• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2013 – Magyar Nemzet (Ficsor Benedek) (Jégvágó)

Élni fontosabb, mint alkotni.

Gyakran támadt olyan érzésem az elmúlt évek során, hogy egy-egy könyv nemcsak a történetet nélkülözi, hanem a szereplőt, néha még az írót is.

Magyar Nemzet, 2013.12.30.

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013

centauri jégvágó Magyar Nemzet

NYILATKOZOTT CENTAURI, A REJTŐZKÖDŐ ÍRÓ

Jack London és a lobotómia – Centauri, a titokzatos író a rejtőzködésről, az új regényéről és a történetéhségről.
Jégvágó címmel, a Magvető Kiadónál jelent meg az eddig két novelláskötetet jegyző, írói álnéven alkotó Centauri első regénye. A titokzatos szerző 2006-os első publikációi után egyből megindultak a találgatások, kit takar a rejtélyes név. A várva várt leleplezés azonban elmaradt, az író azóta őrzi inkognitóját. A Pátosz a káoszban és a Kék angyal című kötetek után hosszú hallgatás következett, így a közönség ilyen irányú érdeklődése is alábbhagyott. Centauri öt év után most újabb kötettel jelentkezett. A Jégvágó egy vérbeli „amerikai” regény, egyszerre tiszteletadás és fricska a nagy elődöknek. A szerzőt e-mailben kérdeztük az inkognitó okairól, az új regény emberszemléletéről.
Írói néven, Centauriként jelentkezett a magyar irodalmi életben. Miért választotta a rejtőzködést? Művészeti, elméleti okai voltak, vagy inkább gyakorlati szempontok miatt döntött így?
– Ha a rejtőzködés kerül szóba, dzsungelharcosként látom magam, amint álcahálóval a vállamon laposkúszásban mászok a bambuszban. Ezért nem is szeretek rejtőzködésről beszélni, mégis talán egyfajta bizalmatlanság is szerepet játszhatott abban, hogy írói nevet választottam. Az írással valami jóhoz és fontoshoz kapcsolódom, a publikálással viszont olyasmihez is, amit nem feltétlenül szeretnék a közelemben érezni. A közélet nagyon régóta inkább taszít, semmint vonz. A névválasztás és az ezzel együtt járó működési mód sok felesleges tehertől mentesít.
– Hosszú távon a magyar irodalmi arcképcsarnok részévé válhat valaki, akinek nincs arca? Foglalkoztatja egyáltalán a „halhatatlanság”?
– Amikor sok évvel ezelőtt azt hallottam mindenfelől, hogy a személyes kapcsolatokon múlik szinte minden, volt bennem egy zsigeri ellenállás. Az első kötet előtt tíz évvel már álltam megjelenés előtt, ám akkor még azt mondták: ide a személyit, és gyerünk író-olvasó találkozóra! Büszke vagyok rá, hogy otthagytam akkor azt a helyzetet, és nem estem térdre. Hazamentem és írtam még tíz évig. 2005-re már nyitottabbnak tűnt az irodalmi élet, és úgy látom, egyre nyitottabb és egyre sokszínűbb lesz. A Kék angyalt és Centaurit, a szerzőt is a legtöbb helyen elfogadták. Szóval, bár az írói név még mindig inkább hátrányt jelent, mint előnyt, legalábbis a nyilvános térben, én bizakodó vagyok. A halhatatlanság pedig csak annyiban érdekel, hogy szeretnék a halálom után is hasznos lenni a nekem fontos emberek számára. Ebben segíthet egy regény és száz elültetett fenyő is. Sok az erőm, úgy érzem, tele a kezem. Szeretnék mindent leadni a halálom órájára, hogy üres kézzel, jól eső fáradtsággal azt mondhassam: köszönöm, ennyi elég volt.
Honnan jött a Centauri név?
– A Földhöz legközelebbi csillag nevéből, de mielőtt bárki félreértené, nem csillag mivolta miatt, hanem mert egy robbanás folytán kettészakadt csillagról van szó, ráadásul az emberi és állati lét együttállását is jelöli. Röviden ennyi, de egyébként ez egy hosszú történet, alapvetően nem a publikáláshoz választottam, hanem az íráshoz, úgy tizenkilenc éves korom körül.
Két novelláskötete megjelenése óta sok idő telt el. Folyamatosan alkotott? Mennyi idő alatt született a Jégvágó?
– Az életem alakult úgy, hogy az írásra kevesebb időt fordíthattam. Némi túlzással folyton úton voltam. Élni – már ha az írást valamelyest leválasztjuk a hétköznapokról – jóval fontosabb, mint „alkotni”. És én éltem, ráadásul nyakig merültem egy másik, civil munkába is. Viszont az elmúlt egy évben sok minden változott, valamivel kevesebb az ingázás. Nehéz arra válaszolni, hogy mennyi idő alatt írtam a Jégvágót. A csírája már rég megvolt, novellaként publikáltam is, de maga a könyv megállásokkal együtt egy év alatt készült el. A ténylegesen ráfordított idő körülbelül négy-öt hónap lehet.
A regény alapja egy amerikai család különös története. Miért helyezte a történetet a tengerentúlra?
– Kezdetben nem volt a történet helyhez, korhoz kötött, csak a munka előre haladásával lett világos, hogy a helyszín egyszerűen nem lehet más, mint Amerika. Hogy csak két eltéphetetlen köteléket említsek: Jack London és a lobotómia. Mindkét szál az Államokba vezet. Épp ezért a munka egyharmadánál újra kellett hangolnom mindent.
Ha nem tudnánk, hogy magyar szerző magyar nyelven íródott művéről van szó, a Jégvágó ízig-vérig amerikai regénynek tűnhetne. Szándékosan játszott rá az amerikai prózaírók stílusára?
– Paradox, de épp a kiindulási alapnál még igen, amikor a helyszín még el sem dőlt. Később viszont inkább a hazai szleng felé vitt az út. A szleng egy kicsit hasonlít a tájszóláshoz, lefordíthatatlan. Csak úgy lehet visszaadni, ha fordítás helyett megkeressük az adott nyelvterületen a hozzá leginkább hasonló dialektust, és azt alkalmazzuk.
Számos egyéb irodalmi, kulturális utalás mellett két író, J. D. Salinger és Jack London mintha a regény főszereplőivé lépne elő. A történet is számos ponton a két szerző művei parafrázisának tűnik: Zabhegyező, A vadon szava stb.
– A Zabhegyezőnek inkább ellentézise, még címében is. Nem mindegy, hogy valaki zabot hegyez vagy jeget vág. A Jégvágóban egy elég abszurd helyzet áll elő. Dan Coolbirth igen hasonlóan beszél és gondolkodik, mint a Zabhegyező Holden Caulfieldja, így aztán amikor hosszan mesél Salinger szerelmi viszonyairól, Salingert bizonyos értelemben a saját főhőse minősíti. Gyakran támadt olyan érzésem az elmúlt évek során, hogy egy-egy könyv nemcsak a történetet nélkülözi, hanem a szereplőt, néha még az írót is. Ha felbukkan egy szereplő mégis, az író nem egy esetben egyszerűen magára hagyja. A Jégvágóban Dan is magára hagyott figura, csakhogy nem én hagytam magára, hanem a családja, és ez nagy különbség. Végül, ha tetszik, Dan mellé szegődtem, együtt hagytuk ott San Franciscót, együtt mentünk el Montanába, és miután rátaláltunk Téára, Dan kimondja az utolsó mondatot, amely pontosan az ellenkezőjét állítja annak, amit a Zabhegyező.
A főszereplő egy helyen az emberek történetéhségéről szólva azt mondja, legalább akkora szükségünk van történetekre, mint levegőre. Ezt tekinthetjük ars poeticának?
– Természetesen. Annak ellenére, hogy gyakran a legkevésbé sem értek egyet a főhőssel. Természetesen nem kell mindenkinek történetet írni, nem csak a sztorinak van létjogosultsága, viszont a történet, a mítosz, a sztori száműzésére tett kísérlet esztelen. Az irodalom is – mint minden a világon – így úgy, de valamelyest funkcionális rendszer, és az egyik legfontosabb szerepe éppen az, hogy segítse az embert a saját élettörténetének elképzelésében. Ezt a funkciót történet nélkül képtelen betölteni.
Az elmebetegség, valamint az egyik legkegyetlenebb kezelési mód, a lobotómia számos alkalommal felbukkan a könyvben, egy idő után mintha az élet, az abszurd emberi létezés metaforájává válna. Ilyen kilátástalannak látja a világot?
