2017 – Szigorúan személyes (Vasárnapi Hírek)

Láttam, ahogy ezt az embert újra és újra megszaggatják. Egy embert, aki szemlátomást semmit sem tanul az újabb és újabb meghurcoltatásból. Ez a „nemtanulás” tiszteletet parancsoló.

Centauri író szerző irodalom regény könyv Jákob botja Magvető kiadó writerAmire az írók is beindultak – Tavaly sem panaszkodhattunk a kulturális-művészeti produktumok színvonalát és számát tekintve. Sokkal inkább az okozhatott nehézséget, hogyan szakítsunk időt a befogadásukra, illetve miként igazodjunk el az áradatszerű kínálatban. Az orientáció végett nem haboztunk a kulturális javak talán legnagyobb „fogyasztóit”, íróinkat megkérdezni: milyen alkotásokra hívnák fel a figyelmünket az elmúlt évből – szigorúan személyes ajánlóikban?
Centauri:
Bob Dylan irodalmi Nobel-díja volt az év egyik legemlékezetesebb, élénk vitát kiváltó eseménye. Egy rusztikus tőmondatban: kiérdemelte a kortárs irodalom, hogy ne író, hanem zenész kapja. Nem mintha nem lenne egy szerző se, aki méltó volna rá, de amikor a szépirodalom arról panaszkodik, hogy letarol mindent a film és a ponyva, megfeledkezik a saját felelősségéről. Volt idő, amikor az irodalom azt kiáltotta: „Nem kellesz!” – aztán vérig sértődött, mikor az olvasó egy taxi hátsó ülésén eltűnt örökre. Ezt követően a potenciális írók java olyan művészeti ágak felé fordult, ahol volt még közönség, progresszió és élet. Ez a hatvanas évektől a zene volt.
2016 az elbizonytalanodás és elégedetlenség éve. Mintha az elbizonytalanodás már túl nagy volna, viszont az elégedetlenség még túl kicsi. A régi már nem működtethető, az újhoz még nincs bátorság, de akadnak üdítő kivételek. Például Szűcs Attila „Kísértetek és kísérletek” című kiállítása a Müpában. A címadás éppoly zseniális, mint az a mód, ahogy visszahozza a figuralitást, anélkül, hogy a múltba révedne.
A Végső kocsma ugyan nem tavaly jelent meg, de a szerzője, Kertész Imre 2016-ban távozott közülünk. Láttam, ahogy ezt az embert újra és újra megszaggatják. Egy embert, aki szemlátomást semmit sem tanul az újabb és újabb meghurcoltatásból. Ez a „nemtanulás” tiszteletet parancsoló. Ezért vettem elő a Végső kocsmát. Egy halál felé – hol fénysebességgel, hol lassú araszolással – közelítő író nyomasztó vallomásai ezek, és mégis, minden rettenete ellenére felemelő. Íróként is tudom, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy ilyen kevés öncenzúrával adjon közre egy naplót (még ha azt fikcióként definiálja is) egy folytonos külső-belső támadásoknak kitett, látszólag sikeres, legnagyobb diadalát azonban a kudarc felismerésében elérő Ember.

A TELJES CIKK ITT

Hozzászólások lezárva.