A világirodalom fogalma – Babits Mihály

Árama átüt nemzetről nemzetre, hol itt, hol ott ragyog föl s lüktet tovább, s maig sem vesztette el egészen erejét s egységes lendületét.

babits mihály az európai irodalom történeteVilágirodalom: ez a szó valami egységet jelez. Nem egyszerűen az egyes nemzetek irodalmainak összességét. Azoknak a története elolvasható külön-külön.
Nem szándékom lajstromba írni őket.
A világirodalom egységes, összefüggő folyamat, egyetlen hatalmas vérkeringés. Mikor Goethe először észrevette, és nevet adott neki, már réges-régen létezett: mert sokkal régibb, mint a nemzeti irodalmak.
Csakhogy akkor még nem hívták “világirodalomnak”, hanem jelző nélkül, pusztán csak “irodalomnak”. Jelző inkább az egyes nemzetek külön literatúráit illette. A világirodalom nem ezekből állt össze nagyobb egységgé. Ellenkezőleg: az egyes nemzeti irodalmak különültek el a világirodalmon belül, mint állam az államban, külön nyelveik védbástyái mögött, mindjobban önálló életet kezdve. Kivált, amint az ébredő nemzeti eszme is erősítette önállósodásuk tudatát és büszkeségét.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatot a világirodalommal megszakítottak volna. Nemcsak saját nemzeti talajukból táplálkoztak, hanem világirodalmi áramlatokból is. Hisz a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő: szüksége van az esőre is, melyet az ég szelei hoznak. Ezek az esők végigvonulnak Európán, mindenütt üdítve és termékenyítve.
Viszont a nemzeti irodalmak is táplálják a világirodalmat. Egy-egy sejtjükkel újra és újra belekapcsolódnak a nagy vérkeringésbe. A legkisebb, legistenhátamögöttibb nép is szülhet olykor egy-egy “világirodalmi nagyságot”. S aztán a “világirodalom” a nemzeti irodalmak közegén át nyilatkozik. Bennük válik láthatóvá, mint a szél a hullámzó erdőkben. Erdő nem egy van: de egy a szél.
Ez nem volt mindég így. A világirodalomnak hosszú évszázadokon át külön közege volt, külön nyelve, a latin. Ezen futott a főáram, az egyes nemzeti nyelvek irodalmai sokáig csak szerény, föld alatti életet éltek. A latin pedig csak jogutódja gazdagabb nénjének, a görögnek, mely hatalmas, régi korszakok folyamán szintén az irodalmi világnyelv szerepét töltötte be.
Így született ez a mi modern, soknyelvű “világirodalmunk”: egy egynyelvű irodalomból, egy halott nyelv irodalmából. A latin meghalt, de a gazdag örökséget, már életében s gyengülése idején, fokozatosan átvették s továbbgazdagították leánynyelvei, akikhez néhány unokatestvér is csatlakozott. Sőt később egy-egy nem rokon is, mint a magyar.
Aki a világirodalom történetét írja: az ennek az örökségnek leltárát és számadásait veszi fel. A közöset keresi a sokfélében, az egységes szellemi folyamot nemzetileg széttagolt világunkban. Az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy élő szellemet, amely megszületett valaha Görögországban, s – továbbélve és gazdagodva a kereszténység világlelkében – nem halt meg akkor sem, mikor ez a lélek nemzetek szerint széthasadozni kezdett. Árama átüt nemzetről nemzetre, hol itt, hol ott ragyog föl s lüktet tovább, s maig sem vesztette el egészen erejét s egységes lendületét.
Meg kell azonban mondani, hogy napjainkban némileg gyengülni látszik, s elfúlni az egyes irodalmak fölszabadult burjánzása alatt. A világirodalom történetírója mindenesetre szemben találja magát a modern irodalmak szellemével, melyek egyre inkább csak arra büszkék, amiben a közös áramtól különbözni, attól elszakadni tudnak. A világirodalomnak, mint egy hagyományos egységnek, képét megrajzolni egyáltalán nem modern feladat. Aki ma erre vállalkozik, tisztában kell lennie azzal, hogy törekvése konzervatív, sőt reakciós. Az európai hagyomány ereje egyre csökken, a nemzetek szellemi téren is ellenségek módján akarnak farkasszemet nézni, irodalmi kultúránk a fölbomlás tüneteit mutatja. Világirodalom-történetet írni sohasem volt korszerűtlenebb. És sohasem volt aktuálisabb.

 

Hozzászólások lezárva.