– A világot felfoghatatlanul szépnek és komplexnek látom, az ember viszont kétség kívül ezer sebből vérzik. A lobotómia esete jól mutatja, hogy milyen végzetes tévedésekre vagyunk képesek, és az önmagunkba vetett korlátlan hit időről időre szörnyűségekre kárhoztat minket. A másik probléma az, hogy aztán képtelenek vagyunk szabadulni a következményektől. Ahogy Dan családja azon pörög évtizedekig, hogy a dédpapát meglékelték, úgy az idősebb generációk nagyban is a történelmi traumákkal és a sötét jövő rémképeivel bombázzák a fiatalokat. Ez legalább annyira rossz, mint a képernyőkről áradó erőszak. Igazán kíváncsi lennék, hogy egy áthagyományozott félelmektől mentes, felszabadított generáció mi mindenre lenne képes. Talán szájtátva néznénk, mit építenek fel egy pillanat alatt azon a romhalmazon, amit rájuk hagytunk.
Az önéletrajziság, a fikció és valóság keveredése eddig hangsúlyos szerepet kapott az írásaiban. A Jégvágóban is számos játékot játszik az identitással, közelebb kerülhetünk a regény által a rejtőzködő Centaurihoz?
– Nem hiszem. Az énelemek és a fikció úgy állnak együtt a Jégvágóban, mint a liszt és a kovász a kenyérben. Miután a tésztát összegyúrták és megkelesztették, aligha lehet elválasztani a lisztet és a kovászt, a vizet és a sót, egyszerűen egyben van. Egy-két fragmentum ugyan tekinthető életrajzinak, de nem ebben a minőségben van jelentősége vagy szerepe.
– Mit várhatunk öntől legközelebb?
– Két regényen dolgozom, amelyeket szeretnék mihamarabb befejezni. A Jack ezer szállal kapcsolódik a Jégvágóhoz, csak épp visszaugrunk száz évet. A Hór-völgyi köddel pedig a XIX. század végi Közép-Európában landolunk. Szóval két újabb regény várható, de még nem tudom, melyik kerül a polcra hamarabb.
Forrás: Magyar Nemzet
Recenzió
MESÉLJ, AMÍG MEGTEHETED.
Centuri zavarba ejtő jelenség. Arc nélkül, írói (ál) néven alkotva, az irodalom árnyékos területein rejtőzik. Igazán titokzatossá azonban mégis a szövegei teszik. Prózája idegenül szól magyarul. Egy részleteiben ismerős világot épít fel, a végeredmény azonban mégis különbözik mindattól, amihez hozzászoktunk. Már novelláskötetei megjelenésekor is több kritikusa megjegyezte, mintha Centauri a semmiből, előzmények nélkül bukkant volna föl. Jégvágó című új regénye kapcsán ez a gyökértelenség – ha lehet – még hangsúlyosabbá vált.
A fülszöveg amerikai nagyregénynek nevezi a kötetet, ami elsőre, jobb híján, irányjelzésnek megteszi. A Jégvágó amellett, hogy Amerikában játszódik, remekül használja fel a nagy amerikai prózaírók – Jack Londontól J.D. Salingerig – stílusát, történetvezetését, párbeszédeit. A szöveg néhol tiszteletadásnak, néhol paródiának tűnik. A kötet 20 sornyi jelöletlen Salinger idézetet is tartalmaz a Zabhegyezőből. Dan Coolbirth, a főszereplő és egyben elbeszélő mintha Holden Caulfield, a Zabhegyező hősének posztmodern felülírása lenne. Bár a narrátor ugyanolyan cinikus és kiüresedett, Centauri a lényeges pontokon vitába száll Salingerrel. „Soha senkinek ne mesélj el semmit” – mondja Holden a Zabhegyezőben, a Jégvágó utolsó mondata pedig: „Tudod, mit? Még ha nincs is kinek, mondj el mindent te is, legalább egyszer, addig, amíg megteheted, ember.”
A sokrétegű szöveg lényege a történetmesélés. Történetekre legalább akkora szükségünk van, mint levegőre – olvashatjuk. Dan Coolbirth pedig ellenállhatatlanul mesél. A nagyapjáról, akinek vélt elmebetegségét lobotómiával kezelték, a családjáról, a könyvekről, amelyek történetei egybefonódnak a regény valóságával, egy kettős gyilkosságról és a menekülésről, és végül egy indián lányról, aki megmenti az életét. És mindeközben végig a világról mesél, amelyben az emberek úgy élnek, mintha mindenkin lobotómiát hajtottak volna végre.
A központi motívum, a lékelés a regény végén új jelentéssel bővül. A nagyapának a koponyáját fúrták keresztül, Dan Coolbirth és Téa, az indián lány a világot lékelik meg, hogy utat nyissanak valami igazibb, valóságosabb felé.
A végére egyértelművé válik: a Jégvágó nem egy magyarul megírt amerikai regény. Hatásokról és utalásokról beszélhetünk, de a szöveg inkább annak az egyszemélyes világnak a terméke, ahol a Centauri nem számít álnévnek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük