• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2016 – Megragadni egy angyalt… (Magyar Nemzet)

Már az országúton sokat töprengtem ezen. Gondoltam, ezt el lehet intézni azzal, hogy csak a speciális helyzetnek köszönhetően találkoztam ennyi segítőkész emberrel, de én erre azt mondom: ha ez kell hozzá, hozzunk létre egyre több és több ehhez hasonló helyzetet.

MEGRAGADNI EGY ANGYALT HÁNYAN MERÜNK?
Centauri író irodalom Jákob botja irodalomMit tesz az író, ha át akarja élni főhőse kalandjait? Ő maga is útra kel, hogy kiderítse, milyen, amikor csak magára és az emberek jóakaratára számíthat. Centauri új regényében, a Jákob botjában Jack London, a nagy vándor amerikai író fiatalkorát idézi. A vadon szava és a Fehér agyar szerzőjének születésnapján, január 12-én Centauri így ötezer forinttal a zsebében nekivágott Magyarországnak. Új könyvéről, kalandjairól, a segítőkészségről és a vándorlás szomorú aktualitásairól levélben kérdeztük az írót, aki továbbra is őrzi inkognitóját.
Bejárta Magyarországot, egyebek között azért, hogy kiderítse, a közöny és bizalmatlanság uralkodik-e hazánkban, ahogy azt sokan gondolják. Reménytelen a helyzet, vagy valójában segítőkészek vagyunk mi, magyarok?
– Nem a néplélek érdekelt, s nem hiszem, hogy erről tudtam meg valamit. Mindössze azt akartam kideríteni, vannak-e még nyitott, segítőkész, végső soron szabad emberek. Volt erről egy vitám, az adta meg a végső lökést. Én amellett törtem pálcát, hogy mindenütt találni ilyen embereket. És bár erősen hittem az igazamban, a túra eredménye engem is meglepett. Voltaképp máig nem tértem magamhoz a pozitív sokkból. Sokan egészen hihetetlen vállalásokba mentek bele a Jack London-túra segítésének kedvéért. Már az országúton sokat töprengtem ezen. Gondoltam, ezt el lehet intézni azzal, hogy csak a speciális helyzetnek köszönhetően találkoztam ennyi segítőkész emberrel, de én erre azt mondom: ha ez kell hozzá, hozzunk létre egyre több és több ehhez hasonló helyzetet.
– A véletlenre bízta magát, az interneten szavazó olvasók jelölték ki az útját. Meddig ment el a kalandokban, volt olyan pont, amikor úgy gondolta, feladja?
– Volt, természetesen, de nem azért, mert olyan válságosra fordult a helyzet. Igaz, januárban, a legkeményebb hónapban mentem ki az országútra, mindössze 5000 forinttal a zsebemben húsz napra, és nem tudhattam, mi történik majd, de azért mégsem Szibériában csellengtem. Viszont húsz napig úton lenni, végig kiszolgáltatott helyzetben, mindennap útra kelni, minden este máshol aludni, így tenni meg kétezer kilométert, itthon is megviselheti az embert. Ezt már az indulás előtt is tudtam, szóval nem ért váratlanul egyik holtpont sem. Amikor minden porcikám azt kívánta már, hogy megálljak és hazamenjek, akkor is folytattam, voltaképp komolyabb gond nélkül.

Harcképesség és életerő

– Mi volt a legemlékezetesebb pillanat?
– Nehéz erre válaszolni. Sok nézőpontból vizsgálhatom ezt az utat, és ahány szemszög létezik, annyiféleképp tudnám meghatározni a legemlékezetesebb pillanatot. És veszélyes is, mert egy-egy kiemeléssel sok jó embert bánthatok meg, akik önzetlenül fogadtak, támogattak az úton. Innen is szeretném megköszönni mindenkinek, hogy volt annyira nyitott és szabad, hogy részt vett ebben a vállalkozásban. De mivel most jelent meg a regényem, elsőnek az ugrik be, amikor számomra is hihetetlen módon a januári, jeges Balaton közepén találtam magam egy nem kis bajba jutott hajón. Erről is részletesen tudósítottam a Facebook-oldalamon.
Centauri Jack London 100 túra író Jákob botja irodalom szerző regény writer– Jack Londont már előző könyvében is megidézte, Jákob botja című új műve pedig a kalandor író történetét beszéli el. Honnan ez a vonzalom?
– Pontosítanék: Jack London ifjúkori évein alapul, de ez nem egy Jack London-könyv. Inkább egy olyan ember története, aki keményen küzd önmagáért és önmagával is. A Jákob botja cím nemcsak egy tengerészeti eszközre utal, hanem a bibliai Jákobra is, aki harcba szállt akár az angyallal is, csak hogy boldog élete legyen. Ezt akarjuk mindannyian, igaz? Hogy boldog életünk legyen. De megragadni egy angyalt hányan merünk? A Jákob-történet más szempontból is abszurd, ha tetszik, félelmetes. Jákob arra kényszeríti az angyalt, hogy áldja meg. Áldásra kényszeríteni valakit? Lehetetlen. Az nem így működik. Mégis, Jákob és Jack képes erre. Kicsikarja a sorstól, jól-rosszul, hol tiszteletre méltó, hol kétes eszközökkel a boldogsághoz való jogot. Jack Londonban is ez a harcképesség és életerő a fontos nekem.

A januári Balaton közepén találtam magam egy nem kis bajba jutott hajón

Centauri Jack London 100 túra– Jégvágó című előző regényéről többen is úgy vélekedtek, mintha egy amerikai próza magyar fordítása lenne. Jack London is az angolszász irodalmi emlékezet része, kalandjait meg lehet honosítani a magyar prózában? Izgalmas lehet ez a közönségnek, ha nem ismerik a főhős valódi kalandjait?
– A Jégvágóra inkább igaz, hogy valamit honosít, bár én az irodalomról kicsit másként gondolkodom, nem annyira irányzatokban. Hogy a helyszín amerikai, nem jelent feltétlenül „amerikai prózát”. Ha annak érzékelték, az inkább abból fakadt, hogy helyenként erősen reflektál az amerikai irodalomra. A Jákobnál gyökeresen más a helyzet, az eddigi köteteim közül ez a regény a legkevésbé fikciós munka. Nemcsak azért, mert sokat merít a fiatal Jack London életéből, hanem mert ebben a regényben vagyok a leginkább jelen személyesen. Ha tetszik, ez a leginkább életrajzi könyvem. Jackhez azért is tudtam baráti közelségbe kerülni, mert sok hasonló dolgot csináltunk végig, talán még alkatilag is van közöttünk némi hasonlóság. Egy az igazáért, boldogulásáért, boldogságáért küzdő ember a fontos, nem az, hogy amerikai, és ez bárhol a világon izgalmas és fontos lehet, nálunk is.
– Egyik Facebook-bejegyzésében két túrát állít párhuzamba. Melyik volt nagyobb kaland, a regényírás, vagy az emléktúra?
– Ó, ezt lehetetlen eldönteni. Fantasztikus volt mindkettő. Az írást, főként a regényírást sokszor rettenetesen monoton, szöszölős, sokszor unalmas és gyötrelmes értelmiségi munkának gondolják. Ha nem így látják, akkor hajlamosak ködös, misztikus foglalatosságnak hinni. Persze az írók is sokfélék. Vannak molyolósok. Vannak misztikusok is. Nekem az írás valódi kaland. Átélt kaland, semmivel sem alávalóbb vagy kevésbé valóságos, mint egy tényleges út. Ezért az sem ritka, hogy az írásról magáról írok. A Jákobban nem, ott inkább az az út látható, amely egy fiatalembert elvezet az íróságig. De az írás még most is egy annyira nehezen megfogható tevékenység, hogy tervezek róla önálló kötetet, sőt filmet is. És bár ma a zene, az internet, a mozi mindent visz, még egy viszonylag friss felmérés szerint is az emberek 65 százaléka ha választhatna, író lenne. Inkább lenne író, mint rock- vagy filmsztár. Ez meglepő, ugyanakkor én érteni vélem. Írni őrült jó. Csöndben jegyzem meg, az olvasó amikor jó regényt olvas, szintén részese ennek a kalandnak.

Ha később érek haza, elvesztem az ujjaimat

– És mennyiben függ össze a kettő? Hiszen mint a regény rövid leírásában olvashatjuk, a szöveg mégsem Jack Londonról szól, hanem arról, hogyan lehet Jack Londonná válni. Sikerült, rájött, hogyan lehet?
– Remélem. Rájöttem, de nem az úton. Jóval korábban, még csak azt sem mondanám, hogy a regényírás során. Ma már olyasmit is látok magamból, például a gyerekkoromból, amit néhány éve még nem. A túrán rájöttem, hogy kölyökként is volt bennem valami jackes. Sokat jártam az erdőt-mezőt, és sosem akkor fordultam vissza, amikor elfáradtam, hanem amikor láttam, elértem már, amit akartam. Ez néha súlyos következményekkel járt. Egy ízben úgy értem haza, hogy a bakancs ráfagyott a lábamra. Édesanyám, aki orvos volt, rettenetesen kiabált velem, amikor meglátta a lilára fagyott lábujjakat. Joggal. Ha kicsit később érek haza, elvesztem az ujjaimat. Ilyesmi akkor fordulhat elő az emberrel, ha fennreked egy hófödte hegyen, de nem fagyasztja le magát csak azért, hogy még két őzet lásson. Főként nem gyerekfejjel. A fagyás pokoli fájdalommal jár, de engem ez a fájdalom egyáltalán nem érdekelt. Nem is értem, mi hajtott akkoriban. Ha valamikor eljackesedtem, akkor gyerekkoromban.
Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető Kiadó író irodalom kalandregény szerző wrtiter– Nem mosódik el veszélyesen a határ a valóság és a fikció között, ha egy író nekivág, és hőse kalandjait éli át?
– Ezzel a veszéllyel találkoztam, de jóval korábban, már az írás során. Ha kénytelen vagyok leegyszerűsítően beszélni az írásról, az írásképesség mibenlétéről, azt szoktam mondani, számos ajtó van a világon, az írás az, amivel bármelyiken bármikor bemehetek. Amikor írói válságról beszélnek, vagy ihletre várnak, arról van szó, hogy nem nyílnak az ajtók. Nekem ez nem gond, általában azt sem tudom, melyiken menjek be. Amiben kevésbé vagyok jó, az a visszatérés. Könnyen megyek be a történetbe, de – főként, ha sok időt töltök ott – nehezen jövök ki. Ez néha meg is látszik rajtam. A Jákob befejezésének másnapján tettem egy kört a városban, és az egyik eladó megkérdezte, mennyit ültem. A mozgásom, a modorom alapján azt hitte, hogy a sittről szabadultam, holott csak aznap fejeztem be a művet. Komoly nyomot hagy egy regény, és néha nehéz ezt jól kezelni. Ehhez képest a túra inkább segített kijönni az írásból. Más kérdés, hogy azt is éreztem, hogy van egyfajta vonzása az országútnak, a vándorlétnek is. Legerősebb akkor volt ez, amikor a Bükkben egy barlang előtt töltöttem a tél leghidegebb éjjelét. Hajnalban őrült erős volt a késztetés, hogy ott maradjak, és azóta is visszavágyok oda, arra a helyre, abba az éjszakába.
– Az emléktúra történetét is megírja egyszer?
– Sokan kérdezik, akarják ezt, de nem tudom még. Ahogy múlik az idő, újabb és újabb összefüggések tárulnak fel. Például az iménti kérdésre válaszolva döbbentem rá: úgy jött ki a lépés, hogy a tél legkeményebb éjjelén voltam a szabad ég alatt, mintha ez is tervezett lett volna. Ráadásul telihold volt, hajnali háromtól havazás. Ilyenkor azt gondolom: jó lenne mindezt valahogy összefoglalni. Ám ahogy múlik az idő, egyre kevésbé tűnik jó ötletnek pontról pontra megírni a túra történetét.
Rejtőzködő írónak nevezik, hiszen szigorúan őrzi inkognitóját, a kalandozás során azonban kénytelen volt többször felfedni magát. A nagyközönség számára továbbra is láthatatlan marad?
– Nem tudom. A Jákob megjelenése – teljesen véletlenül – épp a tizedik születésnapomra esik. Épp tíz éve vagyok publikáló szerző, tíz éve működöm így. Ezt a többség elfogadta. Ugyanakkor épp azok az olvasók, akik így is olvasnak, figyelik az oldalam, böngészik a honlapom, hozzászólnak az eseményekhez, épp miattuk átgondolásra érdemes, hogy tíz év után legalább egyszer találkozhassunk. Teszem hozzá, bár nem egy klasszikus író-olvasó találkozó keretein belül, de a túrán találkoztam olvasókkal. Sőt, szállást, vacsorát kaptam tőlük, segítettek, amiben tudtak. Ez nemegyszer őrült megtisztelő és felemelő volt. Hamarabb mentem házhoz, mint hogy az inkognitót feladtam volna. Ez szerintem szép. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Gondolkodom rajta.
– Nem hiányzik az olvasók nyílt szeretete?
– Régebben valóban alig kaptam belőle valamit, de nem hiányzott. Nem ezért írok, publikálok. De az utóbbi években megváltozott a helyzet. Keresnek levélben, a Facebook-oldalamon keresztül pedig nap mint nap kapok az olvasók figyelméből. Ráadásul, ahogy mondtam, a túra során személyesen is találkoztam néhányukkal. Viszont nem tudom, hogy lehet-e, szabad-e ezt szeretetnek mondani. Én inkább csak annak szoktam örülni – de annak nagyon –, hogy sokaknak fontos, hasznos, amit csinálok. De ez részemről nem annyira írói attitűd. Bármely szakmához tartozó ember örülhet annak, hogy hasznos dolgot művel. A legrosszabb feleslegesnek lenni. Senki sem az, persze, mégis sokan érzik magukat annak. Ha például néhányan a regényeimet olvasva elgondolkodnak azon, hogy talán ők sem feleslegesek, talán nekik is érdemes megharcolni magukért, akkor már megérte.

Nem én írtam, hanem az élet”

– Filmszerű elbeszélésmódja felveti a kérdést: nem keresték még meg, hogy írásait filmre vigyék? Vállalná a kihívást?
– Volt, amiből készült is kisfilm, és volt megkeresés is, de per pillanat nincs a láthatáron nagy mozi. Izgalmas, perspektivikus vállalkozás lenne, s eszem ágában nem lenne elugrani előle.
centauri erdei cen– Visszatérve Jack Londonhoz, az író életmódja, a csavargás, a vándorlás, a gyökértelenség, a folyamatos úton levés ma szomorú aktualitást kapott a menekültválság miatt. Mit gondol, ez befolyásolhatja a regény fogadtatását?
– Nem hiszem. Bár hátborzongató érzés volt azzal szembesülni a regényírás utolsó hónapjaiban, hogy egy száz évvel korábbi történet egyes elemei nyugtalanító hasonlóságot mutatnak a ma eseményeivel. Látni, hogy például bizonyos reflexek szinte semmit sem változtak. A menekültválság viszont annyiban hatással volt a Jákob botjára, hogy az utolsó etapban döntöttem úgy, hogy bizonyos részeken Jack London-vendégszövegeket, illetve -átiratokat használok, azoknál a részeknél, amelyek a legdirektebb módon reflektálnak az aktuális helyzetre. Például Jack London maga is beszámol arról, hogy az éhséglázadás idején a városok hogyan utaztattak vonatokon 2500 hontalant, hogyan látták el őket útközben, s mindehhez Jack hozzáteszi: csak azért, nehogy valahol huzamosabb időre letáborozzon a tömeg. Szóval a látszólagos önzetlenség mögött gyakran a félelem munkált. Teszem hozzá, hogy a Jack London-korabeli Amerika egyrészt könyörtelen világ volt – a western-korszak végéről beszélünk –, másrészt mivel az amerikaiak mindegyike bevándorló volt, különösen a nyugati parton még élénken élt a családokban azoknak a viszontagságoknak az emléke, amelyen nem sokkal korábban ők mentek át. Így aztán erős szolidaritás volt bennük – és azt hiszem, ez így van mind a mai napig – mindenkivel szemben, aki hasonlóan nehéz helyzetet él át épp. Ugyanakkor hiba lenne az akkori amerikai helyzetet összevetni a maival; bizonyos dolgok kísérteties hasonlóságot mutatnak, de nem összevethető a kettő. Bizonyos részeknél azért nyúltam az eredeti Jack London-szövegekhez, hogy ne vádolhassanak bántó aktualizálással. A regény e részeit nem én írtam, hanem az élet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 04.

Centauri író writer irodalom szerző regény könyv Magvető Kiadó Jákob botja

10 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Ezekben az angyal járta időkben jólesett újra elolvasni ezt 2016 márciusi beszélgetést. Szívből ajánlom mindazoknak, akik még nálam is későbben kezdtek ismerkedni Centauri munkásságával – én pont az időtájt-, hogy azután már komoly hiányérzetet okozott, ha napokig nem jelentkezett újabb gondolatokkal.😊🐦💫

  2. Patai Mária Zsuzsanna

    Jó volt újraolvasni! És nagyon hiányzik a sok jó beszélgetés olykor napjában többször, többekkel, néha csak hülyéskedés. Viszont belátom, nem győzted volna folytatni abban a tempóban.

    • Szabó Edit

      Itt is lehet néha “beszélgetni”, bár ez itt tényleg más, idő- és munkaigényesebb, mint a Facebookon.

      Türelmesnek és kitartónak kell lenni. Mivel itt nem kapunk figyelmeztetést, ezért időnként vissza-vissza kell térni a bejegyzéshez és meg kell nézni, hogy Cen’ vagy más reagált-e a hozzászólásunkra. Ráadásul, mivel a weboldal eléggé szerteágazó, azt sem árt észben tartani, hogy hol, melyik posztnál pottyantottunk el egy-egy megjegyzést. 🙂 (No, ebben néha én el szoktam veszni. 🙂 )

      Így aztán előfordulhat, hogy egy “beszélgetés” napokig is eltart. 🙁

      • Kedves, Edit! Ahogy Zsuzsannának is írtam, csodálom is gyakran, hogy e “munkaigényesség” ellenére is milyen kitartóan vagytok jelen. 🙂 🙂

        • Szabó Edit

          Csak azért vagyunk ilyen kitartóak, mert megéri a befektetés mind időben, mind munkában! 🙂
          Remélem, hogy egyre többen rájönnek majd erre.

    • Köszönöm, Zsuzsanna! De ugye tudod, hogy az Fb-t nem én hagytam el, hanem épp karácsony napján megszüntették a hozzáférésemet 🙁 Eltelt egy év és hosszú levelezés után sem sikerült visszaszerezni. A világ nem csupa jóindulat, ez van, és engem sem csupa jótét lélek vesz körbe. Az arctalansággal pedig nagyon könnyű visszaélni – írom épp én. 🙂 De azt hiszem, legalábbis remélem, hogy én nem élek vissza ezzel, nem használom például trollkodásra. Amúgy a honlap sokkal több munkát igényel, mint egy fb-oldal, ugyanakkor szerintem nagyobb lehetőség is. Például sokkal kevésbé felületes, alkalmas egy elmélyültebb, tartalmasabb építkezésre. Próbálom is ezt. Az Fb voltaképp a pillanatra épít. Annak is megvan egyébként a létjogosultsága, de a pillanat – mint tudjuk – elszáll 🙂 És persze lehetővé teszi a könnyű, gyors kommunikációt. Ez az, ami itt nehézkesebb, csodálom is gyakran a figyelmeteket. Ám itt valóban építkezni lehet, itt egyetlen hosszú “pillanat” van, ahol szép lassan egymásra épül minden – jó esetben. Az Fb pillanatok sorozata, ez meg itt egy HÁLÓZAT, ahol lassan minden mindennel összefügg. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük