"ezek az örvények aztán tényleg lehúznak a francba, ez itt nem kósza veszély, amely esetleg bekövetkezhet, nem, ez itt bizonyosság, aki és ami ott a vízbe kerül, az le vagyon húzva, el vagyon nyelve, sőt nyeletve, valószínűleg örökre, hisz látom, ahogy ágak jönnek föl, tuskók buknak alá, el sem képzelhetem, hogy az istenben lehet itt horgászni –
szóval, itt az örvény valóban lehúz, és akkor bizony rohadtul nem mindegy, milyen mélyre mész, mert öt méterről még csak felverekszem magam valahogy, bár a dobhártya már ott is majd beszakad, de ha nyolc, tíz vagy tizenöt méter mélyre visz a Mura, és ott pörget-forgat körbe-körbe, akkor az ott már a vég…"
Igen, azóta is őrzöm az ELLE ezen példányát😊
Megtisztelő
Ez valahogy beugrott, de nem véletlenül
Ekkora ellentmondásokat ki az isten old fel, Cen?
Régi vesszőparipám, hogy a modern ember egyik legnagyobb vesztesége a paradoxon elvesztése. A racionalizmus nyomán kiveszett belőlünk az a képesség (vagy az az igény?), hogy paradoxonokban gondolkodjunk, holott szerintem e nélkül nehézkes, szinte lehetetlen átlátni a világot, amint lehetetlen önmagunk és embertársaink megismerése is. Írok is erről hamarosan – tudod: “mihelyst lehet” 🙂