2016 – Egy csavargó író (Vasárnapi Hírek)

A bizalom megőrzése pedig szabadság dolga. Ha bezárkózunk, bizalmatlanok vagyunk, sérül a személyes szabadságunk is – egy idő után már azt sem tesszük meg, amit pedig megtehetnénk.

Szerző: Rácz I. Péter | Megjelent a Vasárnapi Hírek 2016. március 05.-i lapszámban
Centauri író Jákob botjaEgy író, aki bár személyében rejtőzködik, írásaiban és tetteiben nem rejti véka alá véleményét. Centauri Jack Londonról írta frissen megjelent regényét, és az amerikai klasszikus szerző emlékére maga is nekivágott az országútnak. Menet közben pedig találkozott az olvasóival. Ahogy az irodalomban, úgy a mindennapi életben is a szabadság lehetőségeit keresi, és meg is valósítja. A jobb életminőség mindig csak egy lépésnyire van tőlünk – vallja –, legyen annyi erőnk, hogy meglépjük.
– Jack London születésének 140. évfordulóján, 2016. január 12-én egy majd’ félmázsás málhával megpakolva, mindössze 5000 forinttal a zsebében kiállt az út szélére stoppolni, hogy 20 napig keresztül-kasul bejárja Magyarországot. Miért vágott bele ebbe a kalandba?
– A legfőbb motivációm a kíváncsiság volt. De az is több rétről fakadt. Amikor Jack London fiatalkori élményeit elmesélő regényemet, a Jákob botját írtam, újra felszínre bukkant egy évtizedes ötletem, mi lenne, ha nem célirányosan utaznék, hanem arra hagyatkoznék, aki az autójával felvesz, és nekem is az lesz az úti célom, mint neki, így jutnék el egyik helyről a másikra. Akárcsak a maga idejében Jack, aki tizenévesen becsavarogta Amerikát. Akkoriban az volt a szokás, hogy a jómódú házaktól kocsit küldtek a heti pár alkalommal érkező vonathoz, és a leszálló vándorokat meginvitálták. Asztalhoz ültették, megetették, megmelegedhetett, lefürödhetett, elbeszélgettek vele. Mert ugyan az egymást akár hátulról is lepuffantós western időszak után voltak, de még minden család emlékezett arra, milyen is volt szekérrel átkelni a keleti partról a nyugatira, élt bennük az élmény – és a szolidaritás az úton levőkkel. És én az az ember vagyok, aki ha valamit a fejébe vesz, bármilyen bagatell ötlet, nem tágítok, kipróbálom.
– 120 éve a kalandvágyókat azonban mindenféle kényszerek hajtották…
– Jackéket például egészen konkrétan a rendőrök, mert loptak-raboltak is az útjuk során. Én ilyet egyáltalán nem terveztem. Ellenben úgy találtam ki, hogy az út során a bizonytalanság legyen a fő tényező, hiszen a csavargók sem lehettek biztosak benne, várja őket valaki a vonatállomáson, lesz fedél a fejük fölött, étel a gyomrukban aznap. Ezért készültem föl alaposan, elöl egy hátizsák, hátul a másik – minikonyha, ponyva, anorák, hálózsák, laticel –, mert lehet hó, mínusz 20 fok, és akár az erdőben kell aludnom. A legrosszabb forgatókönyv szerint a kutyát nem fogja érdekelni, hogy valaki bekattant, és nekivág egy Jack London-emléktúrának.
– Próbára tette hát önmagát, miután befejezte a regényét, ami a héten került a boltokba, de kerek évfordulója volt januárban Jack London születésének, ahogy megünnepelhette azt is, hogy most 10 éve jelent meg az első publikációja – minden egybevágott. Ám még mindig tamáskodok afelől, hogy mindez elégséges volt az útrakeléshez.
– Volt, aki mindezt marketingfogásnak vélte a regény megjelenése kapcsán. Utólag mondhatom, annak sem utolsó, de mindez véletlenszerűen esett egybe, és az út egészen másról szólt. A kíváncsiságom túlmutatott rajtam: egy beszélgetésben azt állították, hogy amikor nyitott, szabad, segítőkész emberekről írok, a képzeletemből szalajtom őket – bizonyítani akartam, és megbizonyosodni róla, hogy ez nem így van.
– Ehhez nem mindennapi módját választotta az író-olvasó találkozóknak. Épp ön, aki nem lép a nyilvánosság elé. Hogy keresztezték mégis egymás útját?
– Rengeteg volt bennem a bizonytalanság, tényleg nem tudhattam, merre visz majd az út, mi lesz, ha a semmi közepén ragadok, s habár az országon belül maradtam, ami nem Alaszka, és nem is először túrázom hóban-lápban, számba kellett vennem a veszélyforrásokat. Mert persze az évforduló okán januárban kellett útrakelni, de ennek így volt tétje is. Májusban akár egy hétig elüldögélhetek egy tó partján a hangyakaravánok vonulását szemlézve… Mivel az írói közösségi oldalamon nagy volt az érdeklődés, azt találtam ki, hogy az olvasóim küldhetnek meghívókat, így talán néhány alkalommal biztos lesz szállásom – de aztán olyan nagy számban invitáltak, hogy a legtöbbnek nem is tudtam eleget tenni, részben az idő szűkössége…
– …részben az útvonal bizonytalansága miatt, hiszen tovább fokozva a kaland játékosságát, az olvasói szavazatok átlagára bízta azt is, merre vegye az irányt az egyes csomópontoknál.
– Nagy csaták alakultak ki, Szegedet egyszer a balatoniak, másszor a dunakanyarbéliek nyomták le, a Miskolc–Eger-lobbi elképesztő volt, mozgósították még a Kanadába szakadt rokonságot is, csak hogy a környékükre térüljek. Amikor kiálltam 12-én az útra, nagyon boldog voltam, az egekbe szökött bennem az adrenalin. Ugyanakkor fogalmam sem volt róla, mi hogyan fog működni: hány helyre jutok el, eljutok-e bárhova is, meddig lesz elég az 5000 forint, kell-e majd dolgoznom, ha elfogy… Írtam is egy listát, mire készüljek, de éppen az volt a szép, hogy erre nem lehet igazán felkészülni.
– Azt mondják, stoppolni manapság nem életbiztosítás, hogy élte túl?
– Nem erőszakoltak meg, nem raboltak ki. Sokat stoppolok – ezek találkozások. A legkülönfélébb emberek és történetek jönnek szembe ilyenkor velem. Eleve szeretek kilépni abból a (komfort)zónából, amiben éppen vagyok, hogy ne veszítsem el a nézőpontváltási képességemet, ami egy írónak különösen fontos.
– Megálltak, megkérdezték: merre? Ön visszakérdezett: merre? Így történt?
– Jack London maga is leírja: tulajdonképpen a csavargás tette íróvá, mert egész útján egyik történetet mesélte a másik után. Mindegy volt, igazat mond-evagy sem. A Jákob botjában megörökítem, ahogy a Moby Dicket saját történeteként, vele megesettként adja el. London azt mondja, a csavargónak első látásra tudnia kell, milyen történettel érheti el a célját, azaz,  hogy szállást, ételt, kávét kapjon. Író vagyok, tele sztorikkal, majd mesélek, gondoltam én is. De végül csak egyetlen történetet kellett elmondanom: azt a helyzetet, hogy éppen úton vagyok.
– És akadnak még segítőkész emberek?
– Egyetlenegyszer sem kellett kérnem semmit az út során! Amikor elmondtam, mi járatban vagyok, rögtön megvendégeltek, mindig több liter töményt és sok kiló csokit cipeltem magammal, annyit kaptam. Néha egészen elragadtatták magukat, volt, hogy komplett városnézésre vittek egy lakótelepre. Utóbbi idegenvezetőm elinvitált aztán a barátja csárdájába. Kiderült, a csárdás korábban egy hónapig kalandozott a Yukon folyó mentén Alaszkában, csak azért utazott ki, hogy végigkövesse, hol mosott aranyat Jack London. De ő mesélte azt is, hogy az apja gyerekkorában mindig arra tanította, ha vándorokkal találkozik a Tisza-parton, állítsa meg őket, adjon nekik hideg vizet, kenyeret. „Szeretjük a vándorokat”, mondta, mikor az utamra bocsátott egy jókora pakkal.
– Jack London-rajongása ezek szerint nem egyedülálló.
– Olyannyira nem, hogy pár nappal az indulásom után posztolt az oldalamon egy fiatalember, aki kiutazott Kaliforniába, szintén ünnepelni, és Jack London dolgozószobájában töltötte az író születésnapját, mert ennyire sokat köszönhet neki. Jó tudni, hogy még így is tud működni az irodalom: nemcsak szép mondatokról szól, hanem a nehéz élethelyzetekben el is igazít. Ezért fontos nekem is Jack személye. Nem makulátlan hérosz, ő is csak egy bukdácsoló ember – a munkában, az életben, a nőkkel való viszonyában. Halászott, kalózkodott, majd átállt az öbölőrséghez, de legalább keresett valamit, és azt nagyon erősen kereste.
– Akadt ellenpélda is az útja során?
– A 20 nap alatt mindössze egyszer akartak kifosztani, ami nem rossz arány. A hátizsákból kikandikáló Jack Daniel’s-es üveg nyaka vonzott magához egy illetőt. Egy darabig álldogáltunk egymással szemközt, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban, végül egyszerűen kifordultam a szituációból, és nem lett következménye.
– Megfordult a fejében bármikor is, hogy feladja?
– A 17. napon, Debrecen után éreztem így. Nem történt semmi különös, egyszerűen elegem lett. De már az elején tudtam, hogy lesz ilyen holtpont. Nem is lepődtem meg, csak megtapasztaltam, itt van, minden rendben, lépjünk tovább. A 7. nap, talán a hideg miatt, álomkórszerű fáradtság lepett meg, félkómában utaztam aznap 100 kilométereket. A Szeleta-barlangnál töltött éjszaka után pedig rosszul lettem, szédültem. A vállam teljesen tropára ment, ha csak egy kávéscsészét kell fölemelnem, ma is ott érzem a kötőtűt… Szerencsére csak a túra után betegedtem le, és az sem mindegy, hogy menet közben nem esett az eső, ami pocsékká tette volna az utat.
– A jégbe fagyott Balatonon való éjszakázást nem is említi?
– Ugyan, ott kezdett igazán jacklondonos lenni a történet. Ajándék volt a felajánlás, hogy egy hajó kabinjában tölthetem az éjszakát, bár a vizem befagyott az üvegbe, így inni sem tudtam, aztán az sem volt semmi, amikor a jégtáblák között kellett menekülni a szélvihar elől…
– Dolgoznia kellett végül?
– Nem volt szükség rá. Ahogy említettem, mindenki nagyon vendégszerető volt. Nyilván különleges volt a szituáció, de nekem az a véleményem, hogy ha ez kell a kedvességhez, akkor a mindennapokban is ilyen helyzeteket kell létrehozni. Az út bebizonyította számomra: vannak szabad emberek. Ahhoz, hogy valaki felvegyen az autójába, a hajójára, vendégszoba híján a gyermekei szobájában szállásoljon el, hatalmas bizalom kell. A bizalom megőrzése pedig szabadság dolga. Ha bezárkózunk, bizalmatlanok vagyunk, sérül a személyes szabadságunk is – egy idő után már azt sem tesszük meg, amit pedig megtehetnénk. Manapság mindenki annyira bizalmatlan saját magával szemben is, hogy amikor valami az eszébe jut, még mielőtt bármit is tenne annak valóra váltása érdekében, már le is beszélte magát róla. Az nem szabadság, ha saját magamban sem bízok. Nem szeretném, ha öregségemre azon kapnám magam, azért nem tettem meg valamit, mert nem voltam hozzá elég szabad, nem próbáltam ki, bármilyen őrültség legyen is az – pl. idehaza írónak lenni, autóstoppal nekiindulni az ismeretlennek.
– Sokakban felmerülhet, hogyan képes ennyire a maga ura lenni – 20 napra maga mögött hagyni a mindennapokat?
– Úgy alakítom az életem, hogy elég magas a szabadságfokom. De ennek ára is van. Nem kell ugyan reggel 8-tól délután 4-ig egy irodában ülnöm, de szabadúszóként nincs is meg a létbiztonság emiatt. A szabadság viszont megvan: a „birtokon”, ahol elvonultan élek, akad forrás, erdő, nádas, legelő, rét – ha akarom, egy hétig pucéran járkálok nyáron, legfeljebb a riadt őzek húzódnak lejjebb a patak mentén –, van tér, levegő. Persze ennek a rendben tartása nem kis munkával jár, de ez az írói feladatok mellett kifejezetten hasznos, 12 órányi gépelés után jólesik a kaszálás.
– A megszokottól való ellépés jellemzi a magyar elbeszélői hagyományoktól való távolságtartását is? Sokak számára volt ez felszabadító…
– Ahogy a fiatal amerikai társadalomra, úgy az amerikai prózára is jellemző egyfajta frissesség, ami talán az európai irodalomból is hiányzik. De nem maradok meg az amerikai vonalon, a következő regény már az Osztrák–Magyar Monarchia korában és területén játszódik. A kortárs magyar irodalomnak van egy jól körülhatárolható, egyébként sikeres, némileg szociografikus jellegű irányvonala, ami mintha állandóan visszafelé nézne a saját poros-unott állapotunkat rögzítve – azt gondolom, ezen már illene túllépni. Az idősebb generáció nemcsak magát nyomasztja ezzel, mert azt tegye csak nyugodtan, de a fiatalokat is, amit nem kellene. A mai negyvenes-ötvenes generáció nagy ambíciókkal indult: az volt a sztár, aki ügyesebben seftelt a depressziójával. Ám ennek folytán gyorsan el is vérzett, nem tudtak, nem is akartak küzdeni. A mai huszonévesek, hála égnek, sokkal nyitottabbak, kalandos észjárásúak, nem akarják ezt a depressziót, nem hagyják, hogy megmondják nekik, mi a jó, mi a rossz. Miért kéne az előttük járó generáció búját-baját elszenvedniük? Sikeres az lesz, aki ki tud szállni ebből a mókuskerékből, a szülőnek, a társadalomnak pedig éppen az a feladata, hogy felkészítse őket a saját döntéseikre.
Centauri író – ez a legtöbb, amit közöl magáról az inkognitóját szerzői álnévvel is őrző szerző, aki az irodalmi nyilvánosság előtt nem mutatkozik. 2006 márciusában publikálta első elbeszélését, majd két novelláskötetét – Pátosz a káoszban, 2007; Kék angyal, 2008 – két regény követte – Jégvágó, 2013; Jákob botja, 2016. Fotóit több ízben kiállították – legutóbb Élet a jégen címmel 2014-ben.
A Jack London-emléktúra számokban: 20 nap (2016. január 12.–február 2.) 2000 km (1800 km stoppal, 20 km hajón, 100 km vonaton, 60 km gyalog) 5000 Ft (690 Ft maradt) 46 kg málha (érkezéskor: 49 kg) Mínusz 1 kg testsúly

Centauri Jack London emléktúra 2016

Hozzászólások lezárva.