INTERJÚ 2016 – Jack London-túra ötezerből (Népszabadság)
2016 – Jack London-túra ötezerből (Népszabadság)
Jó esetben olyan lesz az egész, mint egy tündérmese, sok segítővel, jószívű és segítőkész emberrel találkozik majd, vagy épp hogy nem, és megtapasztalja az emberi közönyt
Megőrült? – aligha lehet mást kérdezni attól az embertől, aki a legnagyobb télben köt útilaput a saját talpára, hogy autóstoppal bejárja az országot ötezer forinttal és néhány deci whiskyvel a zsebében. A kérdést finomabb formában mi is feltettük a Jack London-emléktúrára induló írónak, Centaurinak.
Jack London – gyerekkorunk állócsillaga – száznegyven éve, 1876. január 12-én született. Halálának az év végén lesz a századik évfordulója, ezért 2016 minden szempontból a világhírű, amerikai kalandorvérű szerző éve.
A tizenhét éves Jack 1893-ban elszegődött egy Japánba tartó fókavadászhajóra, ez volt az első kalandja
Pontosan így gondolja ezt Centauri is, a különös magyar író, aki nem titkoltan nagy rajongója Jack Londonnak, akivel rengeteg hasonlóságot érez magában. Mi több, még a családjukban is több közös vonást fedezett fel, arról nem is szólva, azaz pont, hogy igen, mennyire szereti ő maga is a kalandokat, a természetet, és ha nem lenne logisztikailag túl bonyolult, még a kalózkodásba is belekóstolna nagy elődje nyomán – persze szigorúan szakmai érdeklődéstől vezérelve.
Centauri, akinek márciusban jelenik meg negyedik könyve Jákob botja címmel Jack London ifjúkori csavargásait követve, éppen a könyv miatt marad a kalandtúra során országhatáron belül, mondván, sok dolga van itthon, és nem szeretne másfél év múlva Kazahsztánból előkerülni.
A pillanatokon belül startoló Jack London-emléktúra lényege, hogy Centauri minimális holmival – ez öt tábla csoki, öt deci whisky, egy kis gázpalack, ötezer forint és a kapcsolattartáshoz meg az útiparancsok vételéhez szükséges laptoppal és egy telefonnal – a hátizsákjában kiáll az út szélére, méghozzá annak az országútnak a szélére, amerre az író Facebook-oldalán szavazók többsége küldi. És onnantól kezdve szó szerint lesz, ami lesz.
Jó esetben olyan lesz az egész, mint egy tündérmese, sok segítővel, jószívű és segítőkész emberrel találkozik majd, vagy épp hogy nem, és megtapasztalja az emberi közönyt, a rosszindulatot, a gonoszságot. Nem titkolja, hogy izgatott, de bízik magában. Könnyen barátkozik, ennek hasznát veheti, miként annak is, hogy egész gyerekkorát erdőben, lápban töltötte, és éjszakázott már hóban, a szabadban, és tudja, hogy fagyban éjjel is menni kell.
– Rosszul nem tud elsülni ez a kaland – véli Centauri, aki nemcsak muníciót gyűjt későbbi írásaihoz, hanem igazi élettapasztalatokat, mint Jack London, aki ugyan alig negyvenévesen meghalt, de 19 éves korára többet élt, mint sokan egész életükben. A valódi nevét és saját arcát titkoló magyar író – közösségi oldalán sem látható belőle több a hátánál – még sosem tartott Magyarországon író-olvasó találkozót, ezért a február 2-ig tervezett kalandtúráját az olvasókkal való különleges találkozásnak is tekinti. Nem fogja hát eltitkolni kilétét, és azt sem, hogy mi járatban van, azok előtt, akik felveszik őt az autójukba, vagy bárhol szállást adnak neki, esetleg munkát is, hogy némi zsebpénzre tehessen szert. Bármi történik is vele az úton, az valódi lesz. Nem előre eltervezett és nem fűtött szobában kitalált történet, hanem jórészt sorsszerű történés.
Centauri rejtőzködő önportréja. Öt tábla csokival vág neki az országnak
A vészforgatókönyv is elég vázlatos csak, ha komoly veszélybe kerülne az író, ugyanúgy észnél kell lennie, mint amikor néhány éve tucatnyi kóbor kutya elől menekült a holdfényes erdőben.
Igazából nem a veszélyt keresi, hanem arra kíváncsi, hogy tényleg olyanok vagyunk-e mi, magyarok, mint amilyennek tartjuk egymást. És magunkat.
“A Jákob botja a kortárs magyar prózának hasonlíthatatlan darabja, mely egyetlen regény erejéig képes visszahozni ifjúkori olvasmányélményeink, úgy hihettük, talán már örökre hátrahagyott izgalmát. (ÉLET ÉS IRODALOM)
Egész életemben ügyelnem kellett arra, hogy ne manipuláljanak – és ezzel oktalanul mentek el órák, napok, hetek, és sok erő. Egy tisztességes és korrekt világban az így “elvesztett” erőket hasznosabb és boldogítóbb dolgokra fordíthattam volna. Ezzel tartozik nekem ez a kor, ez az évszázad. S nem csak nekem. Sokunknak.
"Az állatvilág mindennapos zsákmányolásait szokás azzal védeni – részemről is – hogy ott nem kegyetlenségről, s nem gyilkosságról van szó, hanem táplálékszerzésről. Az állat nem öl pusztán saját bestialitásának vagy vérszomjának, ha tetszik gonoszságának engedve (ellentétben az emberrel), csupán a létfenntartás érdekében cselekszik így, vagyis táplálékot szerez.
"De ma már nem mondható, hogy a ritkaságok megfigyelése perifériális tudás, egzotikus adat csupán, mivel a teljes ökológiai rendszer átalakuláson megy át, és vélhetően sok olyan ritkaság felbukkanására számíthatunk, melyek valójában már egy komoly változás-átalakulás előjelei lesznek – ahogy az például a vörösnyakú lúddal történt :-).
Annak idején az első balkáni gerle felbukkanás a Kárpát-medencében (1928-1930) épp olyan szenzációs volt, mint nemrégiben a keleti gerléé..."
"Nem kis izgalommal indultam a megadott címre. Sokszor találtak jóemberek mindenféle madarat, leggyakrabban sérült ölyvekhez és gólyákhoz riasztottak, írtam is már erről (Gólyák a konyhában), máskor bontásra ítélt épületről kellett menteni molnárfecske fiókákat százával, de szőrős madárhoz, pingvinhez még nem hívtak.
Egyre csak azon járt az eszem, tarthat-e a környéken pingvint valaki?
"Eleinte sokat tépelődtem azon, vajon nem visszás-e emlékekkel bíbelődni, s miért is lenne fontos egyik vagy másik emlékem bárki másnak. Csakhogy író vagyok, és mint ilyen, sok egyéb mellett épp az emlékeimből dolgozom, szóval, úgy tenni, mintha nem volnának az emlékeim fontosak, képmutatás lenne.
Azt pedig, hogy bárki másnak, önéletrajzi töredékek formájában jelentenek-e majd valamit, jobb rábízni az olvasóra. Persze, nagy öröm, hogy ennyi idő és viszonylag sok poszt után már látom, hogy nem vált öncélúvá ez a gyűjtögetés."
2019.02.11. Mark Knopfler & Emmylou Harris – Romeo And Juliet (Real Live Roadrunning | Official Live Video)
"Többé nem ment iskolába. Három nappal később – amikor Josef Sax, az apja elment otthonról, nem sokkal később az anyja is – Damien keresett egy zsákot, összeszedett pár ruhát, elcsomagolt egy kis ételt, végül felment a padlásra, nem kis nehézségek árán összefogdosta a galambokat, azt a hét példányt, melyek akkor még életben voltak. Úgy gondolta, nem mehet el anélkül, hogy őket ne mentené ki onnan.
"
"Olyasmit láttam, amit harminc év alatt egyszer sem.
Videón mutatom be ezt – egyúttal adok egy kis ízelítőt a sarkvidéki Balaton hangulatából és madárvilágából is. Nem akarom lelőni a poént, ezért elöljáróban most csak annyit tisztázzunk: számos récefaj él nálunk, és a téli Balatonon is sok récefaj látható.
"A fehércsőrű annyira magasészaki faj, hogy még Európa északi partjainál sem szokványos. Az ennyire ritka fajoknál gyakori, hogy az első előfordulás után évtizedek telnek el a következőig. Ezért is meglepő, hogy „máris” itt a második adat.
"Valahányszor a Kis-Balatonnál járok, mindig, ha ludakat látok, mindig, ha Fekete István kerül szóba, eszembe jut, hogy egyszer volt szerencsém olyan emberrel kezet rázni, aki hajdanán sokszor nyújtott kezet Fekete Istvánnak is.
Sőt, volt szerencsém a kezemben tartani Fekete Istvántól egy levelet.
Ma sem tudom pontosan, hogy mit kerestem ott, engem miért hívtak oda. Talán húsz éves sem voltam még. Fekete István egy igen idős barátja végrendelkezni hívott oda három embert."
"Épp a napokban írtam egy másik emlék kapcsán (És nincs még egy életem), mennyire nehéz megtudni, hogyan látnak minket mások.
Az alábbi levél abban is kivételes pillanatot rögzít, hogy egy külső szempontot mutat. Én mutattam az utat, a Jack London-túrát az út széléről a magam szemszögéből, itt viszont megnézhetjük, hogyan látta ugyanezt az utat valaki más, egy kényelmes nagy kocsi szélvédője mögül. "
"2016 az elbizonytalanodás és elégedetlenség éve. Mintha az elbizonytalanodás már túl nagy volna, viszont az elégedetlenség még túl kicsi. A régi már nem működtethető, az újhoz még nincs bátorság, de akadnak üdítő kivételek."
"A jelen értékelése mindig kockázatos. Gyakran csak jó idő elteltével derül ki tisztán a számunkra, hogy mely óra volt mulandó, és melyik maradandó. Ritkán azonban megesik, hogy adott pillanatban – esetünkben egy adott estén – rögtön tudja az ember:
ez az este is véget ér, és bár mindenki elmegy, elcsöndesül a kert, üresen marad az asztal, ez az este mégsem múlik el.
Ilyen volt az is, amikor ez a három ember itt járt. Velem együtt négy, merőben más élet, más hivatás, és más habitus. És mégis úgy ültünk egy asztalnál, mintha régóta ismernénk egymást."
"Örömmel írom, hogy amint azt pár hete előre jeleztem, megjelenik az új regény első részlete holnap, a Népszava Nyitott mondat mellékletében, stílszerűen Damien első útja cím alatt. Néhányan talán emlékeztek rá, hogy az év első napján szintén e regény egy részletével nyitottam (Damien és Elise), de mint tudjuk, legyen ez bármennyire is digitális kor, egy regény számára marad a print az igazi. Egy honlap él ameddig él, elérhető, míg nincs áramszünet, de ami papíron van, az biztosan megmarad, s az biztosan végleges."
"A Villa átépítése során, amint az ódon épületek esetében gyakorta megesik, néhány titokzatos irat is előkerült, elsősorban a padlásról. A legérdekesebb viszont a pincében aludta Csipkerózsika-álmát egy Erős Arnold nevezetű úr véletlenül hátrahagyott utazótáskájában. A táskát a villa személyzete hosszú évekig lelkiismeretesen őrizte, ám Arnold úr – legjobb tudomásunk szerint – nem tért vissza többé. Az igen míves bivalybőr táska végül a pincébe került, és sok egyéb mellett egy rövid lejegyzést is megőrzött nekünk a Villa egy napjáról."
Mielőtt lemondtak volna rólam, mindenfélével próbálkoztak, délelőttönként például egy nehéz párnát szíjaztak a seggemre, amibe aztán áramot vezettek. Ez eleinte csak bizsergetett, ám a fokról fokra erősödő áram végül kibírhatatlanul fájdalmas szúrásokkal borított el. De ez sem használt, s úgy tűnt, előbb-utóbb le kell vágni a lábam. Anyám azonban felhajtott egy új professzort. A műtét sikerült, de mivel a jobb lábam rövidebb volt, nyújtani is kellett. "
"Kicsit olyan ez, mintha egy családtaggal büszkélkednék. Nem tudom pontosan, mennyi a részem abban, hogy a jobb lábam olyan amilyen. Hogy ennyit bír, bár annak idején kis híján megszabadítottak tőle. Mindenesetre bírom a jobb lábamat, igazán jó fej, azaz láb. Gyerekkora óta papírja van róla, hogy nem emelhet, nem cipekedhet, nem ugrálhat, nem mehet sokat. Teherrel megrakva meg épp pár lépést sem.
"A társadalmak is darabokra hullanak majd, összetöri őket a tótágast álló világ, ezért
tegnapi és mai vitáink túlnyomó többsége értelmetlen és értelmezhetetlen már, csak az marad, hogy az egyik ember a másikhoz odamehet még,
odafigyelhetnek egymásra, szerethetik egymást egy-egy ideiglenes és képletes sarokban, házikóban, kunyhóban vagy barlangban. Kevésnek tűnhet ez, ám valójában kénytelenek leszünk olyan kapcsolatokat kiépíteni, amikre a modern ember voltaképp csak vágyott. Most majd a kényszer, a rémület ráveszi. Paradoxon ez is."
"Volt egy lány az osztályban. Több is volt J, de ő kilógott a sorból. Nem volt olyan cserfes, mint a többi. Okos volt és szorgalmas. Csendes. Kicsit stréber. Da valahogy joggal az. Nevezzük őt Dabasi Annának. Azért épp Annának, mert pont Anna nem volt az osztályunkban, és azért Dabasinak, mert Dabasi sem volt.
Szóval, Anna olyasvalaki volt a lányoknál, mint én a fiúknál.
"Régóta sejtjük, hogy jelentős változás előtt állunk, bár sokan ezt beteges apokalipszis-vágynak gondolják. Mégis egyre kevésbé tagadható, hogy fordulat jön – egyre inkább azok tűnnek egy makacs téveszme foglyának, akik kétkednek a szükségszerű változásban.
“Bár stílusában valóban hasonló a Zabhegyezőhöz, Centauri nagyot alkotott a Jégvágóval. Ezt bizonyítja, hogy amint befejeztem a könyvet, kedvem lett volna rögtön újrakezdeni.” (Olvasókuckó)
"Csak kapkodom a fejem. Tegnapelőtt plusz 18 fok. Tegnap először özönvíz az égből, aztán brutális havazás. A sok víz és hó hajnalra összefagyott. A januári “havi galéria” ősszállításakor épp arra panaszkodtam, hogy hetek óta alig látni a napot.
Ma reggel viszont ragyogás. Hó és jég, tiszta ég, penge fények.
Bár az idő – mint mindig – ma is szorít -, tettem egy gyors kört itthon. Hamar melegszik az idő, jégdarabok hullanak a fákról, árad a kis patak. "
"18 éves korom körül úgy gondoltam: a hattyúknak szánom az életemet. Akkortájt jóval ritkábbak voltak. Kizárólag hattyúkról készítek képeket – gondoltam –, kizárólag róluk írok, követem őket mindenüvé. Senki sem lesz, aki nálam jobban tudná, mi fán terem a „hattyúság”. Velük kelek-fekszem, velük élek-halok. A hattyúkkal való foglalatosság bőven kitölthet egy életet – faltól falig."
"Ehhez képest az év elején javult a helyzet, a január – azt hiszem – erősebb lett (lásd a pénteken felrakott videót ), bár a napot szinte sose láttam,
vagyis a fényviszonyok nem igazán kedveztek a fotózásnak.
Végül is igazán látványos jegesedés sem volt, mi több fotogén havazás is csak egyszer."
"De mire jó ez a légkörben vándorló homok? Okoz problémákat is, ezek közül a „piszkolás” vagy a „piros hó” a kisebb gond. A mediterrán térségben a porkoncentráció egészségügyi határértékeit lehetetlen tartani bizonyos időszakokban,
ugyanakkor a légköri homok, minthogy a napsugárzás jelentős részét visszaveri, hűti a légkört.
A homok lúgos kémhatású is, ezért gátolja a savasodást."
"Fiatalkoromban úgy véltem, a természet egy rendkívül ellenséges közeg az ember és valamennyi benne létező lény számára, maga a tiszta ellenségesség, ezért fölöttébb furcsállottam, hogy emberek önként keresik a kapcsolatot ezzel a fékezetlen természettel, hogy aztán boldogan andalogjanak benne. Egyszerűen hülyének tekintettem minden természetjárót.
Az irodalom jó része – talán jelentősebb fele – úgy van a természettel, mint a levegőtlen szobában szédülésig tévéző ember: bár a redőny résein át beszüremlik a ligetek éneke, ám elnyomja a tévé (és a hisztérikus közélet). Meg sem hallja, ám ha mégis, nem tudja, mit hall. Pinty vagy veréb? Nem tudja, s tudni sem akarja. Ugyanakkor számon kérik a „műveken”, hogy milyen „mélyre ásnak”. Márpedig a forrás forrása ma is a természet. Ez a legmasszívabb alap, akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy kiszakadtunk belőle. Ha valóban így gondoljuk, rosszul gondoljuk.
"tudtad, hogy a világ egy elbaszott körgyűrű a semmi fővárosa körül,
és én meghalok; meghalok, ha kiszorulok, de csigavér, nem szállunk száz alá; engedd magad, adj a csábításnak, kapcsolj ki, old ki a biztonsági övet, megoldunk mindent, csak te meg én, ma és most, hamarost, csak lazán, szét is eshetsz, átnyúlhatsz a sebváltómon, megérintheted ultraszélső sebem, igen, ha fitt vagy, ha fáradt, bármikor kedves, érted ezt?
"A honlapot is szeretném feltölteni. Bár a honlap – mint otthon – ajtaja mindig nyitva, de újabban kicsit sovány a koszt, a hűtőszekrény általában üres. Jó, ha kenyér van, az is néha szikkadt.
Szóval, szeretném feltölteni a hűtőt. Téma, elmaradás van bőven.
Vannak régi írások, melyeket ti túrtatok ki az internet masszájából, de itt a helyük.
Közeledik a tavasz: vajon melyik madár érkezik vissza a leghamarabb?
"Minden fiatalember életében eljön a pillanat, amikor rászólnak, hogy ne bömböltesse a zenét. Ezt a pillanatot számos további eset követi, nem is jegyezzük meg mindegyiket, de az elsőt talán igen. 18 éves voltam, amikor átjött a szomszédasszony, hogy csendre intsen, holott családi házban laktunk. Tágas tér választott el minket, csakhogy volt egy hifitornyom, két hatalmas hangfallal. Ez eddig “legszebb emlék” is lehetne..."
"Van az a helyzet, ahol az ember előtt már csak két út van: átadja magát az örvénynek, vagy dacos lesz, és azt mondja: csakazértis.
Ha már örvény. Tudjátok, hogyan kell kijutni egy folyó örvényéből? Ki kell húzni magad, mint a deszka, és akkor az örvény kidob magából. Az én boldogságom sokszor ilyen deszkalét: ha finoman szólva sem kedvez minden, kihúzom magam."
"Amikor első magvetős kötete, a Kék angyal megjelent, Centaurit már a fülszövegen a világirodalom olyan szerzőihez hasonlították, “akik későn, vagy sosem fedték fel kilétüket.” Például Pynchonhoz és Salingerhez. A Salinger-hasonlattól később sem szabadult, ám következő könyvében, a Jégvágóban már szándékosan játszott el az összehasonlítással és megalkotta a Zabhegyező ellentézisét. A Jégvágóba “kb. 20 sornyi jelöletlen idézet” is került a Rozsban a fogó néven aktualizált klasszikusból, mi pedig a Barna Imre-fordítás (interjúnkat ITT találod) körül kirobbant kommentháború láttán arra kértük, írja le, mit jelent neki a regény, és válasszon ki egy Salingerhez kapcsolódó részletet a sajátjából."
"Kevés olyan állat van, ami ellen harcolok, de az egerekkel évek óta, ahogy az egyszer még a Magyar Nemzetben is megjelent Talán az enyhe teleknek köszönhetően temérdek az egér, a házikó meg öreg, itt-ott bejuthatnak, arról nem is szólva, hogy a ház körül kiszórt madáreleség is idevonzza őket. Sok bosszúságot okoztak már, de azért,
miután az alábbi felvételeket megnéztem, kicsit másként látom az egerek világát.
Lélegzetelállító felvételek ezek csakugyan. Van egy pont, ahol nem is igazán értem, hogyan tudták ezt felvenni. "
"Van egy hely a Balatonon, ahol gyakran akkor is óriási madártömeg dekkol, ha már az egész tavon beállt a jég. Fonyód előtt szinte mindig marad egy lék, amit általában lihogónak tartanak.
Lihogónak azokat a lékeket mondják, amit a madarak mozgása tart nyitva akár a legszigorúbb télben is. A fonyódi lihogó azonban nem egészen ilyen."
"Én a fény vagyok és az út,
És a végtelen mélyű kút,
És a hangok tengere,
És az ébredés kezdete.
Nézd az ébredőt: visszatér,
Ringó csónakán partot ér,
Lassan minden összeáll,
S egyre vékonyabb lesz a szál.
A könnyű pókfonál,
Mely szőne álmokat,
De most egy kis mozdulat,
És kész, vége, elszakadt.
Most, hogy csónakom itt hagyott,
Nézem álmosan, hol vagyok.
Ott egy szék az ágy előtt,
Túl a ablakon háztetők."
"Nincs még egy ilyen hely. Egy darabka örök nyár, vízinyár, a fagyos télben. Ezért úgy döntök, útba ejtem a csatornát. Sokat ettől sem várhatok, de ki tudja? Minden ilyen hely – sőt minden más hely is – bármikor tartogathat meglepetést. Arra gondolok: igaz, kemény fagyok járnak már, de hátha akad még egy virágzó lótusz – és ha akadna, milyen jó volna.
Egyfajta cáfolata lehetne hidegnek, télnek, januári semmitakarásnak, semmittevésnek.
Amúgy is, mi baj lehet? Rövid kitérő. És ha nincs ott semmi? Akkor vár a Balaton, ami ebben az időszakban jeget és hattyút stabilan szállít."
"Nemrégiben megosztottam egy óceáni videót a repülőhalakról – amiben az idilli óceán kegyetlen élet-halál harcok helyszínének tűnt. Annak ellenére is, hogy a felvételek és a repülő halak tudása lenyűgöző. De azért ott is létezik öröm. Az alábbi felvétel erről tanúskodik. Bár a zenei aláfestés – ahogy mondani szokták – nem az én ízlésemet tükrözi, de azért elmegy, és egyébként is kárpótolnak a felvételek. A videó első harmadától megjelennek a cetek, delfinek és bálnák. Nyilván láttatok már örömködő delfineket, de ezek a felvételek különösképp meggyőzőek…"
"Mindnyájan ismerjük a fáradtságnak azt a fajtáját, ahol épp a megállás teheti be a kaput. Amikor az ember pontosan tudja, ha most leül – épp azért mert már minden tagja, minden porcikája fáradt –, akkor nem kel fel újra, épp ezért, bármilyen nehéz is, tovább kell menni, addig-addig, míg célba nem ér, vagy addig, míg át nem esik a holtponton. Ezt sokszor átéltem ténylegesen is (mindkét túra során, és az ún. hétköznapokban is).
Einstein azt mondta a biciklizéssel (és az élettel) kapcsolatosan:
„Addig vagyunk egyensúlyban, míg tart a lendület.”
"Az írás elvileg egy közösségi játék: az író ír, az olvasó olvas. De az írás mágia vagy mágikus cselekedet is, amely nem feltétlenül kell szóljon bárki másnak.
Összetett, élethossziglani folyamat, mely egyrészt szakadatlan és eleven kapcsolat a világegésszel, másrészt annak modellezése is, ahogy mondani szokták, teremtés – teremtés kicsiben. Legyen ez a teremtett világ bármily esetleges is (mert bizonyos szempontból nem lehet más), hogy érdemes legyen vele foglalkozni, hogy valóban elérje mágikus céljait, el kell érnie valamiféle komplexitást, máskülönben csupán egy skicc marad, s arra a szintre sem jut el, hogy legalább modellnek tekinthessük; valaminek, amely törpeségében is feltár valamit a nagy egész struktúráiból."
"A sajtó erről nem ad hírt, mivel a keleti gerle nem új faj a hazai faunában, bár a sorsa nem kevésbé hányattatott, mint a lazúrcinegéé. Utóbbiról írtam már, hogy azon kevesek közé tartozik, aki egyszer már felkerült a magyar fajlistára, majd le is került onnan, mivel kiderült, hogy a lazúrcinegének vélt egyed valójában lazúrcinege x kék cinege hibrid volt.
"Íme, barátom, itt életrajzom, elég hosszan, mégis röviden. Egyszerű élet ez, de mégsem nyugodt, csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, melyben én voltam a gyengébb fél. Több eréllyel, szilárdsággal, kitartással, tán lett volna belőlem valami, de ez hiányzott mindig. Tehetségem (amit elvitázni nem lehet, különben nem volnék ott, hol most vagyok) mindig előretolt, erélyem hiánya mindig hátravetett, s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék."
"Rettentően más persze Delhi, New York, London és mondjuk “Great Green Woods” (ahol élek), ám valójában a világlátott ember bárhová megy is, ugyanannak a kis szeletnek, az ember világának részleteit látja. Ez egy világ. Az ember világa. Színes világ, tarka világ, gazdag világ, sok szempontból ez is kifogyhatatlan, de csak egy világ – a sok millió közül.
Mit tud a világutazó a repülő hal világáról? Mit tud a világutazó a fregattmadarak világáról? Mit tud egyáltalán az emberen túli világról? Általában semmit."
"A Balatonon elképesztően sokféleképp állhat be a jég. Nehéz is volna választani, melyik formáció a leglátványosabb, de ha a legnépszerűbbet keressük, akkor talán arról kell beszélni, amire ezen a hétvégén számítottam, és ami részint be is következett, és amiről pár képet láthattatok is neten (más portálokon). Amikor először a part jegesedik fel, míg a Balaton vize szinte jégmenetesen dühöng. Sajnos, az egyre enyhülő telek miatt, jégmezőben is egyre ritkábban gyönyörködhetünk, de még inkább kivételes, csak 3-4 évenként látható-fotózható jelenség, amikor a Balaton jégburokba von a parton mindent.
Ehhez ugyanis egy viszonylag speciális helyzet kell."
"Ha pingvint látnék, vagy jegesmedvét, amint átcammog előttem vé-res pelerinben, ahogy elterül egy fókadög mellett az ordító szél jégdiszko-szán, akkor sem csodálkoznék – csak otthon. Alig rogynék a forró kályha sarujához, máris útnak indulnék megint: igaz volt-e, ami a jégen annak látszott? Vajon csakugyan pingvint láttam? Vajon csakugyan jegesmed-vét véres pelerinben? Vajon igaz volt? Ahogy egyszer talán megtorpanok a halál után, s mielőtt bezsuppolnának egy mennyei vagy pokoli vagonba, mielőtt bevetnének a tisztitótűzbe, úgy kapok magamra új életet hamar, mint egy könnyű kabátot, csak hogy megtudhassam: igaz volt-e, hogy éltem. "
"Tudod, mire jöttem rá? Képtelen vagyok gondolkodni beszéd nélkül. Nem tudom, másoknál hogyan van ez, de talán azért imádkoznak istenhez, mert nem fordulhatnak minden kérésükkel a haverokhoz vagy a családhoz, Isten tehát arra való, hogy ne lógj folyton mások nyakán. Régen, ha szünet nélkül löktem a dumát, csak annyit kellett volna mondani:
– Dan, most már inkább csak imádkozz!
Szóval, ha nem lenne kihez szólni, nem tudnék gondolkodni sem; címzett nélkül a gondolat eloszlik, akár a pára, és ha állandóan eloszlik, bizonyos idő után nem is keletkezik már. Ebben a gondolat kurvára hasonlít a ködhöz."
"Éljünk, éljetek hát. És ne szégyelljétek. Érezzetek, és lelkesüljetek, mert ahogy a szó maga mondja, lélek költözik ilyenkor belénk. Ha elhitted, hogy mindenek felett a “realitás”, minden körülmények között a “józanság”, hogy nevetséges a lelkesültség, hogy pátosz csak a hülyét járja át, gondolj arra: Nincs semmi, ami reálisabb és kijózanítóbb volna egy hullánál. Halott akarsz lenni? Ha lelkesülsz, ha egy-egy percre nemcsak önmagadat haladod meg, hanem akár egy óceán, egy kozmosz méretét is, akkor élsz. Igen, épp így leszel ijesztően kicsi a legvégén, halálodban, “váratlanul”.
Te magad hozod létre ezt a paradoxont, ahogy minden lelkesülő létrehívta eddig."
"Mit neveznél az év műfajának?
Könnyen lehet, hogy a közösségi média szül majd – talán épp ezekben az években – új műfajokat (ahogy megszületett a blog és a videoblog is). Pár éve már ez az egyik legfontosabb platform az írók számára is, de többről van itt szó, mint egy új felületről. A közösségi médián keresztül kommunikálni egyrészt lehetőség, másrészt kihívás. Lehetőség, mert a célközönség elérésére olyan teret biztosít, mely vetekszik már a sajtó adta lehetőségekkel is. Kihívás, mert a közösségi médiát olyan algoritmusok működtetik, amelyek nem mindig kedveznek a minőségi tartalomnak. Irodalmat – vagy bármit, ami mégiscsak valami minőséget jelent – célba juttatni folytonos kötéltánc. "
"Ha valaki azt kívánja az év minden napján másoknak, amit szilveszterkor szokás – vagyis a legjobbakat – akkor én vagyok az. Persze, épp azért kívánunk egymásnak ilyesmit, mert nincs olyan év, hogy ne lennének kisebb nagyobb gondjaink. Ez járt a fejemben az év utolsó napján is, az év utolsó óráiban, alkonyat előtt, amikor még javában fát hasogattam a patakparton. Nincs megállás, így kénytelen az ember menetközben gondolni, mondani mindenfélét. Adalék ez a kis videó ahhoz is, hogy folytatódik nálam a tereprendezés, a patakpart rendbetétele, ahogy arról korábban – még novemberben – többször is beszámoltam."
"Elise Vandenberg tehát úgy érezte: mindenkinél magányosabb. Elképzelhetett bármiféle csodás és meghökkentő találkozást, álmodozhatott szerelemről a napsütötte dűnék puha oldalában, ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé hihetett abban, hogy egy napon valóban találkozik ott valakivel. Megszólítja valaki a dűnék között, lent a parton vagy a kőszórások végében, ott, ahol alvilági dörejjel magasra csapnak fel a hullámok."
"Most gondol Roger és Dick a nagyira; most gondol Barrymore néni Jeffre; most ébreszti a részeg Kazimírt Janette; most bolydul fel a Destination, konfetti száll, akárcsak a Red Dragonban; most emeli poharát Rose, és eszébe jutok egy futó pillanatra; most ad csókot Chieka egy fekete fiúnak; Angelica lakásán ebben a pillanatban akaszt be Unának egy dúsgazdag pali; ebben a pillanatban ír SMS-t Guzmán apám utódjának; pont most koccint a Tahoe-tónál tizenkét ügynök; most áll meg a 66-os út felénél egy piros Musztáng és a műszerfal fényénél egy számomra ismeretlen taggal most koccint Zana"
"A képek áttekintése során óhatatlanul is belebonyolódtam némi értékelésbe, és sajnos azt kell mondanom, hogy ennél jóval többet is kihozhattam volna ebből az évből.
Vannak igazán ütős képek, is de azt reméltem, hogy ez a százas összeállítást kizárólag penge fotók adják össze majd. Persze, ha valaki lő évente 100 tökéletes és nagyon ütős képet, akkor voltaképp már elégedett lehet – ám ettől még messze vagyok, és ez nemcsak technika vagy idő kérdése, hanem szándék dolga is."
"Sokan azt mondják giccses és lányos, amit írok, de engem nem zavar – mondja Antimon, és mint valami akciós üdítőt, mohón kortyolja a Loire-völgyi gamay-t, könnybe ágyazott szemei forognak, de nem úgy, mint aki a somalier-ek kényeskedését utánozza, remélve, hogy emiatt borszakértőnek találjuk majd, hanem mint aki csakugyan extatikus örömökön megy át.
– Mikor annyi durvaság és gonoszság van a világban – folytatja Antimon, s őszinte érdeklődéssel fordul felém –, akkor miért ne írjunk valami szépet?"
"A kutya itt van a havon, vérzik és vicsorog, hozzá nyúlni nem merek, csakúgy meg nem hagyhatom itt. Ráterítek valamit, aztán kiszabadítom a lovat; minden ízében remeg. Leveszem róla a málhát, de még a nyerget is, ettől megkönnyebbül, nyugtatgatom, s amikor némiképp már nyugodtabban veszi a levegőt, kivezetem a fák közül, s felvánszorgunk a hegyoldalban; most már csak elérjük azt a rohadt házat. Igaz most én csetlek-botlok, derékig ér a hó, alig látok valamit, ám egyszer csak ott a ház."
"Jó ideje már, hogy említettem: növekedett a területem egy kicsit, de úgy, hogy nem vásároltam hozzá. Hogyan lehetséges ez? Először is ehhez olyan terület, olyan vidék kell, ahol sok a háborítatlan zugoly, és ami alapból is mozaikos, sok része nehezen járható, és emberek által nem is igen háborgatott. Ez a hely épp ilyen. Erdők, mezők, legelők – völgyek, égerláperdők, nádasok.
Itt nem folyik valamiféle ádáz harc azért, hogy ki hova ültessen el még két paradicsomot."
"Íme, itt vannak a kézirataitok – azok a kedvenc részletek kézzel írottan, merített papírokon, amelyeket ITT kértetek. Ma még volt alkalmam a gyönyörű délutáni napsütésben megfotózni őket, aztán ment a borítékba mind, együtt a drágakővel. Azaz három címre nem tudtam még elküldeni, egy cím nem érkezett meg, kettőt pedig sajnos újra kellett kérnem, mivel sehogysem találtam a mailek között őket. De erre a három címre is napokon belül megérkeznek a kéziratok, a többire, elsőbbségivel, s a posta ígérete szerint holnap – ahogy azt korábban ígértem."
"Tavaly télen láttam utoljára, amikor az évszázad havazása miatt Gerbeaud-val mentem a városba. Norma Lea alélt, amikor meglátta, hogy lóháton állítok be. Tízperce sem ültünk asztalnál, amikor eldőlt, hogy nála töltjük az éjszakát: én, a kutya meg a ló. A keleti alvóvárosban lakott, oly egyedül, akár az ujjam. Akadt ott üres garázs a lónak; fedett, elszáradt aszparáguszokkal teli, rumlis veranda a kutyának, s némi hely nekem az ő tiszta baldachinja alatt.
"A városok és házak kivilágításáról is lehetne persze vitatkozni – de tulajdonképp minek? Én szoktam volt gyönyörködni bennük. Amikor pedig egy-egy udvart kivilágítanak, egy-egy erkélyen kilógatnak egy fényfűzért, valamiként együtt vesszük fel a versenyt a sötétséggel. “Sok kicsi
"...a madarakat etető ember bizony komoly költségekbe verheti magát. A tavasszal visszaküldött kérdőívek alapján átlagosan 14.000 forintot költünk a madarainkra. A nálam regisztrált etetőhelyek tehát együttesen 2017/18. telén 60 millió forintot fordítottak, elsősorban napraforgóra. Megdöbbentő, de az etetőhelyek átlagosan 14.9 éve működnek, de akadt olyan is, ami már több mint 50 éves.
Vagyis egy átlagos madáretető gazdája alsó hangon is százezreket fektet be a madáréttermébe, ám szép számmal akadnak olyanok, akik évtizedek alatt milliókat.."
Ez a rohadt szél betesz nekem. Azzal, hogy nem csíp, nem süvít, nem ordít, hanem simogat, és – el sem hiszem – basszus, még illata is van, méghozzá virágillata. Honnan a bánatból jön virágillat december 24.-én éjjel? Talán a világ túlfeléről fúj? – ahol épp most öli egymást a sok akác és hárs? Tudod, mi bosszant a leginkább? Hogy dühös sem lehetek igazán – mintha a szél minden nekiiramodása, minden érintés, minden illat azt mondaná: „Kushadj, csihadj, nyughass! Fogd be végre! Egyedül vagy, na és akkor mi van? Örülj, hogy élsz! Nem fázol. Nem is tudnál, hülyegyerek. Látod, Dan? Befűtöttem neked.
"PIHE: Ezt most talán senki sem olvassa. A szerencsésebbek ma nem lógnak a neten, én meg tök egyedül vagyok. Na, jó, erőt veszek magamon mégis: boldog karácsonyt!
LAJOS: Nézd meg a Hetediket! Én karácsonykor mindig azt szoktam.
PIHE: Hülye vagy, Lajos?
LAJOS: Hetedik, Pestis, Szakasz. Ez a három elég is egy estére.
PIHE: Küldesz linket? A keresgéléshez sincs most kedvem.
DOKI: Háborús filmet nézni karácsonykor pont olyan szánalmas, mint bejglit zabálni. Kit érdekel a karácsony? Nettó képmutatás az egész!
ALÍZ: És ha nekem fontos?"
"Ez az időszak alkalmas most a számomra arra, hogy kipróbáljak rajta egy a korábbiaknál is intenzívebb működést. Folyamatos és erős figyelmetek továbbra is arra sarkal, hogy kitartsak a honlap mellett. És az írás mellett is.
S minthogy az idén se az ÉS-ben, se másutt nem publikáltam karácsonyi írásokat, itt annál inkább fogok.
Hamarosan hozzá is látok egy novella megírásához, amit ma este a fa alá rakhatok (ha a karácsony szelleméhez nem egészen illő módon nálam továbbra is blues szól, legalábbis a margón, nézzétek el – ha olvassátok majd az új elbeszélést, érteni fogjátok )."
"Rohantam, meleg volt, amennyire emlékszem, én meg kissé leharcolt. Majd beszakadt a hátam a zsák alatt. A Déli pályaudvar a szokásos. Kicsit koszos, kicsit szürke, kicsit koromszagú, enyhe tülekedéssel, ugyanakkor sivár nagy tér a vágányok felé. Fölötte feszített tükrű kék ég. Nem sok idő maradt, sietnem kellett, de a pénztárnál szerencsére nem állt hosszú sor."
"Nézzünk embereket, akik jól érzik magukat, boldogok és figyelnek egymásra – és nem akármilyen a kégli Nekem ez a mai nap első, talán nem is olyan kicsi ajándéka.
Kedvencem a dobos a szomszéd szobában.
Egy ilyen házikót elfogadnék én is – élni és munkára. Nem tudom, kik ők, de úgy képzelem, hogy “csak” egy baráti társaság, akik berendezkedtek egy vidéki faházban. Az ablakokon túl sajnos nem látni, de úgy hiszem, az ablakon túl semmi sincs, csak erdő, mező, suhogó vagy néma nagy vadon – meg a ház előtt pár bazinagy terepjáró. Szeretem ebben a képben, hogy minden egy célnak van alárendelve – ez végső soron egy stúdió. Ugyanakkor rég láttam ennyire barátságos, otthonos zugolyt."
"Ha jól látom, nincs teljes egyetértés abban, hogy voltaképp mit jelent a karácsony. Egy biztos: anyám számára Rendet jelentett. Évről évre egyre korábban látott hozzá, hogy szentestére valóban megteremtse, ennek ellenére egyre ritkábban járt
"A madarat etető ember nyitott és figyel másokra. Ablaka nem elválaszt a külvilágtól, hanem kilátást biztosít. A madarat etető ember önzetlen, hisz soha semmit nem kap cserébe. A madarat etető ember univerzális nyelvet beszél, és tökéletesen érti, hogy a köszönet a madarak jelenlétében van. A madarat etető ember felelősségteljes, olyanokért is felelősséget vállal, akikkel valójában nem kellene törődnie.
Könnyű kis éjszakai country – melóhoz épp megteszi :-) :-) 2018.12.18. 2:48
San Francisco in the 1890s. A young man has had enough of the oppressive world of the family household and a society that off ers little to him, and chooses a life of adventure and experience. Wandering around on land and sea, encountering love and passion, he fi nally grows into an adult.
"Állj meg labirintusod bármely pontján, a legkiesebb helyen, és nézz fel az égre! Ha nem tűnt volna fel, nincs olyan perc, amikor ne repülnének ott galambok. Sietősen húznak magasan, vitorláznak alacsonyan, egyesével, párosával, kisebb-nagyobb csapatokban; titkos helyekről láthatatlan célok felé, és míg be nem alkonyul, a galamboknak e város feletti áramlása egy percig sem szünetel.
Gondoltál már arra, milyen lehet odafent?"
"Felvágták a tested talán, kiműtötték a szívedet, a régit, elvitték tálcán, felhasználták valami jobbra vagy szemétre hajították vagy kisütötték, mindegy is már, és beléd műtöttek egy jóval szebbet, nagyobbat, üzembiztosabbat. Jóval jobbat. Bár ez az érzés szorongást szülhetne, hisz mégis csak borzasztó, hogy az embert csak így, kérés és engedély nélkül, bármikor átszabhatják. Kipakolhatják és gépiesíthetik, hibriddé tehetik, ötvözhetik varrógéppel vagy porszívóval, ahogy épp az igény hozza, blokkházak radiátoraiba vezethetik drága teste melegét, meghitt érzéseiből szigetelőanyagot préselhetnek.
Magas profitot termelő erőmű turbináira vezethetik rá minden rohadt gondolatát."
Ez sem véletlenül szólt itt ma este :-) Nem csak azért, mert dögös és rohadt jó… 2018.12.16. 21:33
"Javaslatuk szerint az lenne az üdvös, ha eltörölnék a minimálbért (de legalábbis csökkentenék), valamint könnyítenék az alkalmazottak kirúgását.
Hangsúlyozom: többek között azért, hogy a cégek a nagyobb hatékonyság és termelékenység elérése érdekében könnyebben és gyorsabban haladhassanak a teljes gépesítés, a robotizáció felé. A munkavállalókat adókedvezményekkel és ingyenes társdalombiztosítással kompenzálnák. Magyarán, azoknak, akiket játszi könnyedséggel rúghatnának ki az útszélre, kevesebbet kellene adózniuk – de miből is? Micsoda kegy! Micsoda kompenzálás!
"Csak az nem fért a fejembe, hogyan kérheti Ms. Coolbirth, hogy ne törődjek a gyárral. Mi lett volna, ha azt tanácsolják Melville-nek: „Felejtsd el azt a hajót, ahol éveket húztál le, hagyd a bálnákat a fenébe, csak írj, amennyit tudsz!” A Cook House az én Pequodom. Melyik író jut be oda? Egy sem. Holott valóságos háború folyik ott. Válogatott gazemberek dirigálnak, s az állatiasság olyan fokát látni, ami kalózhajókon is ritka."
"Ma reggel kihasználtam, hogy a frissen hullott hó megmutatja, hol járnak újabban a vadak. A nagy őszi átalakítások, patakpart tisztítása és kaszálások után jelentősen visszaesett a területemen mozgó vadak, őzek és szarvasok száma, de ahogy a hó ma reggelre megmutatta, már talán visszaállt a rend. Azt is szépen láttam, hogy még mindig a terület északi végén a legnagyobb a forgalom – korábban ott készült minden értékelhető vadkamerás felvétel – szarvasok pedig kizárólag ott járnak; ott viszont szép számban, sőt a patakparton rábukkantam egy egészen friss nyomra, amit egyrészt alig fedett még el a hó (pedig megállás nélkül szakad), másrészt hatalmas.
Nem tudom mekkora szarvas hagyta maga után, de nem akármekkora."
"Tudjuk, hogy a tél kritikus időszak az énekesmadaraknak, ám kevesen tudják, hogy ez valójában egy olyan többszörösen nehezített pálya, ahol a kedvezőtlen körülmények egymást erősítik. Először is az apró madarak normál testhőmérséklete – szemben a mi 36-37 fokunkkal – 42 (44!) fok. Ez csak igen gyors anyagcsere mellett lehetséges, vagyis madarainknak a testsúlyukhoz képest sokkal többet kell enniük ideális körülmények között is. Ezért nem látunk órákon át békésen tollászkodó kistermetű madarat nyáron sem. Egyszerűen nem érnek rá. Ha egy énekesmadár nem jut táplálékhoz, hamar fogyni kezd."
"Sajnos most csak kutyafuttában írok – havazik, s lőttem pár fotót. Amúgyis rég nem hoztam képet, itt volt az ideje. Még a végén tél és fehér karácsony lesz. Azért a havazás nem semmi.
Megszokhatatlan, megunhatatlan, egészen valószínűtlen ajándéka a télnek és a létnek
Fogadjátok szeretettel ezt a néhány imént lőtt képet. S még annyi: a következő négy napban valamivel több időm jut fényképezésre, írásra és a honlapra is, szóval jövök néhány elmulasztott anyaggal is, többek között az élőhelytérképezésről, a vadkameráról, és hozok olvasnivalókat is. Többek között arról, hogy kicsit bővült a birtok egy egészen vadregényes szakasszal, ez most a legszebb rész nálam, s mindez anélkül, hogy bármit vásároltam volna."
"Alfred eredetileg csillagásznak készült, ám zavarta, hogy a csillagászt erősen köti egy-egy obszervatórium, vagyis nincs kellő szabadsága, így aztán inkább a meteorológia felé fordult. Meteorológusi mivoltában ismerik őt a legkevésbé, holott meteorológusnak sem volt gyenge. Ő írta le elsőként a légköri turbulencia és a délibáb jelenségét, több expedíciót vezetett Grönlandra, mi több, saját tervezésű, speciális ruhája szolgált a ma is használt téli sportruhák alapjául. De a fentiek mindössze mazsolák az életműben.
"Az evolúció „csak” egy elmélet, akkor is, ha mindent vele magyarázunk. Csak közvetlen bizonyítékaink vannak, közvetlen tapasztalásunk nincs, hisz senki sem követheti nyomon egy faj kialakulását. Vagy mégis?
Ezt a fészket az egyik tujámban találtam. Mielőtt bármit írnék, arra kérek mindenkit, ne fényképezzen fészekaljakat. A kotló madarat könnyű megzavarni, én is csak azért mertem fényképezni, mert naponta többször is centikre megyek el mellette, s csak 8-10 másodperc volt az egész. A fészekben a fekete rigó jellegzetes, gyönyörű tojásait látjátok."
"Kevesen tudják, de Izrael a világ egyik legforgalmasabb madárvonulási útvonala is. Elsősorban Európa vonuló madarai mennek itt át Afrika felé. Lenyűgöző felvételek – és mint mindig, a megszokhatatlan madárvonulás képei ezúttal is levesznek a lábamról.
Bármennyire is sokat tudunk már erről a jelenségről, bármennyit kutatjuk is, kutatóként is azt mondom: a madárvonulás jelenségében mindig marad egy jó adag misztérium. "
"Hétéves lehettem talán, körülbelül hetven centi hosszú és tizenhét kiló, amikor óriási késéssel, a kék eget kémlelve, meztelenül és háton fekve, végre beszélni kezdtem; de épp csak kimondtam az első mondatot, épp csak mondtam arról valamit, ki vagyok, máris vakító reflektor ereszkedett fölém; rideg, csontig érő fénnyel világított az arcomba, a szemem tőle majd kisült, éles fájdalom döfött első valamirevaló gondolataim közé, és akkor, ahogy ott feküdtem, a pokoli fényerőben megvakítva, lebénítva, három komor férfi, három fehérköpenyes égimeszelő lépett a hipószagú ágyhoz, mintha három zombi lépne oda egy hullához. "
"Ő találta ki azt is: „Ronda, de finom!”
– és erre később is büszke volt. Kerített egy feleséget is, Clarissát, ám együtt sem kerestek eleget, így aztán felvettek egy albérlőt, méghozzá az elsőként említett Lizt. A lakás apró volt, a szintén reklámügynökségnek dolgozó Liz abban a szobában aludt, ahol Salman nappal írt. Három és fél éven át. Ez idő alatt írt Salman a „Ronda, de finom!”-nál jobbat is. Összeállt az első regény.
"Amikor a karácsonyi ünnepek idején anyja meglátogathatta, a Gigász apát által engedélyezett öt percben Krizosztóm a testvérei hogyléte felől tudakolódott, meg arról, hogy az anyja tud-e valami szert viszketés ellen. A tél második felében a szokottnál is csöndesebb volt a klastrom, elmélkedéssel teltek a napok, Krizosztóm részéről viszont álmélkodással: hogy még mindig vakarózik, fektében, ültében, állva is, kibírhatatlanul viszket mindenütt, és egy este, kinyitva a Bibliát Mózes I. könyvénél, egészen apró, tejszínű bogarat pillantott meg, amint 1.18-tól siet, 3.15 felé"
"Gyerekfejjel volt szerencsém Indiában járni, és ez sok szempontból meghatározó élmény volt. Ott készítettem az első fotóimat, ott szoktam rá a földönalvásra, és ott gyújtottam rá először. Indiai élményeimről eddig csak részleteket írtam meg, ezeket találjátok meg az alábbi két posztban – ajánlom abban a reményben, hogy nemsokára időm lesz és módom nyílik arra, hogy elővegyem az akkor írt naplót, és némi szerkesztés után megmutassam. Addig is a legjobbakat! Üdv: Cen’"
"Sok minden vész el – egyszer talán örökre – az éterben, amint az alábbi interjú is úgy eltűnt, hogy már nem is emlékeztem rá. Véletlenül került elő az imént honlapszerkesztés közben. Kíváncsiságból kattintottam rá egy eldugott linkre, és ez került elő. Jellemző: “Így gabalyodik, gomolyog mindaz, amit szeretnénk vonalzó mellett élni” – mondom ebben az interjúban, s lám, ez a rövid interjú is elgabalyodott Nem nagy szám, de most nagyon jó, hogy előkerült – annál is inkább, mert pár hónapja már szeretnék megírni egy ezzel kapcsolatos emléket.
A legszebbek közül való ez is."
"Két idézettel nyit a könyv, az egyik az Íliászból, a másik a Bibliából származik: az első a bolyongás, a második a névcsere miatt fontos. A védőborító hátsó részén az egyik szeretőjével zajlott párbeszédet emelték ki, fókuszba emelve a nőt. A tenger, az új név és a nő: ez a hármasság teszi Jack Londont olyanná, akit, és akinek a történetét nagyon meg lehet szeretni. "
"Legutóbb Patai Mária Zsuzsanna kérdezte hozzászólásban: vajon eleséget kérnek a cinegék, amikor az ablakot kocogtatják? Korábban is említettétek ezt a jelenséget páran és én is gyakran tapasztaltam. Könnyen mondhatnánk: „Persze, bekopogtat, így jelzi, hogy éhes, s milyen édes is ez! Milyen okos a kis cinke!” – s aztán együtt örülhetnénk ennek. De nyilván volna olyan, aki a száját húzná, ha másutt nem is, a háttérben. „Ó, ezek az állatmániások, milyen rózsaszínnek látják a világot, s milyen könnyedén hisznek a cinege eszében.” És ebben – valljuk be – volna is valami a jogos kritikából, legalábbis nyomokban. Amúgy is: a kétely mindennapi kenyerem."
"Nemcsak fogas kérdés ez, hanem fontos is. Jó tudnotok erről is, mielőtt a madáretető-térkép legfrissebb verzióját posztolnám. Látni fogjátok, hogy a „két cinkés etetők” is valóban fontosak. Kicsit sok lesz a szám, de talán nem bánjátok majd (azért sem, mert ezeket az eredményeket itt adom közre először ). Az etetők madarait viszonylag egyszerű számba venni, hisz a többségük szépen beül az etetőbe. Csak épp az nem nyugszik sosem, aki a leggyakoribb. Ha valahol csak egyféle madár van, az nagy valószínűséggel széncinege. (Hogy ez miért van így, arról később írok.)
Minden madáretetős tudja, hogy a cinegék folyton jönnek-mennek, így szinte lehetetlen megbecsülni, hányan vannak."
"Nem is értem. Amikor ezt felrakom az oldalamra 42 ember nézi. 7 milliárdan élünk itt. Egy “felvilágosult korban”, amikor műholdak százai keringenek fölöttünk, amelyek többek között lehetővé teszik, hogy bármikor bárkit elérjünk, hogy bármikor körbe nézzünk a világban, belessünk a Föld bármely pontjára, akár az űrből is, és nyilván most is milliárdnyi ember lóg a neten,
de a többség valószínűleg hülyeségeket és szelfiket néz, s itt pl. mindössze 42 ember kíváncsi a Földre."
"Ezek után pedig már csak annyit, tényleg rendkívül tömören – hogy inkább a lényegre koncentrálhassak – : elhatároztam, hogy itt, a honlapon akkor is igazán kalandos tél és karácsony lesz, ha odakünn épp tavaszodik.
Ennek első lépéseként kicsit „mikulásítottam” a honlapot, és jön persze a Mikulástól ajándék is.
Engem bízott meg azzal, hogy – mivel az idén nagyon jók voltatok J – írjak nektek mára-holnapra egy elbeszélést életem egyik legszebb és legmeghökkentőbb találkozásáról. Erősen remélem, hogy ez az ajándék már ma estére a csizmátokba kerülhet!"
"Van tehát egy nap a naplómban, ami attól fontos, amit aznap nem írtam le – de most leírom. Hogy pontosan melyik télen történt, nem tudhatom. Egy biztos: december ötödike volt, és én jó
"Az uralom és hatalomgyakorlás egyik jellegzetes módja – a szerző megállapítása és továbbmagyarázása szerint – az emberi biológia megfosztása a szellemtől, értelmes gondolkodástól. Ennek egyik módja a manipulatív, irányított társadalom és benne az ember kiszolgáltatott élete utolsó pillanatáig. „Sors? Véletlen? Nem, szó nincs erről.”
"Maga alatt vágta a fát, amikor azt ecsetelte, miként képes álmában úgy irányítani a testéből kiáramló erőket, hogy azok valamiként önmaga alatt összpontosuljanak, s az eredőjük, az így keletkező erőoszlop a levegőben tartsa. Mi több – állította Karel – ezt egyszer sikerült ébrenléten is végrehajtani! Megközelítőleg fél percen át, bár csak néhány centiméterre az ágy fölött, ám lebegett."
"Meteortól omlott be a földlégkör egy szerda éjjel, összevissza csapkodott a szakadt sztratoszféra, mint a tetőről a hódfarkú cserép, csillagképek penderültek le róla, értelmét vesztette minden jóslat, a Kost és a Bikát ledöfte a Göncöl elszabadult szekérrúdja, és gát nélkül süvített be az univerzum hidege. A Nap? Volt vagy sem akkortájt, bármiből nyert is áramot korábban, azon a télen egyszerűen lehúzták a főkapcsolót. Tök sötét volt mindig, úgy emlékszem, olyan sötét, hogy végül szinte vigaszommá vált a halált hordó szél meg nem szűnő sziszegése, és a végső jóindulat papundeklijének tűnt a ház és a külvilág közé ékelődő hó..."
"Mikor betöltöm a százat, megállapítják: „Ejha! Bizonyára a friss levegő és a sok túra az oka.” S elnyerem pályafutásom újabb titulusát: „A legvénebb író.” „Megdöbbentő, hogy Centauri 100 évesen is lendületes regénnyel lepi meg olvasóit.” Másutt így írnak az utolsó – egyébként 35 évesen írt – regényemről: „Centauri amúgy sem jelentős munkásságát végképp lenullázza legutóbbi könyve, mely egy vénember szánalmas kísérlete arra, hogy jelentőset alkosson, ám ez a kísérlet már csak az öregkori szentimentalizmus reprezentációja. Egyetlen erénye, hogy rövid.”
"A gyermekek még csodálják az állatokat, később egy részükön eluralkodik majd a gőg, és beveszik azt a dumát, hogy az ember a csúcs, még később pedig egy részük elhiszi azt is, hogy amint különbek vagyunk az állatoknál, az emberek között is vannak különbek, akik épp olyan jogokat és kiváltságokat élvezhetnek a többiek rovására, amiféle jogokat és kiváltságokat élvezhetünk az állatokkal szemben
először megszakad az állat és az ember közötti természetes viszony, azután felborul az ember és ember közötti is, az egyik a másiknak egyenes és végzetes következménye"
"Miden hó végén galériában rakom fel az adott hó képeit – nem feltétlenül “best of” lesz ez, persze igyekszem a legszebbeket kiválogatni, de azokat is a galériába teszem, melyek talán nem oly tetszetősek, viszont jellemzők vagy valamiért fontosak.
Képnézegetéshez használhatjátok a “diavetítés indítása” funkciót is, de én úgy látom, szebb és jobb, ha ráklikkeltek az első képre, s aztán lapozgattok. Jó nézelődést! Üdv: Cen’ "
"Erre a napra élesen emlékszem. Sokszor hivatkozom rá, ha felvetődik a kérdés: mennyire hihetünk az álmoknak? Amint az erdő és mező megajándékozott azzal a tapasztalattal, hogy a világban rend van, már gyerekfejjel megtapasztaltam azt is: akadnak egészen különleges és megmagyarázhatatlan esetek.
Ilyen volt 1985. február 12.-13. fordulója, az a felejthetetlen éjjel.
Felcsapom most megint a naplót ennél a dátumnál, nem mintha nem emlékeznék rá pontosan. Akkortájt már javában „barangoló” voltam – és naplóíró is. És a madarak bűvöletében éltem. Ha nem mehettem ki a pusztába, akkor olvastam, többek között a Hortobágyról, a híres daruvonulásról, nézegettem a képeket, megnéztem minden ezzel kapcsolatos filmet, de darut sosem láttam, és esélyem se volt rá. Messze éltem a darujárta pusztáktól, így aztán csak vágyakoztam és vágyakoztam."
"...olyan madárról beszélünk, aki évtizedekkel korábban már egyszer felkerült a hazai fajlistára. Amint most rövid ideig „egyéb fajként” szerepelt, úgy annak idején egy időre bekerült a magyarországi fajok sorába, majd alaposabb vizsgálat után rájöttek, hogy a szóban forgó madár valójában „csak” hibrid.
Speciális eset, hogy a faj a hazai fajlistát megjárta már egyszer, majd lekerült róla.
Most végre azonban minden kétséget kizáróan egy „echte” lazúr vetődött el hozzánk, így ettől fogva stabil helye van a hazai cinegék sorában.
Érdemes hát figyelni a madáretetőket is. Hátha felbukkan még valahol a tél folyamán, arról nem is szólva, hogy akadnak még olyan fajok, melyek az első magyarországi megfigyelésükre várnak."
"Vágyaimnak, terveimnek se szeri se száma, és időről időre úgy tűnhet, még én előttem is, mintha pár dolog feledésbe merülne. Így tűnhetett tavaly is, miután az alábbi posztot megírtam, de a helyzet az, hogy az esetek többségében tökéletesen helytálló a régi mondás:
ami késik, nem múlik.
Ha évtizedes léptékben vizsgálom a terveimet, akkor alig akad valami, amit ne csináltam volna meg (tavam és odútelepem például még mindig nincs ), de a dolgok többségét előbb-utóbb végig vittem. Amint a napokban nagyot léptem a tájszínezés és egy magasabb ökológiai minőség ügyében is. Félúton vagyok csak, de már ez is valami..."
"Pár napja írtam már egy posztot „Kúszva-mászva” címen, de nem raktam ki. Borúsnak nem mondanám, de túl kemény poszt lett, ami nem volna gond, csak épp ahhoz nem elég, hogy indokoltan, érthetően legyen az. Szóval inkább hanyagoltam. Pocsék, hogy lassan egy hete nem tudtam érdemben frissíteni az oldalt, de most ez van – és ez természetesen csak az érem egyik fele. Ez a fele annyi – szeretném röviden elintézni –,
hogy több mint egy hónapja napi 16 óránál kevesebbet egyetlen napon se dolgoztam, beleértve a hétvégéket is.
Ez a 16 is sokszor inkább 18. Azt például már ma este tudom, hogy éjjel nem alhatok, dolgoznom kell, de hajnalban se, mert amint világosodik, rohanok a patakpartra, összerakni a fát, befejezni a gallyazást, és örülhetek, ha végzek koradélutánra, amikor is jön a traki, hogy végre a patakpart mentén, bő kilométer hosszú sétányt alakítsunk ki..."
"Mondjuk büszkén együtt, háromra J : “Bejöttünk a nyakinak!” J Egyre többen és többen jönnek ide telelni a távoli Kaszpi-tenger vidékéről.
Egyes források szerint bő száz éve a „nyaki” azért kezdett jobban szóródni, és ennek következtében mind gyakrabban elvetődni a Kárpát-medencébe is, mivel eredeti, évezredeken át használt telelőhelyét tönkretették a Nílus deltavidékén (ókori egyiptomi ábrázolásokon is jó párszor látni). Ez volna az üröm az örömben. De most ne ezen búsuljunk, inkább örüljünk, hogy az ismeretlen grafikus csodálatos mesterműve, a vörösnyakú lúd új hazára, új telelőhelyre talált itt. Bátran fogalmazhatunk múltidőben. A nyaki ugyanis az utóbbi 10-15 évben nagyot ugrott a státuszában..."
"Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy az őzek tök idegen erdőkbe vezettek, jön az éjszaka, hideg van, nem is akármilyen hideg, és életemben először, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy hol vagyok. Valóban eltévedtem.
Már nemcsak azt nem tudtam, merre kellene menni, hanem azt sem, hogy merről jöttem. A nyomaim se vezetnek vissza. De ha visszavezetnének is, az időm is elfogyott. Lámpa nincs nálam. Miért is lenne? Sötétedésre – azelőtt – mindig hazaértem. Ám egy lámpával se mennék sokra, csak villognék ott a nagy és sötét, behavazott, fagyos erdő vadidegen kellősközepében.
Akkor alkalmaztam először azt a stratégiát, amit aztán később is párszor, ha eltévedtem. Nem keresgéltem a visszautat, nem keresgéltem semmit..."
"Novemberi ború és köd volt az utóbbi napokban, a nap épp csak néha mutatta meg, hogy létezik még valahol. A madáretetőn pár napja élénk, szinte télies a forgalom, de a völgy – úgy tűnik – kiürült, a vadkamerák sem vettek semmit. A kameraellenőrzés mára a mindennapok része lett, de nem mindig van kedvem lekutyagolni, aztán fel, letölteni, aztán megint le és újra fel, főként nehezen akaródzik ez, ha napokig nincs „kapás”. Mint mostanában. A nagy hasítás után
úgy beállt a csönd, mintha őz és szarvas soha erre nem járt volna
– új nyomokat se igen látni, szóval nem a kamerák hibáznak, egyszerűen csak a vadak számára másfelé visz mostanában az út..."
"Bár ezt nagyon nehéz kibogozni, mert mondhatjuk azt is, hogy ez volt az ő szeretetnyelve: hogy amint egy vadászújságot látott a kórházi ágyam mellett, rögtön megrendelte, ahogy aztán a Természetbúvárt és az Élet és tudományt is. Ezek az újságok egész gyerekkoromban jártak nekem, és minden nap ünnep volt, amikor megérkezett egyik vagy másik. Őszintén szólva mégsem hiszem, hogy ez szeretetnyelv volt, inkább kompenzálásnak tűnik – de valljuk be, már az is valami, ha valaki legalább annyit felismer a saját szülői-anyai működéséből, hogy az valójában rettenetes..."
"Úgy tűnik jó előjel volt, hogy az új kameraállásnak kiszemelt hely közelében remek, a hozzáértők szerint ezüstérmes bikát fotóztam fényes nappal (ezüstérmes persze csak akkor volna, ha elejtenék, és a trófea bírálaton esne át)(erről bővebben ITT). Ezzel a bikával épp akkor futottam össze, amikor – némi szünet után – ismét munkára fogtam a kamerákat, és az új helyre, a dagonyához, a forrásokhoz telepítettem őket, a „húsztörzsű” égerre. Ezt követően pár napig nem történt semmi. Nem születtek felvételek. Ez arra sarkalt, hogy kicsit alaposabban vegyem szemügyre a dagonya körüli úthálózatot
– mert azon a részen a vadcsapák egész szövevényét találni..."
"Képnézegetéshez használhatjátok a “diavetítés indítása” funkciót is, de én úgy látom, szebb és jobb, ha ráklikkeltek az első képre, s aztán lapozgattok.
Ebben a hónapban újdonság, hogy már 2017 egy része is látható havi bontásban, így például az idei október termése akár összevethető a tavalyi október termésével is, s ha minden igaz, hamarosan 2018 minden hónapja szintén elérhető lesz külön-külön. Jó nézelődést! Üdv: Cen’ "
"Tavaly tavasszal a Kolozsvári Rádió sugárzott egy hosszú, kétrészes interjút velem, amiből most egy rövidebb, 5 perces részletet osztok meg halottak napján. Akik ismernek, olvastak már tőlem pár dolgot, jól tudják, hogy
azok közé tartozom, akik naponta gondolnak a halálra.
Ebben a részletben azt mondom el, miért
"Furcsa, ha egy szép emlék halottak napjához kötődik, mégis van ilyen. A megértéséhez azonban vissza kell menni a távoli és sötét múltba. Oda, ahol két szülő menny helyett poklot rendezett be két kisfiúnak. Apámnak és az öccsének. Olyan ez, mintha igaz sem lenne. Van egy anya, aki otthagyta a fiait egy alkoholistának. Van egy apa, aki mostohát hoz a házba. Itt van nálam ma is apám egyik, a vérszerinti anyjához írott verse:
megköszön benne minden meg nem kapott ölelést és csókot..."
"Utoljára 17.-én vettek a kamerák vadat (ITT), de nem panaszkodom, hisz szombaton fényes nappal gyönyörű bikát fotózhattam (bár nem a legjobb fényviszonyok között)(ITT),
de aztán tegnap éjjel, a dagonyánál felbukkant a felvételeken két új szereplő, két fiatal ünő.
"Ennek ellenére szinte biztos voltam abban, hogy hamarosan megugrik, ezért bekapcsoltam a fényképezőgépet, és lőttem párat az irányába, de voltaképp csak vaktában. Hogy legalább valami meglegyen belőle. Ám a fejét sokáig fel sem emelte. Ezt kihasználva óvatosan letérdeltem, s látva, hogy még mindig nem figyel, lefeküdtem. Így, ha végre felnézne, talán észre sem vesz, vagy ha igen, nem tudja rögtön, hogy mi a bánat az a nyiladékban. Fekve is próbáltam fotózni, de a belógó gezemicék miatt nehéz volt fókuszálni.
Végül, végre – hogy a szívem majd kiugrott a helyéből – felemelte a fejét..."
"ezek az örvények aztán tényleg lehúznak a francba, ez itt nem kósza veszély, amely esetleg bekövetkezhet, nem, ez itt bizonyosság, aki és ami ott a vízbe kerül, az le vagyon húzva, el vagyon nyelve, sőt nyeletve, valószínűleg örökre, hisz látom, ahogy ágak jönnek föl, tuskók buknak alá, el sem képzelhetem, hogy az istenben lehet itt horgászni –
szóval, itt az örvény valóban lehúz, és akkor bizony rohadtul nem mindegy, milyen mélyre mész, mert öt méterről még csak felverekszem magam valahogy, bár a dobhártya már ott is majd beszakad, de ha nyolc, tíz vagy tizenöt méter mélyre visz a Mura, és ott pörget-forgat körbe-körbe, akkor az ott már a vég…"
"Többször is átéltem, hogy ha necces helyzetbe kerülök, kétféleképp reagál az elme. Egyrészt átkapcsol egy ritkán használt üzemmódba, mintegy mozgósítva minden képességét. Míg az ember a megszokott állapotában álldogál valahol, eltévedve vagy veszélyeztetve, de még némiképp megőrizve a nyugalmát, az alapjárathoz közeli állapotban, addig szinte semmit sem tud, semmire sem képes, talán csak annak megállapítására, hogy eltévedt, és ez most egy necces, veszélyes helyzet. Ilyen volt az is, amikor Delhiben eltévedtem. Épp ezek azok a tipikus helyzetek, amikor meg kellene őrizni a hidegvérünket.
Én ma már nem vagyok biztos abban, hogy minden helyzetben a hidegvér jöhet a segítségünkre..."
"Szajkókat hívtam segítségül a tölgy intenzívebb telepítéséhez.
Ám a terület nagy, a színes őszt imádom, ahogy a sok madarat is,
az élet meg rövid, szóval itt az ideje gyorsítani.
Egyszer már – évekkel ezelőtt – tettem egy kísérletet arra, hogy több hektárnyi területet színezzek ki vörös tölggyel, juharokkal, fenyőkkel… ám akkor a kb. 1200 facsemetémet (és 15-20 földlabdás fámat is) az őzek és szarvasok egyetlen tél alatt letarolták. Ám akkoriban alig voltam itthon. Most itt vagyok. És leszek is. Tanultam is dologból, és védem is majd a fáimat. Szóval most újra nekiveselkedem, és az eredeti terveknek megfelelően három típusban telepítek fákat..."
"Az udvarba felhozott kamera azonban jól szuperált és rengeteg felvételt készített. Azt hiszem végre megtanultam úgy beállítani, hogy valóban a kívánt területet nézze. Ez nem is olyan könnyű, mivel visszajelzést csak a képek letöltése után kapok. Másrészt – reményeim ellenére – igazán közeli képek készítésére nem alkalmas. Vadkamera lévén érthető is, hogy a fókuszt kissé messzebb állították. Amint az is, hogy a mozgásérzékelő csak a nagyobb testű állatokat érzékeli, kisebb madarakat nem, és persze – ez előny – hulló falevelekre vagy szélre is csak ritkán reagál..."
"Halálkanyar – mondta a legendás helyre az a cimbora, aki felnőtt fejjel horgászni tanított. Gondoltam, csak ő hívja így, hisz hajlamos a túlzásokra. Ez itt Európa, ez itt a Kárpát-medence, azon belül is egy dombvidék, nem lehet itt semmi, ami méltó volna ilyen rémisztő névre, de másként ítéltem meg a dolgot, amikor először láttam a saját szememmel a hatalmas visszaforgót.
Folyók, patakok sodrása sok helyütt törik meg, s fordul vissza bennük a víz, gátak, kőszórások és sarkantyúk mögött.
Slavomir Mrozek lengyel író – az egyik nagy kedvencem – az idő természetéről írja azt, hogy olyan, mint a folyók: bizonyos helyeken örvényleni kezd, és visszafelé folyik, vagyis visszatér a múlt a jelenbe, ha tetszik, egymásba folynak vagy egyidejűek lesznek a különböző idősíkok...."
"Ez egyfelől lehet nyomasztó is, másfelől tekinthetünk erre úgy, mint egy kiváltságra. Ezzel persze nem válaszoltuk meg azt a kérdést, mire föl ez a teríték, ha egyszer esély sincs rá, hogy végigkóstolhassunk mindent? Ha egyszer ekkora az asztal, akkor miért ilyen rövid az élet? De ha efölötti bánatunkban hagyjuk inkább az egészet a francba – például abban a hitben, hogy a legjobb falatok az asztal túlsó, elérhetetlen végén vannak –, úgy járunk, mint az az ember, aki abbéli meggyőződésében, hogy sosem jut el Afrikába, úgy hal meg, hogy az ablak alatti parkot sem ismerte."
"van itt valaki, aki még Jacknél is jobban vonz, és aki – bár nem verseny ez, s nehéz is volna megítélni –, de még Jack Londonnál is érdekesebb.
Jack London valójában nem titokzatos szerző, szinte mindent tudunk róla, és róla írni regényt, nem igényelt klasszikus nyomozói munkát, „csak” sok olvasást. Igazán az orrunk előtt van az életéből minden, inkább „csak” a lélektani háttér megértése és felboncolása volt a feladat. Amitől – sok egyéb mellett – mégis rendkívül érdekes a jó öreg Jack, hogy épp a szerintem legfontosabb és legtanulságosabb életszakasza, a gyermek- és kamaszkora a kevésbé ismert. Az írás, a világhírű íróvá érés előtti életszakasz...."
"Közeli finisem régi ígérete szelíden remeg.
Ahogy vad és erős férfi alá feküdnék nőként újdonsült meddőségem vakító és magabiztos tudatában. Amint szeretkeznék a kéj ördöngössége nélkül, végre szolidan és boldogan azzal a férfival, aki valaha voltam. Ahogy semmitmondó, de őszinte hallgatással hagynám: tegyen velem bármit és bárhogyan. Szeressen így, őrületig nagyon, szabadon, szanaszét, keresztben-kasban. Modulonként analizáljon vagy csodáljon egy darabban. Vagy keféljen léhán az árokpart roncsain, míg alig izzó tekintete távoli zúgással – akár egy fénycsóva éjjel – átsöpör a rozsdás galagonyagátak fölött..."
"szó lesz erről a bizonyos folyóról, arról is, hogy mikor és miként szerepel az írásaimban, de szó lesz híres helyekről, alig ismert borvidékről, borról, Emberi Vígjátékról, lovakról, pókhálókról, határvidékekről és határhelyzetekről, a szarvasbőgés végéről és a dámbarcogás kezdetéről, legszebb emlékeim közül is többről, természetesen ez idő alatt a vadkamerák is dolgoztak és muszáj most már mutatnom itthonról is pár képet, most vagyunk az ősz legragyogóbb időszakában, vétek volna kihagyni, hisz mindjárt vége..."
"Vasárnapról hétfőre virradóan végre nem volt köd, és éjjel remek felvételek készültek erről a kis családról.
Ez nemcsak létszámban rekord, hanem időtartalmát tekintve is,
ugyanis kb. 3-4 percnyi felvétel született róluk, ráadásul nem sokkal később – miután a kis család elvonult (ismét északról déli irányba) – felbukkant egy negyedik magányos suta is. A felvételeken megrendítő szépséggel látszik a két gida ragaszkodása a sutához, és a suta gondossága is – talán még a kivágott képeken is, de ezt döntsétek el ti..."
"Fél órám maradt. Nem sok, de egy medvére épp elég. Vissza a váróterembe. Figyelem a konténereket megint, amikor váratlanul felbukkan a két kislány, épp a konténereknél. Odébb mennek, bottal piszkálnak valamit, majd az egyik jól láthatóan almacsutkát hajít a fák közé.
Nem félnek? Nem tudják, hogy itt medve jár? Nem mondták nekik, hogy ételmaradékot ne dobjanak el?
Hisz még azt is kiplakátolták, hogy a hullott gyümölcsöt se hagyja kint senki. Persze, eszembe jut, mit tennék, ha épp most tűnne fel medve? Mióta itt vagyok, most először azt kívánom: ne tűnjön fel..."
"King 4-5 éves korában egy barátjával játszani indult. Egy óra elteltével sokkos állapotban, falfehéren tért haza, aznap már egy szót se szólt. Anyja csak később tudta meg, hogy King barátját a szeme láttára halálra gázolta egy vonat. (…) Vagy ha egy mélyebben húzódó indokot keresünk, ott van King apja, aki a szerző kétéves korában elment venni egy csomag cigarettát, és soha nem tért vissza…"
"Van az a helyzet – sőt ismétlődő helyzet is –, amikor visszavonulásra kényszerülhetünk; ha egyszer előáll ez a helyzet, tegyünk úgy, mint a fák; tervszerűség, és semmi pánik Tartalékoljuk azokat a forrásokat, melyek az újrázásnál kapóra jöhetnek.
A tervszerű visszavonulás lényege épp ez: számol már az újrakezdés lehetőségével és feltételeivel is.
Ráadásul a fák összevonják két probléma megoldását. Ugyanebben az időszakban a rovarok is tervszerű visszavonulást hajtanak végre, lehetőleg a gazdanövényekre."
"Ugyanezt a kérdést tettem fel egy vendéglátómnak is, aki erre azt mondta: „A medvével nincs nagy gond, nem kíván az látni minket, fél tőlünk, csak az a gond, ha bevackol a bokrosba, mi meg ott gombászás közben fellökjük, akkor persze megijed és lekever egyet az embernek, aztán továbbáll. Jobb, ha hangosan közlekedünk akkor is, ha egyedül bóklászunk gomba után.” Értem.
De mi van akkor, ha az ember mégis csak belefut egy medvébe, és mi van akkor, ha keresi is a medvét? – amint esetünkben én szeretném..."
"Kedves Mindenki! Nyilván várjátok, mikor kerül sor a kéziratok másolására és küldésére. Először is köszönöm, hogy választottatok, és köszönöm eddigi figyelmeteket. Mivel ITT már részleteztem az indokaimat, most rövid leszek. Ami miatt egy kis ajándékozásra gondoltam, az volt, hogy láttam:
ahhoz mérten, hogy ez a honlap szerény szerzői oldal csak, mégis élő felület,
ami többek között a hozzászólások számában is megmutatkozik."
"Nem azért kell a múlt, s minden a múltból, hogy rezervátumba-múzeumba zárjuk, hanem azért, hogy éljen. Dohogjon, forogjon, burrogjon, pöfékeljen.
Nálunk a múlt és a jelen között éles cezúra van az esetek többségében, s a viták nagyrésze is arról folyik, hol kell legyen egyik vagy másik cezúra. Ott viszont, ahol ezek a gépek még lélegeznek és élnek, ahol ezekre az élő masinákra hömpölygő tömeg kíváncsi, ott valójában nincs ilyen éles cezúra; ott organikus még a múlt a jelennel, és vélhetően a jövő is az lesz."
"Ez a felszólalás a tudománytörténet, de talán az emberiség egész történetének egyik legjelentősebb felszólalása volt.
Akkor azonban csak egy feszélyező pillanatnak tűnt, amit hamar el kell hárítani. Az ifjú zseni tehát, összekaparva maradék önbizalmát, magabiztosságot erőltetetett magára, s megtartva a beszéd zavarosságát és homályát, magabiztosan cáfolta a kifogást, míg a közönségen jól látszott, hogy nem hülyék, tudják, hogy az ifjú Nobel-díjas ködösít"
"Egy olyan, mára hatalmas területekről kipusztult fajról van szó, amelyről elsőként az óvatosság jut eszünkbe. Óvatos persze minden vad, de például a farkas az átlagnál is óvatosabb.
A szóban forgó állat szintén ragadozó, ám óvatossága a farkasén is túltesz, egyedül talán a hiúzéhoz hasonlítható.
Ha utánajártok, szinte mindenütt azt olvassátok majd, hogy szinte láthatatlan. Ha él is valahol, nagy mázli vagy sok türelem kell ahhoz, hogy rátaláljunk (esetleg jó pár vadkamera ). A legtöbb helyen észrevétlen marad, s keresi az olyan területeket, ahol ember nem jár."
"Tegnap elég későn, délután ötkor mentem ki a kamerákhoz, ahol is legnagyobb meglepetésemre felvertem egy szarvast, ám pechemre a kamerák mögött szaladt el. Ezek után különösen csalódott voltam az sd-kártyák üressége miatt. A szarvas vélelmezhetően már az kora esti mozgásban jött ki a kamerákhoz. Tanulság: nagyjából a délelőtt 10 és délután 3 közötti időszakban szabad csak lemenni. Ma így is tettem. 14 óra tájt baktattam le, de így is megugrasztottam egy szarvast a 4. kameraállástól alig 4-5 méterre."
"E kitettség elleni küzdelem az egész életünk. Egy ilyen vert helyzetben kell megteremtünk azt, amire a leginkább vágyunk: a biztonságot – míg olyanok vagyunk, akár a légkör nélküli bolygók, melyeket megállás nélkül bombáznak forró meteoritok.
Szar ügy. Ugyanakkor gyengeségünk lehet az erősségünk is. Kitettségünk tudatosítása sokat lendíthet rajtunk – például az a tudat, hogy a minket érő hatások nem mindig belőlünk fakadnak, nem mi generáljuk őket."
"Ma délelőtt már jóval kisebb reményekkel baktattam le a kamerákhoz, ám miután letöltöttem a kártyákat, boldogan láttam, hogy megszületett az első vadkamerás „produkcióm”! Különösen szép, hogy a rövid felvételen szarvasbőgés, macskabagoly és egy megriadt fácán is hallható. A letöltések után megírtam egy viszonylag részletes posztban, hogyan és miért változtattam tegnap a stratégián (ITT) – úgy tűnik, nem hiába."
"Ne tudjátok meg – azaz jobb volna, ha megtudnátok –, milyen különös, édes és nyugtalanító érzés először berakni a kamerákból kivett kártyákat a laptopba úgy, hogy gőzöm sincs róla, mire számíthatok.
Rögtön érzem, hogy még ha üres is az első körben, ez vonz, erre hamar s könnyen rákattanhatok – ez egy pozitív kábszer. Attól pozitív, hogy nem az illúzióról szól, hanem a valóságról. S amikor látom, hogy valami van a kártyán, történik bennem valami; valami kaotikus, megmagyarázhatatlan, olyasmi, ami nem történt még bennem..."
"Külön köszönöm, hogy akkor is itt vagytok, amikor én nem. Olyan ez, mintha volna egy kandalló a virtuális házban – s mindig akadna olyan, aki legalább pár fát dob a parázsra. Még mielőtt az végképp kihűlne. Ez több, mint ajándék, több mint gesztus."
"Nem állítom, hogy írás közben nincsenek az embernek érzései, hogy is állítanám, hisz akkor a szöveg hidegen racionális, vagyis halott lenne. Nehéz megindokolni, hogy az ember mégis mitől jókedvű, ha egyszer egy nagyon durva vagy szomorú történetet ír. A legkönnyebben talán úgy férhetünk hozzá ehhez a jelenséghez, ha a mostanság oly divatos jobb- illetve balagyféltekés működés alapján vizsgáljuk ezt."
"Urak! Tíz éve próbáljuk helyrebillenteni nemzetünk kizökkent történelmét. Ez idő alatt temérdek pénzt áldoztunk Önökre, nyomatékosan kérem tehát, hogy huszonnégy órán belül jelöljék meg, ki legyen a meccs hőse. Csak annyit kérünk, mint eddig, de elég a képletekből. Be kell látniuk, hogy a támogatóink jogosan szállnak ki a projectből, ha egyszer tíz év után sem lehetnek biztosak az eredményben."
"Szeretném, ha a honlap fotói könnyen kezelhetők és kereshetők, de ami a legfontosabb, nézegethetők volnának. Erre tett kísérlet az új galéria bevezetése. Remélem, így élvezetesebb a képnézegetés. Egyelőre korlátosak a lehetőségeim, de remélem, hogy ez is egy kis előremozdulás. Láthattok egy “diavetítés indítása” feliratot, használhatjátok ezt is, de én úgy látom, szebb és jobb, ha rákattintatok az első képre, s aztán lapozgattok. Próbáljátok meg mindkettőt, és osszátok meg velem a véleményeteket!"
"…épp, amikor a legnehezebb, a kamaszkor elején, megszületett bennem egy erős felismerés: a világban valójában rend van. Van ritmus és kiszámíthatóság, ami megnyugtat, ami biztonságot ad és tudhatod a világról, hogy működik, ráadásul jól és pontosan. Az pedig, hogy speciel az én családom nem működik olyan jól, vagy az iskola, vagy egy ország, az egy dolog. Peched van. Születhettél volna olyan családba is, ahol úgy van rend, mint az erdőn."
"Herr Donau a legkülönösebb ember, kivel a sorsom valaha összehozott. Elmondása szerint a Duna eredésének helyén, réges-rég csak egy kopár sík volt található, hol víz egyáltalán nem járt, s még fű sem nőtt. Herr Donau, kinek neve akkortájt nem volt még, később pedig Isterként ismerték, majomemberek elől menekülve észak felé tartott..."
"…mintha mindenki hinne valamiben; mintha senki sem volna a parton, aki számára kétséges, hogy ezek itt, a fejünk fölött, mind a tíz- és mind a húszezer az ég küldöttei, s valami olyasmi képviselői-hírnökei, amit mi, földi halandók, lecsóevők, matraconheverők, sátrazók, szánalmasan kicsi és füstös kocsikban zötyögők ésszel fel nem érhetünk. "
"Visszatekintésünk és előrelátásunk nem más, mint az egy és oszthatatlan idő jelenléte bennünk. Hát nem megnyugtató, hogy egy olyan megfoghatatlan és öröktől fogva létező, mint az idő, képes elférni erősen korlátos ember-mivoltunkban? Addig jó, míg vissza-visszalapozhatunk. Ha már nincs miért, akkor élőholt az ember. Ha már nem képes rá, akkor valóban halott. Maradjunk csak élők, és rövidke létezésünk maradjon csak a végtelen idő átmeneti otthona."
"A legfontosabb feladat azonban az lesz, hogy ezt valamiként a fiatalabb generációkkal is megértessük; azokkal, akik most épp 30 fokos sarkvidéki kánikulákba nőnek bele. Muszáj lesz megoldani ezt a feladatot; muszáj lesz valahogy megértetni velük is, annak ellenére, hogy számukra nincs, nem lesz ezzel kapcsolatosan összevethető élettapasztalat. Muszáj lesz, mert az új világ, az új klíma kihívásaira nekik kell majd választ adniuk. Az én generációm, és az én generációmat megelőző generációk ezt már elnyesték..."
"Csodálatos volt látni a többieket is, hogy nem törődve semmivel, olyan helyeken is próbálkoztak, ahol talán évek óta nem horgászott ember. Akkor is, ha nem volt kapás, egy mozdítás sem, újra és újra és megint. Megérdemeltünk volna kicsit többet is, de az érzés, hogy nem adtuk fel, nem adtuk magunkat könnyen, ez az érzés a miénk. A tudat, hogy most aztán már igazán ismerjük ezt a vizet, az is a miénk. Ahogy a fáradtság is, és a fájdalmak, a félájult állapotok, a remények, a sikerek és kudarcok is.
A közös igyekezet, a közös latolgatás, a közös kitartás. Sokszor éreztem megtisztelőnek, hogy azokkal lehetek, akikkel ezt a próbát kiálltuk."
"...igyekezzünk megőrizni a hidegvérünket, s bármennyire is fájó minden egyes fa eltűnése – főként abban a fakitermelési dühben, amit az utóbbi években tapasztalatunk és amiről a sajtó is rendszeresen ír – tartsuk fent magunkban továbbra is a mérlegelés képességét."
"A rendszerváltást követő pár évben egyre-másra nyíltak az antikváriumok, és – nem túlzok – tonnaszám vitték ezekbe a néha egészen kicsi boltokba a könyveket. Tömegével számolták fel a szakszervezeti könyvtárakat, ahonnan elsősorban persze Lenin, Marx és Engels művei árasztották el az épp csak éledő piacot, de azért tonnaszám kerültek utcára értékes és régi könyvek is.
Hátizsákkal jártunk akkoriban könyvet vásárolni! Fémvázas túrahátizsákkal, és volt nap, hogy háromszor is fordultunk!"
"Itt már dörög – mozgalmas időszak van megint. 2016-ban is hasonlóan mozgalmas volt a nyár, felhők jöttek-mentek, és akkor sikerült villámokat is fényképezni. Erről készült az alábbi videó (villámképek a videó végén). Azoknak, akik esetleg nem látták még :-) "
"Kipakolhatják és gépiesíthetik, hibriddé tehetik, ötvözhetik varrógéppel vagy porszívóval, ahogy épp az igény hozza, blokkházak radiátoraiba vezethetik drága teste melegét, meghitt érzéseiből szigetelőanyagot préselhetnek. Magas profitot termelő erőmű turbináira vezethetik rá minden rohadt gondolatát."
"Mi a jó a bakancslistákban? Egyrészt: pontosan tudjuk, mi mindent szeretnénk látni még a világból. Másrészt: mindig bővül. Az én listámon vannak nehezen kivitelezhető tételek is (ilyen például az Antarktisz meglátogatása), de épp a bővítés ad lehetőséget arra, hogy könnyebben elérhető, de semmivel sem izgalmasabb tételek is felkerüljenek. Ilyen új és elérhető cél lett nálam a tiszavirágzás."
"Vagyis: ha eléggé – s deklaráltan – félsz tőlem, nagyon megvédelek. Ha nem, nagyon kinyírlak. Milyen üzenet ez már? Hányszor üzentek már hasonlót.
Hányszor próbál a nagyobbik hatalom így manipulálni. Megmaradást ígérni behódolásért cserébe – hogy aztán az esetek többségében, a behódolás után ezt az ígéretét az első adandó alkalommal kacagva megszegje. "
"De jó lenne egyszer egy ilyen invázióban befogni párat, és műholdas követéssel lecsekkolni, hogy egy ilyen villámlátogatás után – amely több ezer kilométeres vargabetű a számukra – merre vezet az útjuk, s ha ebben az évben nem találták költésre alkalmasnak a Kárpát-medencét, akkor vajon hol másutt álltak meg végül, s mondták: álljunk meg, itt van már a Kánaán. Rakjunk fészket, rakjunk tojásokat, neveljünk ezer és ezer fiókát, s ne menjünk tovább."
"Ügyes, sőt nagyon ügyes, de legyen valaki bármennyire is az, nem jelenti azt, hogy egy idő után átlépi a zsenialitás határát. Nem minden esetben igaz, hogy a mennyiségi növekedés egy idő után minőségi változásba megy át.
Bármennyi sót rakok is a levesbe, az sosem lesz édes. A Facebook épp ilyen leves. Nagyon durván elsózták. És ami a legvérlázítóbb, hogy csak sózzák és sózzák tovább."
"Nem lehetett nem látni, hogy milyen intenzív a kapcsolat a szülők, főként Gerda és a kicsik között. Gyakran hajolt hozzájuk, csipegetett az orruk előtt, amit a kicsik utánoztak is (ahogyan minden mozdulatot-lépést). Ha nem történt semmi, gyakran bámultak fel Gerdára, várva, hogy mi lesz a következő lépés, mutat-e még valamit."
"Az is eszembe jut, hogy lúdpárok és egyéb állatok kellenének minden iskolába – többet érne, mint száz bemagolt lecke. Illetve azt is gondolom, hogy ha a gyerekek ilyesmit látnának, örömmel foglalkoznának aztán már a leckével is. Mert volna tétje. Mert tapasztalatokhoz, történetekhez, személyekhez (Gerda és Anser személy!) kötődne. Mert látnák, hogy ami első közelítésben száraz tananyag, az valójában az életről szól..."
"Egészen elemi ösztönöket mozdít be egy ilyen kacsaraj, mert az embernek minden erejét össze kell szednie, hogy ne vigyen haza belőlük. Ne vigye haza az összeset. Nekem könnyebb dolgom volt ma az átlagnál, hisz gondolhattam arra is, hogy talán már holnap kislibák kelnek nálam."
"Az utóbbi napokban a csapatméretben jelentős elmozdulás már nem volt, viszont tovább növekedett a megfigyelések száma, tovább erősödött a jelenlétük a Hortobágyon és annak térségében, de már eljutottak Vasba, Zalába, Győr-Mosonba, Fejérbe is. Jelentősebb mozgalmaik pedig már Budapest alatt járnak!"
"Arról a vizes, szikes, erdős-sztyeppi hangulatról, amelyben a légtérben hemzseg a madár, csöndesen lemondok. A tó felé közeledve nagyon szép pusztai részeket találok, s már ennek is örülök nagyon, de amikor a tó mellé érek (a műút szinte a partjára visz!) mellbe vág a látvány.
Ehhez foghatót eddig csak a Hortobágyon láttam.
Már messziről fehérlik a tündérrózsa-mező és a madársereg. És itt egészen más a helyzet, mint a Fehér-tónál. Itt gondoltak az erre vetődő madárbarát vándorra is."
"A GDPR rendelet 2018. május 25-étől hatályos, célja a felhasználók adatvédelme. A rendelet céljával egyetértek, és eleget téve az ebből fakadó kötelezettségnek, az alábbiakban közre adom az idevonatkozó tudnivalókat. Halkan jegyzem meg, hogy azt azonban sajnálom, hogy ugyanakkor a Facebook pont magasról tesz mindre és mindenkire – minden látszat ellenére is."
"Emiatt volt esélytelen gyermekkoromban, hogy találkozzak vele. A DDT nemcsak a vándort, hanem általában minden ragadozót megtizedelt, és sokáig remény sem volt rá, hogy ezek a fajok talpra álljanak még. Szerencsére a természetvédelem szigorodása és a DDT részleges betiltása, lassan bár, de eredményt hozott, és a ragadozók, így a vándor állománya is erősödésnek indult..."
"Éled az az éjjeli élet, amely a világot vadul és titokban, erős kézzel nappal is irányította. Gazdát cserélnek ma a város negyedei, már csak néhány óra. Kifutnak a rendőrautók szirénázva, már csak néhány óra. Terjed a csönd, terjed a suttogás, terjed a félelem, tudja már mindenki, aki számít, hogy hamarosan sok lesz itt az zsír új hulla – csak türelem, már csak néhány óra."
"1961 és 1994 között tehát például 33 éves szünetet tartottak, mondhatni: erősen hanyagoltak minket.
Szórványosan akkor is előfordult, de inváziót és fészkelést nem produkált. Ugyanakkor – és ez talán az egyik legérdekesebb, ebben a madárban – a vonulás menetében észvesztően pontos. Mindig májusban érkezik, és sok év átlagában május 20-25. között. S lőn csoda, az idén is! "
"De voltak olyan fajok, amelyek elérhetetlennek tűntek. Egyrészt a ritkaságuk miatt, másrészt azért, mert azok az élőhelyek messze eső tájakon voltak.
Nem tudom, van-e alföldi gyerek, akik olthatatlan vággyal gondol a Dunántúlra, de én a Dunántúlról ezzel a vágyakozással sóhajtottam az Alföld felé, valahányszor egy képet láttam róla, valahányszor a túzokról olvastam."
"Érdemes figyelni a pusztákat, a legelőket, főként az Alföldön, de a cseresznyefákat is, mert néha seregélyekkel vegyesen bizony a pásztormadár is meglepi a fákat. Tudom, a legtöbbek számára ez inkább bosszúság, de bevallom: sokat adnék most egy olyan cseresznyefáért, amit pásztormadarak kopasztanak meg. :-) "
"Első hallásra „a jó és a rossz harcának” tűnik ez is, de azért hozzátennék ehhez a hírhez, ehhez a győzelmi jelentéshez egy kis adalékot – akkor is, ha a favágás leállításának joggal örülhet minden természetkedvelő és bölényrajongó, s erre joggal koccinthatunk egy Żubrówkával :-) "
"Siralmas látvány, kibukkant a fák takarásából minden műtárgy, mindenütt zölden száradt gallyak, tönkök, rönkök, olyan lett az egész, mint egy iparterület. A fakitermelés időszaka az erdészeti törvény szerint is szeptembertől március elejéig tart – semmiképp sem májusig! Ront a helyzeten az is, hogy a korán jött nagy melegek hatására a vegetáció május elejére fejlettebb állapotban volt a szokásosnál."
"Mától online is olvasható egy rövid novellám egy nőről, aki legalább két, de lehet, hogy három férfit szeretett. Vagy egyiket sem. Ezt az írást két harmincas évekbeli fotóra írtam annak idején, és most teljes egészében olvashatjátok a Liget Műhely oldalán"
"Vágyni a múlt, érintetlen, gazdag és virágzó kulisszái után tehát kettős vágy. Elvágyódás valahonnan. Elvágyódás onnan, ahol 3000 éve boldogságot ígérnek, és ezen ígéret égisze alatt újra és újra boldogtalanná tesznek, milliókat kínoznak meg és pusztítanak el, családokban, iskolákban, háborúkban. Ha csak ennyi volna, bajban lennénk."
"Fanyar, ironikus, sci-fi-be illő, valóban Merle-t idéző téma, hogy a Krím elcsatolása után az oroszok kezébe kerülő, korábban az ukrán hadsereg által kiképzett palackorrú delfinek olyannyira nem kommunikáltak az új gazdáikkal, az orosz kiképzőkkel, hogy még ételt sem fogadtak el, s így végül éhen haltak. Számomra azonban az a leginkább mellbevágó, hogy ezeket a delfineket nem csupán keresésre idomították, hanem gyilkolásra is."
"Amikor egy-egy percre találkoznak az udvaron, Anser szemlátomást újra és újra biztosítja Gerdát a figyelméről és törődéséről. Ilyenkor egészen közel hajol hozzá, és valamit nagyon magyaráz, és szinte hermetikusan elzárja a külvilágtól – amit Gerda igényel is. Gerda semmiről sem vesz tudomást, kizárólag Anserről és a tojásokról.
Anser olyan, akár egy fal – s Gerda e magas és erős fal takarásában és védelmében készül arra, hogy anya legyen."
"És én még abban a hitben éltem, hogy évszázados küzdelmet vívtunk az emberi jogok, az emberi méltóság, nem utolsó sorban a legnehezebb helyzetben lévő harmadik világ és a kiszolgáltatott munkavállalók érdekében. Micsoda képmutatás ez!"
"Ez a hetedik ilyen alkalom, de a korábbi esetekben általában háborúk kellettek a díj elmaradásához vagy elhalasztásához. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Nobel bizottsággal azért akadtak korábban is komoly gondok. Az itthonról is jól ismert, személyeskedő viszonyokhoz jó adalékokat szolgáltatott a bizottság korábbi titkára..."
"Az újabb kutatások szerint ennek a kontinensek fölött átívelő homokforgalomnak óriási szerep jut abban, hogy a dél-amerikai esőerdők olyan burjánzók. Bizonyos értelemben a Szahara a dél-amerikai esőerdők kertésze, hiszen évente 22 ezer tonna foszfort ad ennek a területnek – ez körülbelül annyi, amennyit az esőerdőkből az esők és árvizek kimosnak."
"Kétféle a szakadár. Az egyiket nem érdekli semmi, csak a vad vagy a hal vagy az aranymosás. A másik nemcsak vadakra vár, hanem – mondjuk egyelőre így – egy álomra is. Utóbbiak szintén kétfélék. Van aki, bevallja ezt, s van, aki nem."
"Kissé érzelgős lett ez a felvétel, de az a helyzet, hogy van olyan lény, akihez igen nehéz másként viszonyulni, főként amikor élete első útján, újra és újra hozzád rohan biztonságért."
"Olyasfajta átgondoltság ez, amihez hasonlót mi sosem leszünk képesek létrehozni, annak ellenére sem, hogy talán az ember az egyetlen faj, amely más fajok mérnöki megoldásainak elmélyült tanulmányozására képes. Ugyanis a természetnek van egy behozhatatlan előnye velünk szemben. Számunkra egy-egy mérnöki fejlesztés évtizedeket vesz igénybe, amely egyrész hosszú idő, másfelől töredéke annak az időnek, amit a természet évmilliók során fektetett a fejlesztéseibe. A mi időnkbe egyszerűen nem fér bele annyi teszt. Mert a természet is tesztek tízezrei és milliói során tökéletesítette rendszereit, így a bíbictojást is. De olyan sok teszttel, ami számunkra nem lehetséges."
"A hazai irodalom másik híres rejtőzködője tulajdonképpen már nem is rejtőzködik annyira: szinte minden pályatársánál erőteljesebben van jelen a közösségi médiában, köztudott róla, hogy egy nagyobb földbirtokon él a Dunántúlon, és komoly madárrajongó, sőt kiállt már a közönség elé is, előbb külföldön, majd idehaza."
Természetesen még ezek az adatok is változni fognak, de annyit máris mondhatok: a saját több évtizedes megfigyeléseimmel szinte tökéletesen szinkronban van. Csak itt már azt mondhatjuk: ezeket az arányokat jóval nagyobb merítés rajzolja ki a számunkra, vagyis tudományos szempontból is nagyobb súllyal esnek latba. Fogadjátok szeretettel ezt a kis kedvcsinálót! Ha nem küldtétek még vissza az ívet, legyetek oly kedvesek, küldjétek! Annál is inkább, mert madáretető-térkép és egyáltalán madáretetőügyben hamarosan egy igen szép meglepetéssel szolgálhatok.
A beérkező ívek feldolgozása gőzerővel folyik, nem túlzás azt mondanom, hogy megfeszített tempóban, de a feldolgozás így is sok időt vesz igénybe. Mindenesetre a dolgok jelenlegi állása szerint sok következtetésre lesz módunk, ha továbbra is ilyen ütemben jönnek az ívek. A feldolgozás előre haladásával régebben közzétett adatok is jelentősen módosultak. Így például korábban úgy tűnt, hogy átlagosan 9.000 forint körül költünk a madarainkra. Az új számok szerint egy szezonban átlagosan 14.000 forintot fordítunk rájuk (14.051), ez azt jelenti, hogy
csak azok, akik regisztráltak kb. 21 milliót költöttek el az idén.
"Aki madarakat etet, szinte biztosan találkozott karvallyal, még ha nem ismerte fel, akkor is. Erről tanúskodnak a madáretetős kérdőívek is. Arra a kérdésre, hogy melyik volt a legemlékezetesebb esetetek a madáretetőn, meglepő gyakorisággal említettétek a karvalyt, sőt a legkedvesebb madarak közé is felkerült :-) Épp ezért gondoltam, mesélek róla pár dolgot."
"Ez a diagram két dolgot is látványosan demonstrál. Az egyik az, hogy a madáretető népe mennyire színes!
Meggyőződésem, hogy a madarakat etető ember TERMÉSZETénél fogva a tarkaságot szereti. Ki ne akarná, hogy az etetőjén felbukkanjon még egy új madárfaj?
Ez az igazi sokszínűség! – amit az ökológia diverzitásnak mond. A másik, ami nagyon látványos, és ami annak ellenére meglep, hogy ha jobban átgondolom a dolgot, várható volt: milyen sokfélék vagyunk. Ez valami leírhatatlanul szép. És akkor nincsenek még itt az indoklások. Ugyanazt a madarat két tucat különböző dolog miatt kedveljük. "
"Ilyenkor úgy tűnik, hogy talán odafönt nincs is senki, mintha csak az égből szivárogna-csobogna az ének. Ez egészen megbabonázó,
és ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak."
"Látnom kellett volna. Ha látnom nem is, legalább hallanom. Én azonban olyan süket voltam, mint a dürgő fajdkakas. Amikor először magamhoz tértem, közvetlenül a hátam mögül jött a hang: először a fegyverek rideg, fémes felzörgése, majd egy kiáltás..."
mégis ott vagytok a Tejút örvényében, mécsként pislákoltok az Univerzum szupersötétjében, s csak azért gyújthattak életre titeket, mert a Föld szelíd és kitartó, és nem áll meg. A Hold sem lassít, és nem zuhan le rátok. A Nap sem hűl ki hirtelen. A szív sem hagy cserben álmotokban, s nem áll le, pedig: Föld, Hold, Nap és szív is örömmel pihenne. Ki kérte a Földet: „Ne állj meg ma éjjel!” Ki könyörgött a Holdnak: „Ma még ne zuhanj rá a Földre!”
Erre egyenként és közösen is büszkék lehetünk!
De most jönne a java. Ezek egyrészt megközelítő számok, tehát előttem áll az a feladat, hogy minden etetőt felvigyek egy olyan adatbázisba, amely halál pontos számokat ad (ez már folyamatban). A könnyebb kezelhetőség végett minden regisztrált etetőhely kap egy „fantázianevet”, amelyről mindenki értesítést kap.
Páran talán felfigyelnek arra, hogy bármerre járunk, bárhová érkezünk is, élnek-élhetnek ott mások is. Az üzenet jó: Ne taposs le mindent! És bár erről nem szól a fáma, de kódoltan ott van az az üzenet is, amire én is gyakran, sok helyzetben hivatkozom: a pacsirta volt ott előbb. Ez pedig csaknem minden fajról elmondható, minden olyan területen, ahová az ember beteszi a lábát.
gyűrűzést eredetileg arra találták ki, hogy megtudjuk, hová vonulnak a madarak, ám ennél jóval többre képes. Mit gondoltok, azon az etetőn, ahol 70 széncinegénél többet sosem láttam, hányat fogtunk? Pontosan 555-öt!! Vagyis – szemben a megfigyelésekkel – minimum 555 széncinege járt az etetőn. De a helyzet ennél is bonyolultabb.
A madarat etető ember nyitott és figyel másokra. Ablaka nem elválaszt a külvilágtól, hanem kilátást biztosít. A madarat etető ember önzetlen, hisz soha semmit nem kap cserébe. A madarat etető ember univerzális nyelvet beszél, és tökéletesen érti, hogy a köszönet a madarak jelenlétében van.
Kevés idő, és egy forintba se kerül. Ráadásul kényelmes is. Akár fűthetünk is benne, és mivel igen közel kerülhetünk a madarainkhoz, akár egy amatőr géppel is remek felvételeket készíthetünk. Egészen közelről figyelhetjük meg az óvatos fajokat is.
"...tegnap hajnalban mínusz tizenhetet mértek, de akkor nem volt ennyire nyílt az ég, a csillagok se nyüzsögtek így, tehát most még hidegebb lehet, megvan talán mínusz húsz is, abban pedig reggelre úgy megfagyok, hogy három napig forgathatnak a kemencén, míg végre kiolvadok."
Ez a fiatalember 32 évesen lát várost életében először, és amit lát, nem akármi.
"Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra kell menni, ott kell építeni egy szerény faházat, isten háta mögötti, lakatlan zugban..."
"Mire 80 leszek, még messzebbre jutok és 90 éves koromban behatolok a dolgok titkaiba. 100 évesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és mire 110 leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonás élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat."
A tél utolsó napja – ám holnap, március elsején lesz a tél legkeményebb hajnala. Nem tudom, előfordult-e már ez valaha. A mai nap is cudar volt, pedig zavartalanul sütött a nap. Ez is megkönnyítette, hogy 6 órát feküdjek a fűtetlen lessátorban.
Ezt a napot mások szemével láttam, mintha a madárcsapat egy tagja volnék én is. Elképesztő forgalom volt, élet és színek – kemény küzdelem az elemekkel. Pár képet gyorsan kiválasztottam, és most örülök. Alig élek, de boldog vagyok. Higgyétek el, ez az: boldogság.
"...háton fekve bámultam a csillagokat, s úgy gondoltam, most, ahogy itt fekszem, igazolást nyer a világegyetem tágulásáról szóló tan, mivel látom, tisztán látom, ahogy tágul a kozmosz, nem, nem a szokott szédülés jön rám, hanem látom tágulni az eget, méghozzá hihetetlen gyors tágulás ez, és persze tudom, mert hülye azért nem vagyok, hogy veszélyes így feküdni, akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nincs hideg..." (In vitro veritas)
Most van szükség leginkább a madáretetőkre. Több okból is. Először is a telelés pokoli próbatétel az apró madaraknak. Másodszor: főként az olyan extrém télben, ami a következő napokban köszönt ránk. Végül: a tél végére a természetes tartalékok teljesen kimerülnek, így még kedvező körülmények között is bajba kerülhetnek.
