Ezek a képek Magyarország és az észtországi Tartu városa között, egy 4076 kilométeres úton készültek. Köszönet a gépért Sárga Hajnak, Lassú Víznek azért, mert velem tartott, és hálásan köszönöm a lehetőséget a meghívóimnak épp úgy, mint azoknak, akik eljöttek a tartui beszélgetésre, főzésre, borozásra.
Bevallom, az út minden méterén fáradt vagy feszült voltam, hol egyik, hol másik, a beszélgetős este viszont nagyszerű volt. Bár koránt sem jutott annyi idő a fényképezésre, mint amennyit szerettem volna, mégsem mondhatom, hogy üres kézzel jöttem haza. Északon jártam jó emberek között.
Az első napon Warsóig jutottunk el. A másodikon átvágtunk Észak-Lengyelország fantasy-táján (ez volt az út első, igazán szép szakasza), dimbes-dombos, takaros, elvarázsolt vidék. Ott láttam először feltünedezni a jégkorszakból hátramaradt kerek, cipó és kocsikerék méret közötti morénaköveket. Észak-Lengyelországhoz mérten Litvánia meglepően egyhangú. Az első igazán északi, balti hangulatú építmény ez a lettországi szélmalom volt.
Bármikor, ha tenger közelében járok, képtelen vagyok bármi másra figyelni (megnyugodni) addig, míg nem jutottam ki legalább egyszer, egy pillanatra a vízhez. Holott nagyjából a világ minden táján ugyanaz a vár: nagy kék víz és tágas horizont. E kettőnek viszont mitikus erejű a vonzása. Ha csak a közelébe kerülök, egy kissé mindig megőrülök, ha meg végre szemtől szemben látom, még inkább. Így volt ez most is: amint elértük a balti államokat, egy kis kitérőt tettünk és Rigától nem messze kiugrottunk a partra. Az egész nem volt több 40 percnél. Találomra választottunk helyszínt, s épp ott jutottunk ki a tengerhez, ahol ez a patak is.
Tartuba a második nap éjszakáján érkeztünk. Tartu központja – ahol a szállás is volt a Hotell Dorbatban – bizonyos perspektívából egy igazi nagyváros képét mutatja, bár lakosainak száma csak 100 ezer.
A két nagy üvegpalota közötti kisebb a Hotell Dorbat
A város nagyobb terein ilyen óriás könyvekkel hirdették a fesztivált. Gyakran álltak meg előtte járókelők, jó páran szemlátomást épp az aznapi programjukat tervezték.
A Hotell Dorbat kötvetlenül a folyóparton áll. A víz itt is, mint minden természetes víz a Baltikumban szinte vörös. Nem néztem még utána, de talán azért, mert a sok lápvidék miatt gyakori a tőzegtalaj, aminek lehet ilyen festő hatása. Bár a folyó kicsi, egy reggel még egy hajó is kikötött a hotel előtt. A Balatonon látni ilyen ütött-kopott, régi hajókat.
Ember és csér. (Kellemes meglepetés volt, hogy egy reggel a hotel előtt küszvágó csérek bukkantak fel.)
Csér és hajó
A küszvágó csér (örültem volna egy sarkinak is).
Tartu belvárosa számos ehhez hasonló, meghitt zuggal büszkélkedhet. Ez épp az egyik vendéglátónk házának belső udvara. Érdemes megfigyelni a falba épített rusztikus morénaköveket. Sokfelé láttam a Baltikumban, hogy a szétszórtan található jégkorszaki köveket beépítik a házakba, de mivel nincs belőlük elég, kizárólag ebből emelt épületet nem találtam. Mindenesetre ez a célszerűség és takarékosság rokonszenves. A legszegényebb tanyán is mérnöki pontossággal rendezik össze a farakásokat, s ami különösképp fontos: az ágfát, sőt a gallyat is összevágják. Mifelénk ritkák az igazán szépen rakott farakások és a gally általában az erdőn marad. Imponáló az észtek takarékossága!
Ugyanezt látni ezen a Tartutól 45 km-re álló tanyán.
Régi vágyam, hogy láthassak egy jávorszarvast. Ez Észtországban sajnos csak így sikerült.
Az egész Baltikumot tanyák jellemzik. Jelentős részük elhagyott vagy igen szegény, többnyire idős emberek lakják őket, főként igaz ez Litvániára.
Szinte minden tanya végében áll egy kicsi fóliasátor. Észak-Lengyelország és Litvánia déli részén 20-30 kilométeren át szabályos időközönként követik egymást a tanyák, mindegyiket kis erdő veszi körül, mindegyik végében áll egy fóliasátorka, és mindegyiknek megvan a maga gólyafészke!
Nem véletlen, hogy az első gólyát Észak-Lengyelországban kaptam le.
Ez a gólya pedig már Tartutól nem messze került az utunkba.
A szántókban talált morénaköveket – ha mégsem építik be épületbe – kirakják a szegélyekre.
Némelyik tanya olyan kicsi, mintha koboldok laknák.
Az egyetlen teljesen szabad nap reggelén úgy alakult, hogy sokat látott emberek kerültek a szemem elé. Épp a hotelbe igyekeztem, amikor mellbe vágott ez a kontraszt.
Apa és fia. Ugyanaz a reggel. Megélt ez a két ember egy s mást.
Ez a férfi pár perccel később jelent meg a folyóparton. A fehér galambot már napokkal korábban már kiszúrtam. Mint kiderült ez a galamb a fotón látható férfi barátja. Talán a legjobb? Tesla jut eszembe, aki úgy halt meg, hogy végül egyetlen barátja maradt: egy galamb.
A kirakatok felhasználásával “önarcképet” próbáltam készíteni. A sétálók tudomást sem véve rólam jöttek-mentek keresztül kasul, ám egy észt kislány észrevette mit csinálok, és párszor játékosan elszaladt mögöttem. Okos kislány volt, rögtön átlátta a helyzet különös voltát: a hátam mögött szaladgálva bekerülhet az előttem lévő képbe. Köszönet neki érte!
Volt pár hely, ami az udvaromat idézte fel. Égerek és gólyahír. Mint nálam, a völgyben…
Hazafelé az utolsó állomás természetesen megint csak a Balti-tenger volt Rigánál. A parton kevesen mozogtak, viszont a dűnék között mindenütt sütkérező, olvasó, telefonáló, beszélgető emberekbe botlottam. Jó hely. Örömmel maradtam volna ott pár hetet. Jó volna egyszer a dűnék között meghúzódva egy hosszú regényt írni.
És miért “Centauriga” ?
gőzöm sincs 🙂
Centuriga annyit tesz észtül: Centaurival 🙂
Ami Cen’ – re vonatkozik a programplakáton: “Találkozás Centaurival – magyar íróval a ‘Tampere Házban'” csütörtökön lehetett, ezt jelenti a ‘neljapäev’ ☺
Köszönöm, Melinda! 🙂