persze megdöntöttük mindegyiket. Ez – szerintünk – fejlődés. El is öntött minket a sebesség mámora, és a mérhetetlen gőg, hogy minden prognózissal szemben végül még a Holdat is célba vehettük, s igen kevés figyelmet szenteltünk az olyan megállapításoknak, amilyent például Konrad Lorenz tett. Ő ugyanis megjegyzi, hogy egy átlagos ember a lehető legnagyobb természetességgel közlekedik nap mint nap 100 mérföldes sebességgel, vagyis ha állatként vizsgáljuk, az egyik leggyorsabb faj a földön, ha a repülőgépek nyújtotta lehetőségeket is figyelembe vesszük, akkor pedig vitathatatlanul a leggyorsabb, csakhogy: időről időre lezuhan. A munkába igyekvők bizonyos százaléka sosem ér be, a beérők bizonyos százaléka pedig sosem tér haza – meghal az utakon. Láttam már többször is, amint egy autó fékezés nélkül csapódik be egy másik elejébe, de még sosem láttam olyan sólymot, akinek nem sikerült bevenni egy kanyart. A gepárd képes 110 kilométer/órás sebességre, előfordul vele mégis, hogy az impala a gyorsabb, viszont sosem fordul elő, hogy lefejel egy kútkávát – s nem azért, mert a szavannán oly kevés a kút. A vándorsólyom több mint háromszázzal, vagyis Forma–I-es sebességgel támad áldozatára, láttam ezt nemegyszer. Gyakori eset, hogy a galamb vagy a réce mégis megússza, viszont sosem fordul elő, hogy a vándor végül ne tudna megállni, és úgy fúrna lyukat a földbe, akár a Kengyelfutó gyalogkakukkban a prérifarkas. Ha már fejlődés és fejlettség fogalomkörén belül akarunk mozogni, inkább azt tekinteném leginkább fejlettnek, aki nem csupán birtokol bizonyos képességeket, hanem uralja is őket. Mint a gepárd vagy a vándorsólyom. Aligha lehet vitát nyitni arról, hogy az ember sok képességet csupán birtokol, ám képtelen arra, hogy a szó legnemesebb értelmében uralja. Váratlanul kapta meg a gyorsaságot, s ezért nem maradt idő a megfelelő reflexek kialakulására; nem javult se a látása, se a reakcióideje. (A vándorsólyom szemének felbontóképessége például többszöröse az emberi szem felbontóképességének.) Ugyanígy az eszközhasználat is hirtelen jött, ezért nem alakultak ki bennünk azok a természetes gátak, amelyek megakadályoznák, hogy Káin Ábelre támadjon. Az erkölcs, a vallások, és legkülönfélébb hitek, dogmák próbálják kitölteni ezeket a hiányokat. Valószínűleg olyasmit, ami más fajoknál már genetikusan szabályozott. A hiátusok sora olyan hosszú, hogy könyvet lehet írni róla – amint azt jó páran megtették már, de hiába. Nem elég, hogy az emberféle eleve hasadt, felemás lény, az egyes emberek között is áthidalhatatlan hiátusok nyílnak – s ha csak ezeket vizsgáljuk elfogulatlanul, látnunk kell, hogy a történelem folyamán semmivel sem kisebbedtek. Újabban talán annyi változás észlelhető, hogy a rendszer, amelyben az ember él, visszajelez. Amint ezt első kérdésedre válaszolva említettem is. Mintha instabilabbá válna köröttünk minden, ami persze időnként elviselhetetlen szintre emeli az amúgy is jelenvaló kettősségeket, bizonytalanságokat. Naponta tapasztalom, hogy a legtöbben ettől a bizonytalanságtól szenvednek a leginkább. Sokan élnek egyfajta burkolt-titkolt magatehetetlenségben, szeretnének valamit, de képtelenek mozdulni erre vagy arra, toporognak, és nem szárnyalnak, nem nyargalnak. Valószínűleg az ember az a lény, akiben a legnagyobb a biztonság utáni vágy (nem véletlenül), és miután azt látja, hogy az elődök esetenként igencsak bátor lépései sem vezettek jóra, egyre kevésbé mer kockáztatni. Egy helyben toporog. Nem jut egyik pontból a másikba. Ha csak azt nézzük, miben is áll a tényleges járás lényege, láthatjuk, hogy járás közben a folytonos egyensúlyvesztettség állapotában vagyunk, minden egyes lépésnél, amit aztán korrigálunk. Járás közben, bár nem tudunk róla, voltaképp az életünk kockáztatásával haladunk előre – szárnyalni vagy nyargalni is csak úgy lehet, ha az ember lép, akkor is, ha ez egyensúlyvesztéssel és időnként nem csekély kockázatokkal jár. Ebben az értelemben olyan homo labilis vagyok, aki szárnyal és nyargal, tudva, hogy biztonsága egy ültő helyben sem lenne sokkal nagyobb. Lépek, lépegetek, igen, időnként szaladok is hétmérföldlépőben, mert azt gondolom, érdemes próbálkozni, élni jó, akárki akármit mond, akkor is, ha épp pocsék, és felelősségem teljes tudatában merem javasolni mindenkinek, aki járni, élni, szárnyalni szeretne, hogy lépjen bátran, ne hagyja ki ezt a lehetőséget, élete első és utolsó, egyetlen kalandját!
– Mi(ke)n dolgozol mostanában?
– Visszatérve kicsit még az előző kérdésedhez: a napokban például épp egy novellán, amelyben egy kisfiút az a veszély fenyeget, hogy levágják a lábát. Az apa a rossz hírre azt mondja: „Sebaj, fiam, ne aggódj, nem vágják le, de ha mégis, akkor sem esünk kétségbe. Ha nem tudsz járni, repülni fogsz majd. Megtanítom, hogyan repülj, rendben?, a többiek meg csak hadd gyalogoljanak továbbra is.”
Több vasat is a tűzben tartok. Sokat dolgozom folyóiratoknak, és több hosszú prózám is született az utóbbi időben. Leginkább kisregényeknek mondhatnám őket, amelyeknek nem könnyű gazdát találni, noha ezekben érzem otthon magam a legjobban. A novellák és három kisregény mellett két regény is a munkapadon hever. 2010-ben szeretném mindenképp kiadni a harmadik kötetemet, vagyis egy regényt. Egyelőre nem dőlt el, melyik lesz a befutó. Az Adam Sude-ból már közöltem részleteket, a másikból (Hórvölgyi-köd) a közeli hónapokban adok közre részleteket. Nagy valószínűséggel ez utóbbi lesz a harmadik kötet. Mindemellett igyekszem mihamarabb megjelenni angol nyelvű lapokban is, s erre viszonylag jó esélyeim vannak, hála Tim Wilkinsonnak, aki ritkán tapasztalható elhivatottsággal és megtisztelő lelkesedéssel fordítja a Kék angyal elbeszéléseit. A Morgen and Norman megjelent már a The Hungarian Quarterly tavaszi számában. Az úszó sziget illetve a Kút a Nap alatt fordítása is hamarosan elkészül. És természetesen tervezek újabb fotókiállításokat is, viszont az egyikhez csak az elképzelés van meg. Az Északi szél munkacímet adtam neki, de hogy megvalósuljon, viszonylag hosszú és kalandos, nem is teljesen veszélytelen útra kellene vállalkoznom. Ezen tépelődöm mostanában. A terv egyébként nem új keletű, már tavaly is rajta voltam, ezért nyitottam a honlapomon jégblogot. Ha én is, és a Tél is úgy akarja, és támogatókat is találok, akkor az idén talán valóban lesz jégblog, aztán pedig Északi szél – fotókiállítás. Dióhéjban ennyi.

http://https://centauriweb.hu/archiv/kritikak/kiallitasokrol/homo-labilis-kiallitasmegnyito/

http://https://centauriweb.hu/archiv/interjuk/irodalmi-jelen/

http://https://centauriweb.hu/archiv/sajto/az-iro-mint-termek-mandiner/

4 Comments:

  1. Nagy Ibolya

    Egy interjú a Jégvágó és Jákob előtt időkből és (számomra) mennyi új gondolat!
    Köszönöm, hogy feltetted, Cen! 😊

    • Örülök, hogy a “kapcsolódókra” is rátévedtek – így ezek szerint még akkor is rábukkanhattok olvasnivalóra, ha épp nincs friss és ropogós forróposzt 🙂

  2. Szabó Edit

    Néha előfordul, hogy bóklászok itt a honlapon és olvasgatok. Mint most is.

    Olvastam már régebben ezt az interjút, de csak most tűnt fel, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor ez készült, még úgy nézett ki, hogy a Hórvölgyi köd lesz a következő megjelenő regény. Itt még szóba sem került a Jégvágó, aztán mégis az lett.
    Azt már tudjuk, hogy a Hórvölgyi köd nem lesz a következő, ötödik kötet sem ( 🙁 ), hanem a Galambok lesz az, de ezek után már azon sem lepődnék meg nagyon, ha mégsem. 🙂

    (Az Adam Sude-ból elolvastam már talán mindent, ami a neten elérhető. Remélem, egyszer majd lesz lehetőségem a regényt is olvasni.)

  3. Szabó Edit

    “Amikor beesteledett, fogtam a cédéimet, kocsiba vágódtam, és hajtottam egész éjjel, minden különösebb cél nélkül, rettenetes luxus, tudom. Volt, hogy hajnalra 700 kilométert mentem, szeretek éjjel vezetni ”

    Éppen most olvasom Paul Auster A véletlen zenéje c. könyvét.
    Azt hiszem, sejtem már, hogy miért szereted Paul Austert. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük