• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2018 – A világban valójában rend van – Transindex

Centauri Sepsiszentgyörgy PulzArt Codra Botond

Fotó: Codra Botond

…épp, amikor a legnehezebb, a kamaszkor elején, megszületett bennem egy erős felismerés: a világban valójában rend van. Van ritmus és kiszámíthatóság, ami megnyugtat, ami biztonságot ad és tudhatod a világról, hogy működik, ráadásul jól és pontosan. Az pedig, hogy speciel az én családom nem működik olyan jól, vagy az iskola, vagy egy ország, az egy dolog. Peched van. Születhettél volna olyan családba is, ahol úgy van rend, mint az erdőn.

Centauri Pennatus íróval a pulzArton beszélgettünk.
Mielőtt komolyabban elkezdenénk beszélgetni, nem tudok elmenni a kalapod mellett. Miért pont a kalap?
Tíz évvel ezelőtt hozzáfogtam egy fotósorozathoz, különböző évszakokban, éveken át. Tihanynál van egy tó és ott időzítővel készítettem képeket, ahol úgy ülök, mint egy Friedrich-képen. Az első fotót nyáron lőttem, rohadt meleg volt. Szemüveget hordok, de ha kalapot viselek, nem csillog a szemüveg, ha esik az eső, nem ázik. Ezért az első képen kalapot hordtam. Mivel a szóban forgó fotósorozatnak az volt a lényege, hogy a beállítás mindig ugyanaz maradjon, akár tél van, akár ősz, a kalap is maradt minden képen. Akkor még nem gondoltam, hogy a kalappal bármit is kell kezdenem. Aztán mikor jött a Jack London túra, oda kellett egy igazán strapabíró darab. De én igazság szerint nem ilyen kalapot hordanék, de tudod, milyen nehéz egy jó kalapot venni? Állati nehéz. Végül már az olvasókat is kértem, hogy segítsenek kalapot szerezni. A Jack London túra előtti napon még nem volt egy nyomorult kalapom. Aztán mentem a Nyugatiba okostelefont szerezni, hogy a túra alatt is posztolhassak, mert addig okostelefonom sem volt, s egyszer csak ott láttam az árusoknál a kalapokat és jobb híján ezt megvettem. Ezzel ment végig az egész Jack London túra. Rengeteg kép készült és még a bulvársajtó is beszámolt róla. Akkor vált „védjeggyé”. Ma már azért is szeretem, mert van az a történet a láthatatlanná tévő kalapról, ezt mindenki ismeri, nekem viszont a Jack London túra óta olyan kalapom van, ami láthatóvá tesz. Ha kalap nélkül megyek át Budapesten, semmi nem történik, de ha ez a kalap van rajtam, pedig ez egy tucatáru, akkor megesik, hogy megszólítanak, még arra is akadt példa, hogy a kalap miatt az utcán dedikáltam.

 
Centauri Sepsiszentgyörgy PulzArt Codra Botond

Fotó: Codra Botond

Olvasva az írásaidat mindig is érdekelt, hogy miért pont a madarak? Miért pont ezek a szárnyas lények azok, amik nagyon erőteljesen megjelennek az írásaidban, de a Facebook posztjaidban is.
Talán a szabadságvágy miatt. Bár közhely, hogy a madár a szabadság szimbóluma, de ha kicsit jobban átgondolod, tényleg durva, amit a madarak csinálnak. Épp reggel néztem, hogy még mindig itt cikáznak a fecskék Sepsiszentgyörgy fölött. Néztem, ahogy jönnek-mennek, ülnek a drótokon, aztán váratlanul csivitelésbe kezdenek, s úgy döntenek, itt az ideje indulni, erre felszáll az egész csapat, reggel, este meg leszállnak, mondjuk Görögországban. Azért ez lenyűgöző! Ez a mobilitás. Lemennek egészen Dél-Afrikáig és 20 gramm körüli élőlényekről beszélünk, akik jönnek-mennek a földrészek között. Akármennyire is megszoktuk, akármennyire is elkoptattuk, hogy a madár a szabadság szimbóluma, azért ez nem gyenge. A repülés, mint mozgásforma a legszabadabb az egész világon, szabadabb az úszásnál is. A másik fontos momentum, hogy egyrészt gyerekkoromban sokat voltam egyedül, másrészt a családom nem volt egy ideális család – és akkor finoman fogalmaztam. Tehát elég gyakran volt káosz, főként anyám miatt, és egy kölyöknek ez komoly trauma, hogy ha valamiféle diabolikus káoszban nő föl. Amikor egyedül voltam, fölfedeztem, hogy rajtam kívül vannak más élőlények is – amit egy kisgyerek fölfedezhet, a katicabogártól a padló réseiben mászkáló hangyákig. Először is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hiszen vannak itt mások is. Nem tudom, hogy kik ezek, akik itt jönnek-mennek a padló réseiben, de hogy élőlények, az biztos. Ez pedig elindított abba az irányba, hogy mindenre figyeljek, ami él. Abban az időben, amikor egy gyerek számára a családnak kellene folyamatosan társaságot biztosítani, én viszont ezt a folyamatos jelenlétet és odafigyelést csak hézagosan kaptam meg, a köröttem mozgó élőlények sokaságával pótoltam ezt a hiányt. Aztán pedig szépen sodródtam a madarak felé, most kihagynám, hogy milyen stációkon át, de nagyon könnyű eljutni a madarakhoz, mert lélegzetelállítóan színesek, sokfélék, látványosak. Később, kamaszként, amikor már napi szinten mentem madarak után, azt is láttam, hogy sok helyen van káosz a családokban, iskolákban, társadalmakban, de ez nem jelenti azt, hogy a világ alapműködése is kaotikus volna. Mert történjen bármi a családban vagy a nagyvilágban, legkésőbb április elsején megjön a fecske, április hetedikén pedig a kakukk – évről-évre. Tehát épp, amikor a legnehezebb, a kamaszkor elején, megszületett bennem egy erős felismerés: a világban valójában rend van. Van ritmus és kiszámíthatóság, ami megnyugtat, ami biztonságot ad és tudhatod a világról, hogy működik, ráadásul jól és pontosan. Az pedig, hogy speciel az én családom nem működik olyan jól, vagy az iskola, vagy egy ország, az egy dolog. Peched van. Születhettél volna olyan családba is, ahol úgy van rend, mint az erdőn. Felfoghatatlan ajándék, ritka kegy, hogy így aztán nem a káoszba nőttem bele, nem abba, hogy semminek semmi értelme és reménytelen a helyzet, hanem már nagyon korán tudatosította bennem a kakukk, a fecske, a gólya, és megannyi madár, hogy a világ rendezett, perspektivikus hely. Később azt is láttam, hogy a világ kaotikus oldalából mások is kapnak bőven, gyakran épp a legközelebb állóknak köszönhetően. Olyan adagokat, hogy az ember csak tátog, mint a partra vetett hal, ám ha tudjuk, hogy a világ egésze ennél sokkal jobban működik, akkor elviselhetőbbek a kis privát poklaink. Ma is azt gondolom: csak az emberrel van probléma. A fecskével, a borostyánnal nincs gond, és ez tök jó. Negyvenmillió faj él a Földön, abból egy a Homo sapiens, utóbbi kicsit problémás, de a harminckilencmillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilenc másik faj köszöni rendben van. Ez baromi jó arány, nem?

 
Centauri író writer author Magvető Kiadó irodalom regény könyv fotó madarak természetHúsz év fióknak írás után fogtál neki publikálni? Mi késztet valakit arra 20 év írás után, hogy publikáljon?
Egyszerű. Egy barát. Van egy igen jó barátom. Harminc éve az. Ő volt nagyjából az egyetlen, aki időnként olvasott és ő mondta azt, mivel már regényeket írtam, nem egyet, nem kettőt, hogy gondoljam át azt, hogy ez teljesen normális-e? Tehát, hogy ez szép, de szerinte egyrészt érdemes lenne publikálni is, másrészt csak az asztalfióknak írni egy idő után már „problematikus”. Miután ezt felvetette, komolyan átgondoltam, igaza van-e. Ez volt az a gyutacs, ami 20 év után beindította a publikálás rakétáit.
Találkozhatunk a kortárs irodalomban is, de nemcsak, olyan költőkkel, írókkal akik egyfajta messiáskomplexussal küzdöttek. Én meg úgy érzem, hogy ennek a vonalnak te azt a részét kaptad el, hogy senki ne tudja, hogy te honnan jöttél és te mégis meg szeretnéd mutatni a saját magad igazságát.
Az az igazság, hogy ha erről lenne szó, az elég durva lenne. Messiástudatról vagy küldetéstudatról beszélünk? Szerintem ezt válasszuk ketté. Azt nem mondanám, hogy nincs semmiféle küldetéstudatom, de annak nincs köze a messiástudathoz, az már egy nagyon súlyos eset. De hát sokan vagyunk, akik azt gondolják, hogy javítani kellene a dolgokon. Lehet bennünk egy erre vonatkozó közléskényszer. De még a küldetéstudat is kockázatos akkor, ha valaki azt hiszi, hogy valamit mindenképp véghez kell vinnie és tudja a tutit. Ez nem én vagyok. Azt gondolom, hogy túl sok esély nincs, nem fog jó vagy jobb irányba fordulni a közös sorsunk. Úgy tűnik, hogy az ember képtelen kijelölni egy jobb irányt a maga számára.
De azét mégis hiszel valamiben?
Persze, máskülönben felkötném magam. Több mindenben hiszek, egyrészt abban, hogy ez a rend létezik és abban is, hogy az ember nem fog eltűnni. Abban az esetben, ha az ember teljesen eltűnne, akkor is: ez a rend, lehet, hogy egy másik formában, de megmaradna. Ez az embernek személyesen nem túl nagy vigasz. Azt bevallhatom, hogy kamaszként még rettentő düh volt bennem, ahogy néha ma is, mert hát köszönöm szépen, sokra megyek azzal, hogy a csótányok vígan élnek majd egymillió év múlva is, az én életem viszont nem más, mint egy nagy és kollektív összeomlás jelentéktelen fejezete. Most ott tartok ezügyben – mivel az ember állandóan keresi az utat –, hogy még ha joggal is gondoljuk azt, hogy az ember nem tudott fölvenni egy normális működést, nem tudott kialakítani egy rendet, ami a nagy rendel is összhangban van, akkor sem dughatjuk homokba a fejünket vagy nem festhetünk mindent rózsaszínre, mert tudni azért jó dolog. Önmagába véve az a tudat, hogy képes vagyok felfogni a tehetetlenségünket, már az is ad némi spirituszt s életkedvet. Sokkal jobb tudni a gondokról, mint sík hülyén, öntudatlanságban élni. Ennek szívből lehet örülni. De tudom, hogy az örök pesszimizmusnak is komoly divatja van. Akadnak emberek, akik leülnek veled sörözni, és amikor már kezded jól érezni magad, azt mondják: „Figyelj, lehet, hogy holnap ledobják az atomot.” Van ez az attitűd és akkor lerántanak egy sörözést a bánatba, tök fölöslegesen. Tételezzük fel, hogy tényleg ledobják – most szándékosan egy brutális hülyeséggel példálózom. Akkor most beljebb vagyok attól, hogy az előző estét is tönkre vágtam? Ha csak a végzetszerűt, az elkerülhetetlent látjuk, ha ebben a negatív spirálban gondolkodunk, végül arról is lemondunk majd, amiről nem lett volna szabad.

 
Centauri pacsirta néplélek motiváció életmód madarak tavaszAzt mondtad, hogy vannak olyan regényeid amelyek már készen vannak, és mekkora poén lesz ha azok csak majd halálod után jönnek csak ki. Az emberek meg azt mondhatják, hogy Jézusom ez az ember élt 120, vagy 140 évet. Tervezel-e meghalni?
Nem. Mármint milyen értelemben? Mostanában? Nem. Hosszan akarok élni. Szeretnék addig, amíg eszemnél vagyok. És vannak, akiket szeretek, és talán olyanok is vannak, akiknek én is fontos vagyok. Velük akarok lenni, amíg csak lehet. A fizikai állapot – egyelőre – kevésbé számít. Talán azért, mert gyerekkoromban majdnem levágták az egyik lábam. Papírom van róla, hogy nem is volna szabad kemény fizikai munkát végeznem, de megmaradt és ehhez képest jövök-megyek, elvégzek bármit, ám ha mondjuk hatvan vagy hetven éves koromban levágják mégis? Nagy ügy. Egy lábbal kevesebb. Csak tiszta legyen a tudatom, lássam még, hogy miben élek, tudjam, hogy ki vagyok, és maradjak éber.

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/interjuk/2016-helikon/

http://https://centauriweb.hu/archiv/interjuk/2016-iro-csillagokbol-fedel-nelkul/

13 Comments:

  1. “Negyvenmillió faj él a Földön, abból egy a Homo sapiens, utóbbi kicsit problémás, de a harminckilencmillió kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilenc másik faj köszöni rendben van. Ez baromi jó arány, nem?” Már megint egyetértünk, eddig, de ez az egy faj elindította a folyamatot, hogy a többi faj se sokáig legyen rendben, itt a gond……

  2. Szabó Edit

    Ezek szerint lesznek olyan regényeid – a halálod után megjelenők 😮 -, amiket én már biztosan nem fogok elolvasni. 🙁 🙁

    Szerintem ez a cikk sem rossz:

    https://www.helikon.ro/centauri-sepsiszentgyorgyi-bemutatkozasa-kozonsegtalalkozo-a-pulzart-keretein-belul/

  3. marsovszki viktória

    És mindjárt más a szepetmber, hogy minden “zsírúj” elolvasva. Jöhet az október! 🙂 31 perc múlva.
    Neked, Cen, pedig tényleg legyen turbójó! Hiszen az ősz jóbarátod! 🙂 És azért végigszáguldottál ezen a szeptemberen is. 🙂

  4. Ibolya Nagy

    “Hosszan akarok élni. ” Ez a beszéd, kedves Cen’ és az egész legyen turbójó, kívánom neked!😊📚🐦🐤🦆🐧

  5. ❤❤😊

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük