2013 – Korszakhatár a magyar irodalomban?

Az irodalom természetrajza sem más, mint a történelemé. Felívelések és hanyatlások sorozatából áll az irodalom története is, természetes, ha vannak hullámvölgyek. Tudom, sokak számára pompás és erős, dicsőséges korszak ez. Teljességgel nem zárom ki, hogy pusztán én érzékeltem néha erőtlennek, ám az is igaz, hogy nem volt még hanyatló kor, amely időben ébredt volna rá a saját hanyatlására.

 

Weiner Sennyey Tibor interjúja Centaurival

2013. december 21.  14:32 (Kultúrpart)

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013

centauri jégvágó magvető irodalom író kék angyal bestseller ice pickMég szinte meg sem jelent a rejtélyes szerző új és első regénye, máris vitákat generált kijelentéseivel. Vajon tényleg halott a posztmodern? Centauri interjú.
Lehet-e még történetet mesélni?
Természetesen lehet és kell is, mivel az ember történetek segítségével képes elképzelni, felépíteni a saját élettörténetét. Az utóbbi évek magatartástudományi kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a történetéhség genetikailag kódolt szükséglet. A történet egyébként sem tűnt el, a gond inkább az, hogy a tömeggyártás áldozatává vált, szinte teljes egészében a mozi, az irodalmon belül pedig a ponyva operál vele, ezt tudjuk jól, ám ebben szerintem a szépírók, irodalomtörténészek és ítészek felelőssége sem csekély. Az a narráció, amely időnként ördögtől valónak tüntette fel a történetmondást, csak elmélyített egy amúgy is nehezen áthidalható szakadékot a tömegtermelés sablonáradata és a minőségi történetmondás között. Én hiszek abban a progresszív írásmódban, amely képes újra a legmagasabb minőségbe emelni a történetet.
Tehát nem valaminek a „haláláról”, hanem korszakhatárról beszélsz?
Az idők folyamán fixálódott történetvázak és szüzsék valójában elveszett genetikai információk. A történet véleményem szerint amolyan harmadik szülő. Ennek kifejtése hosszas lenne egy interjúban, de annyi túlzás nélkül állítható, hogy létfontosságú, a szó legszorosabb értelmében. A történet leminősítésének korszaka lassan véget ér. Ez a habitus elsősorban a posztmodernhez köthető, így ez a változás egyúttal a posztmodern végét is jelezheti. Egyszer talán úgy találjuk majd, hogy nem volt más, mint a modernizmus hanyatlása. Az ezt a korszakot szinte a kezdetektől fémjelző tengernyi bizonytalanság is erre utal. Ebben az értelemben maga a posztmodern az átmenet. Két korszak határmezsgyéje. Ha így van, én csak annyit állítok, hogy talán már tovább lehetne lépni.  A történet és a nyelv két olyan elidegeníthetetlen eszköz az irodalom számára, mint amilyen a festészetnek a festék és a vászon. Az éles cezúrát nélkülöző átmenet után létrejövő új, „ultramodern” irodalmat az veszélyeztetheti, ha átesik a ló túloldalára, és az eddig túlhangsúlyozott nyelvet fogja méltatlanul alacsony rangba taszítani.
Miért Amerikában játszódik első regényed?
Néhány téma régóta foglalkoztat, rendkívül érdekes például Jack London alig ismert ifjúkora. A lobotómia, az agy megfúrásának eljárása, és az ezért adott Nobel-díj körüli hercehurca is számos tanulsággal szolgál, s ez a vonal is Amerikáig vezet. A helyszín első körben egyszerű adottságként jelentkezett, ráadásul elsőként a 19. századvégi San Franciscót kellett megismernem. Ha ezt mondjuk Paul Austernek kell megtenni, nincs sokkal könnyebb dolga nálam, neki is egyfajta időutazásba kell belemennie. Később – gyakorlatilag már a regény megírása után – gondoltam arra, hogy végül is olyan világot élünk, ahol egy kicsit már mindenki amerikai.
Vagy inkább világpolgár?
Világpolgárként is jogot formálhatok amerikai helyszínre, mivel Amerika is jogot formál rám. Az én nézőpontomból kissé különös, miért ennyire hangsúlyos kérdés ez. Sok szerző választja az ókort, különösen a Római Birodalmat, mások lengyel regényeket írnak nem lengyelként, megint mások a középkorba tesznek kirándulásokat. A szerzők – szerencsére – ebből a szempontból igen csapongóak. Miért épp Amerika lenne olyan domínium, ahová csak amerikai teheti be a lábát? Ráadásul bár a helyszín és az idő konkrét és kötött, a téma univerzális.
Miközben olvastam felmerült bennem, hogy valóban ez-e az “első regényed”? Szívós munkát érzek a háttérben, sok teleírt lapot és átszenvedett napot, ami után – részben „elégetve” és részben meghaladva a korábbi írásokat – könnyen, mintha valóban Dan, a regény 24 éves főhőse lennél, úgy lebegsz a szövegben. Egyszerre jelen van a szerző, de el is tűnik. Maszkot vesz fel, de a maszk ő maga. Feltételezem, hogy bár kell talentum az íráshoz, mégis a meseszövés, a szerkesztés és a többi tanulható, méghozzá írás és olvasás és még több írás és még több olvasás révén. Ezért arra jutottam olvasás közben, hogy nem biztos, hogy ez az „első regényed”. Írtál más regényt is?
Írtam már többet is, de még egyet sem égettem el. Az írásnak valóban sok fortélya van, de azért mégsem úgy működik, mint mondjuk az asztalosság. Egy elrontott széket talán el kell égetni, ám az elrontott írásnál – bármilyen rossz is – fel kell tenni a kérdést: miért jött létre? Hol az eredője, a mozgató, amely jó-rossz formában megszülte? Elégetni a kéziratot a könnyebbik út, nekiülni megint, megválaszolni a kérdéseket, és átírni vagy újraírni a nehezebbik, mégis jobb ezt választani. Ami pedig az írás tanulható elemeit illeti: csak akkor hoznak jelentős emelkedést, ha teherbíró és kitartó az ember. Ha jól viseli azokat a kudarcokat, amiket önmaga előtt fog elszenvedni, míg a nyelv és a történet anyagával, képekkel és szavakkal, érzésekkel és utakkal kísérletezik. Ha képes a feladatra koncentrálni, nem igényel hozzá folyton külső támogatást, ha önmagában találja meg azt az atombiztos pontot, ahonnan bármikor szabadon szemlélheti a világot. A sok fáradtságos műhelymunkán túl, kellő jelenlét mellett újra és újra az is megesik, hogy szinte önmagától, gyorsan és könnyedén „kicsúszik”egy-egy novella, és akár egy-egy regény is. Ez felejthetetlen élmény, amit aztán az ember élete végéig ismételni akar.
Egyszerre éreztem vádiratnak és védőbeszédnek a könyvet az irodalom felett. Melyik inkább?
A kortárs irodalom rendkívül sokszínű. Egy-egy áramlatával szemben a Jégvágó inkább vádirat, ha pedig Dosztojevszkijre, Bulgakovra, Dantéra, Shakespeare-re, Goethére – s hosszan sorolhatnám – gondolok, inkább védőbeszéd. Vádiratként sem kér halálos ítéletet, mivel az irodalom természetrajza sem más, mint a történelemé. Felívelések és hanyatlások sorozatából áll az irodalom története is, természetes, ha vannak hullámvölgyek. Tudom, sokak számára pompás és erős, dicsőséges korszak ez. Teljességgel nem zárom ki, hogy pusztán én érzékeltem néha erőtlennek, ám az is igaz, hogy nem volt még hanyatló kor, amely időben ébredt volna rá a saját hanyatlására.
Nagyon fontos elemnek éreztem a könyvben a generációkon átívelő önsorsrontást, vagy ahogy ezt Keleten mondják „karmikus tehert”. Mások meg talán inkább úgy mondanák, hogy „transzgenerációs transzmissziót”. Szerinted ez mennyire van jelen az olvasók életében? Miért kell ezzel foglalkozni?
A huszonévesek életében gyakori az a frusztráció, amit az idősebb korosztályok tehetetlensége és vergődése, nem ritkán képmutatása generál. Nem kevéssé az a tanácstalanság, amit a múlt szörnyűségeinek állandó reflektorozása és a sötét jövővel való riogatás vált ki. Míg az idősebbek tönkre vágják ezzel a fiatalokat, addig ők maguk attól szenvednek – ha egyáltalán képesek még szenvedésre –, hogy nem sikerült megszabadulniuk a saját terheiktől. Az én merítésem nem reprezentatív, mindenesetre úton útfélen olyan emberekbe botlok, akik súlyos családi örökségeket cipelnek. Negyven, ötven, hatvanévesen is abban a zsákutcában bolyongnak, amibe egykor a saját, nagyon elszúrt családjuk vezette be őket. Ez kétségbeejtő. Nincs elég erő és bátorság a radikális jobbításhoz.
Akkor sem, ha érzik, hogy hatalmas gáz van?
Akkor sem, ha ezzel elszúrják az egész életüket. Bármiben hisznek, bármit bevesznek, lassan több a csodatévő, mint a Lázár, persze a csodatévők többsége valójában maga is súlyos beteg, szóval csodakövet vásárolnak és megtartják a hetedik kúrát is, csak ne kelljen egyszer egy erős, megmásíthatatlan döntést hozni arról, hogy mostantól másként lesz. A Jégvágó elbeszélője, Dan, a maga módján mindvégig az ilyen vergődésből keresi a kiutat, végső soron meg is találja, bár nem kevés segítséggel.
Bestsellert akartál írni? (csak hogy bosszantsalak kicsit…. :)
A sikerkönyv attól sikeres, hogy az olvasók azzá teszik, és némi túlzással kizárólag ők teszik azzá. A kiadók időnként igyekeznek hatalmat nyerni e folyamat fölött, bár az eszközeik általában korlátozottak, és a legerőteljesebb marketing sem garantál bestsellert, bár sokat segíthet. Elvileg a szerző is keresheti az olvasó kedvét, de nekem például fogalmam sincs arról, hogy az olvasóknak mi jön be. Melyik rétegnek? Mikor? Miért? Miért épp most? Az olvasó „igénye” annyira kiszámíthatatlan, hogy nem érdemes a kegyeit keresni, ráadásul egyik napról a másikra változhat.
Mégis mit tehet a szerző a könyve sikeréért?
Az önazonosságommal adhatom hozzá a legtöbbet. Épp ezért míg nem érek a regény végére, nem gondolok az olvasóval. Írás közben vagyok, aki vagyok. A szereplőim pedig – abban az értelemben, hogy nem teszek rajtuk erőszakot – szabadok.

Forrás: Kulturpart

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.