INTERJÚ 2016 – Jack London-túra ötezerből (Népszabadság)
2016 – Jack London-túra ötezerből (Népszabadság)
Jó esetben olyan lesz az egész, mint egy tündérmese, sok segítővel, jószívű és segítőkész emberrel találkozik majd, vagy épp hogy nem, és megtapasztalja az emberi közönyt
Megőrült? – aligha lehet mást kérdezni attól az embertől, aki a legnagyobb télben köt útilaput a saját talpára, hogy autóstoppal bejárja az országot ötezer forinttal és néhány deci whiskyvel a zsebében. A kérdést finomabb formában mi is feltettük a Jack London-emléktúrára induló írónak, Centaurinak.
Jack London – gyerekkorunk állócsillaga – száznegyven éve, 1876. január 12-én született. Halálának az év végén lesz a századik évfordulója, ezért 2016 minden szempontból a világhírű, amerikai kalandorvérű szerző éve.
A tizenhét éves Jack 1893-ban elszegődött egy Japánba tartó fókavadászhajóra, ez volt az első kalandja
Pontosan így gondolja ezt Centauri is, a különös magyar író, aki nem titkoltan nagy rajongója Jack Londonnak, akivel rengeteg hasonlóságot érez magában. Mi több, még a családjukban is több közös vonást fedezett fel, arról nem is szólva, azaz pont, hogy igen, mennyire szereti ő maga is a kalandokat, a természetet, és ha nem lenne logisztikailag túl bonyolult, még a kalózkodásba is belekóstolna nagy elődje nyomán – persze szigorúan szakmai érdeklődéstől vezérelve.
Centauri, akinek márciusban jelenik meg negyedik könyve Jákob botja címmel Jack London ifjúkori csavargásait követve, éppen a könyv miatt marad a kalandtúra során országhatáron belül, mondván, sok dolga van itthon, és nem szeretne másfél év múlva Kazahsztánból előkerülni.
A pillanatokon belül startoló Jack London-emléktúra lényege, hogy Centauri minimális holmival – ez öt tábla csoki, öt deci whisky, egy kis gázpalack, ötezer forint és a kapcsolattartáshoz meg az útiparancsok vételéhez szükséges laptoppal és egy telefonnal – a hátizsákjában kiáll az út szélére, méghozzá annak az országútnak a szélére, amerre az író Facebook-oldalán szavazók többsége küldi. És onnantól kezdve szó szerint lesz, ami lesz.
Jó esetben olyan lesz az egész, mint egy tündérmese, sok segítővel, jószívű és segítőkész emberrel találkozik majd, vagy épp hogy nem, és megtapasztalja az emberi közönyt, a rosszindulatot, a gonoszságot. Nem titkolja, hogy izgatott, de bízik magában. Könnyen barátkozik, ennek hasznát veheti, miként annak is, hogy egész gyerekkorát erdőben, lápban töltötte, és éjszakázott már hóban, a szabadban, és tudja, hogy fagyban éjjel is menni kell.
– Rosszul nem tud elsülni ez a kaland – véli Centauri, aki nemcsak muníciót gyűjt későbbi írásaihoz, hanem igazi élettapasztalatokat, mint Jack London, aki ugyan alig negyvenévesen meghalt, de 19 éves korára többet élt, mint sokan egész életükben. A valódi nevét és saját arcát titkoló magyar író – közösségi oldalán sem látható belőle több a hátánál – még sosem tartott Magyarországon író-olvasó találkozót, ezért a február 2-ig tervezett kalandtúráját az olvasókkal való különleges találkozásnak is tekinti. Nem fogja hát eltitkolni kilétét, és azt sem, hogy mi járatban van, azok előtt, akik felveszik őt az autójukba, vagy bárhol szállást adnak neki, esetleg munkát is, hogy némi zsebpénzre tehessen szert. Bármi történik is vele az úton, az valódi lesz. Nem előre eltervezett és nem fűtött szobában kitalált történet, hanem jórészt sorsszerű történés.
Centauri rejtőzködő önportréja. Öt tábla csokival vág neki az országnak
A vészforgatókönyv is elég vázlatos csak, ha komoly veszélybe kerülne az író, ugyanúgy észnél kell lennie, mint amikor néhány éve tucatnyi kóbor kutya elől menekült a holdfényes erdőben.
Igazából nem a veszélyt keresi, hanem arra kíváncsi, hogy tényleg olyanok vagyunk-e mi, magyarok, mint amilyennek tartjuk egymást. És magunkat.
"Kissé érzelgős lett ez a felvétel, de az a helyzet, hogy van olyan lény, akihez igen nehéz másként viszonyulni, főként amikor élete első útján, újra és újra hozzád rohan biztonságért."
"Olyasfajta átgondoltság ez, amihez hasonlót mi sosem leszünk képesek létrehozni, annak ellenére sem, hogy talán az ember az egyetlen faj, amely más fajok mérnöki megoldásainak elmélyült tanulmányozására képes. Ugyanis a természetnek van egy behozhatatlan előnye velünk szemben. Számunkra egy-egy mérnöki fejlesztés évtizedeket vesz igénybe, amely egyrész hosszú idő, másfelől töredéke annak az időnek, amit a természet évmilliók során fektetett a fejlesztéseibe. A mi időnkbe egyszerűen nem fér bele annyi teszt. Mert a természet is tesztek tízezrei és milliói során tökéletesítette rendszereit, így a bíbictojást is. De olyan sok teszttel, ami számunkra nem lehetséges."
"A hazai irodalom másik híres rejtőzködője tulajdonképpen már nem is rejtőzködik annyira: szinte minden pályatársánál erőteljesebben van jelen a közösségi médiában, köztudott róla, hogy egy nagyobb földbirtokon él a Dunántúlon, és komoly madárrajongó, sőt kiállt már a közönség elé is, előbb külföldön, majd idehaza."
Természetesen még ezek az adatok is változni fognak, de annyit máris mondhatok: a saját több évtizedes megfigyeléseimmel szinte tökéletesen szinkronban van. Csak itt már azt mondhatjuk: ezeket az arányokat jóval nagyobb merítés rajzolja ki a számunkra, vagyis tudományos szempontból is nagyobb súllyal esnek latba. Fogadjátok szeretettel ezt a kis kedvcsinálót! Ha nem küldtétek még vissza az ívet, legyetek oly kedvesek, küldjétek! Annál is inkább, mert madáretető-térkép és egyáltalán madáretetőügyben hamarosan egy igen szép meglepetéssel szolgálhatok.
A beérkező ívek feldolgozása gőzerővel folyik, nem túlzás azt mondanom, hogy megfeszített tempóban, de a feldolgozás így is sok időt vesz igénybe. Mindenesetre a dolgok jelenlegi állása szerint sok következtetésre lesz módunk, ha továbbra is ilyen ütemben jönnek az ívek. A feldolgozás előre haladásával régebben közzétett adatok is jelentősen módosultak. Így például korábban úgy tűnt, hogy átlagosan 9.000 forint körül költünk a madarainkra. Az új számok szerint egy szezonban átlagosan 14.000 forintot fordítunk rájuk (14.051), ez azt jelenti, hogy
csak azok, akik regisztráltak kb. 21 milliót költöttek el az idén.
"Aki madarakat etet, szinte biztosan találkozott karvallyal, még ha nem ismerte fel, akkor is. Erről tanúskodnak a madáretetős kérdőívek is. Arra a kérdésre, hogy melyik volt a legemlékezetesebb esetetek a madáretetőn, meglepő gyakorisággal említettétek a karvalyt, sőt a legkedvesebb madarak közé is felkerült :-) Épp ezért gondoltam, mesélek róla pár dolgot."
"Ez a diagram két dolgot is látványosan demonstrál. Az egyik az, hogy a madáretető népe mennyire színes!
Meggyőződésem, hogy a madarakat etető ember TERMÉSZETénél fogva a tarkaságot szereti. Ki ne akarná, hogy az etetőjén felbukkanjon még egy új madárfaj?
Ez az igazi sokszínűség! – amit az ökológia diverzitásnak mond. A másik, ami nagyon látványos, és ami annak ellenére meglep, hogy ha jobban átgondolom a dolgot, várható volt: milyen sokfélék vagyunk. Ez valami leírhatatlanul szép. És akkor nincsenek még itt az indoklások. Ugyanazt a madarat két tucat különböző dolog miatt kedveljük. "
"Ilyenkor úgy tűnik, hogy talán odafönt nincs is senki, mintha csak az égből szivárogna-csobogna az ének. Ez egészen megbabonázó,
és ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak."
"Látnom kellett volna. Ha látnom nem is, legalább hallanom. Én azonban olyan süket voltam, mint a dürgő fajdkakas. Amikor először magamhoz tértem, közvetlenül a hátam mögül jött a hang: először a fegyverek rideg, fémes felzörgése, majd egy kiáltás..."
mégis ott vagytok a Tejút örvényében, mécsként pislákoltok az Univerzum szupersötétjében, s csak azért gyújthattak életre titeket, mert a Föld szelíd és kitartó, és nem áll meg. A Hold sem lassít, és nem zuhan le rátok. A Nap sem hűl ki hirtelen. A szív sem hagy cserben álmotokban, s nem áll le, pedig: Föld, Hold, Nap és szív is örömmel pihenne. Ki kérte a Földet: „Ne állj meg ma éjjel!” Ki könyörgött a Holdnak: „Ma még ne zuhanj rá a Földre!”
Erre egyenként és közösen is büszkék lehetünk!
De most jönne a java. Ezek egyrészt megközelítő számok, tehát előttem áll az a feladat, hogy minden etetőt felvigyek egy olyan adatbázisba, amely halál pontos számokat ad (ez már folyamatban). A könnyebb kezelhetőség végett minden regisztrált etetőhely kap egy „fantázianevet”, amelyről mindenki értesítést kap.
Páran talán felfigyelnek arra, hogy bármerre járunk, bárhová érkezünk is, élnek-élhetnek ott mások is. Az üzenet jó: Ne taposs le mindent! És bár erről nem szól a fáma, de kódoltan ott van az az üzenet is, amire én is gyakran, sok helyzetben hivatkozom: a pacsirta volt ott előbb. Ez pedig csaknem minden fajról elmondható, minden olyan területen, ahová az ember beteszi a lábát.
gyűrűzést eredetileg arra találták ki, hogy megtudjuk, hová vonulnak a madarak, ám ennél jóval többre képes. Mit gondoltok, azon az etetőn, ahol 70 széncinegénél többet sosem láttam, hányat fogtunk? Pontosan 555-öt!! Vagyis – szemben a megfigyelésekkel – minimum 555 széncinege járt az etetőn. De a helyzet ennél is bonyolultabb.
A madarat etető ember nyitott és figyel másokra. Ablaka nem elválaszt a külvilágtól, hanem kilátást biztosít. A madarat etető ember önzetlen, hisz soha semmit nem kap cserébe. A madarat etető ember univerzális nyelvet beszél, és tökéletesen érti, hogy a köszönet a madarak jelenlétében van.
Kevés idő, és egy forintba se kerül. Ráadásul kényelmes is. Akár fűthetünk is benne, és mivel igen közel kerülhetünk a madarainkhoz, akár egy amatőr géppel is remek felvételeket készíthetünk. Egészen közelről figyelhetjük meg az óvatos fajokat is.
"...tegnap hajnalban mínusz tizenhetet mértek, de akkor nem volt ennyire nyílt az ég, a csillagok se nyüzsögtek így, tehát most még hidegebb lehet, megvan talán mínusz húsz is, abban pedig reggelre úgy megfagyok, hogy három napig forgathatnak a kemencén, míg végre kiolvadok."
Ez a fiatalember 32 évesen lát várost életében először, és amit lát, nem akármi.
"Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra kell menni, ott kell építeni egy szerény faházat, isten háta mögötti, lakatlan zugban..."
"Mire 80 leszek, még messzebbre jutok és 90 éves koromban behatolok a dolgok titkaiba. 100 évesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és mire 110 leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonás élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat."
A tél utolsó napja – ám holnap, március elsején lesz a tél legkeményebb hajnala. Nem tudom, előfordult-e már ez valaha. A mai nap is cudar volt, pedig zavartalanul sütött a nap. Ez is megkönnyítette, hogy 6 órát feküdjek a fűtetlen lessátorban.
Ezt a napot mások szemével láttam, mintha a madárcsapat egy tagja volnék én is. Elképesztő forgalom volt, élet és színek – kemény küzdelem az elemekkel. Pár képet gyorsan kiválasztottam, és most örülök. Alig élek, de boldog vagyok. Higgyétek el, ez az: boldogság.
"...háton fekve bámultam a csillagokat, s úgy gondoltam, most, ahogy itt fekszem, igazolást nyer a világegyetem tágulásáról szóló tan, mivel látom, tisztán látom, ahogy tágul a kozmosz, nem, nem a szokott szédülés jön rám, hanem látom tágulni az eget, méghozzá hihetetlen gyors tágulás ez, és persze tudom, mert hülye azért nem vagyok, hogy veszélyes így feküdni, akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nincs hideg..." (In vitro veritas)
Most van szükség leginkább a madáretetőkre. Több okból is. Először is a telelés pokoli próbatétel az apró madaraknak. Másodszor: főként az olyan extrém télben, ami a következő napokban köszönt ránk. Végül: a tél végére a természetes tartalékok teljesen kimerülnek, így még kedvező körülmények között is bajba kerülhetnek.
