6. Az öröklét fényűzése

wildlife naturephotography nature erdő ÖRÖKLÉT  természet természetfotók Philemon Baucis mitológia irodalom érdekes sztorik történetek Centauri író könyvek

Fotó: Centauri

Sokan ismerik ezt a történetet, sokan ismerik a főszereplőket, de hadd mondjam el (Ovidius után szabadon) újra én is. Annál is inkább, mert a két főszereplő itt él ma is, a völgyben, a patakpart túloldalán, az éger-láperdőben. Kétpercnyire a konyhától. :-)
Történt egyszer – mint oly sokszor máskor is –, hogy vándor bandukolt a pusztában, ezúttal mindjárt kettő is: apa és fia. Véres alkony órájában érték el a jómódú falut. Sorra kopogtattak a házakon. Volt, ahol kutyákat uszítottak rájuk, másutt a szolgát küldték ki hétágú ostorral. Az utolsó háznál egyenesen az éjjeliedény tartalmát zúdították rájuk. Ilyenkor a vándor csüggedten odébbáll és elvackolja magát valahol a határban. Nem így ez a két vándor! Minél több helyről űzték el őket, nőttön-nőtt az elszántságuk. Sötétedett már, mikor megláttak egy igazán toprongyos viskót, mely alacsonyabb volt minden más nyomortanyánál. Nem volt körötte semmi, se egy istálló, se egy fészer, de még egy roskatag szilvafa sem. Bekopogtattak a sötét tanyába. Maguk is meglepődtek, mikor a homályos üvegen át halovány fény sejlett föl, s végül az ajtóban riadt apóka jelent meg. A ház sötétjéből az áporodottság sűrű, visszataszító szaga áradt. Az apóka árokmély redői közül egészen apró egérszem figyelt. Sovány volt és riadt, ruhája szakadt, a füle véres, a nyaka merő heg. Ilyenkor a legmerészebb vándor is odébbáll. De nem ez a kettő! Miután szép estét kívántak, szállásért és vacsoráért folyamodtak az öregnél, mire az szégyenkezve bár, de beljebb tessékelte őket. Amint a gyertyát az asztalra állította, a két vándor megpillantott egy anyókát is. Arcáról csüngött a bőr, fél szemét hályog fedte, keze reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szürke ludat melengetett az ölében. A lúd épp oly riadtan pislogott, mint a két öreg. Jól látszott, hogy a két öregen kívül más embert még életében nem látott.
…és a házban nem volt semmi. A két vándor azonban nem zavartatta magát. Az anyóka száraz kenyeret vett elő, hagymát vágott hozzá, az apóka pedig bort hozott a közelből. Vándoraink jól laktak, míg a két öreg kezét tördelve kért bocsánatot a siralmas vacsora miatt. Miután az utolsó falat is lecsúszott a vándorok torkán, a két öreg felajánlotta a libát is. Ekkor a vándorok bort kértek inkább. Aztán bort kértek megint. És harmadszor is. Az apóka szorgosan töltögetett, ám aztán belepillantott a korsóba, s látta, hogy az még mindig színültig van. Halálosan megrémült, térdre hullott és az életéért esedezett. Az anyóka is belepillantott a kancsóba, s mikor ő is látta, hogy egy korty sem fogyott, átölelte a térdeplő apókát, és az életükért könyörgött ő is.
A két vándor közelebb hajolt a gyertyához. A vén házaspár csak akkor látta, hogy nem holmi vándorok tértek be hozzájuk, hanem Hermész és Zeusz. Két isten. Olyasvalakik, akik az öröklét fényűzésében élnek. Akik előtt nincs semmi lehetetlen. Halálra rémültek, hogy isteneket tettek ki a nyomor ízének-bűzének, ám Zeusz megnyugtatta őket: „Ne féljetek! Fabatkák sem ér ez a falu, szánalmas minden lakója, egyedül ti nem vagytok azok. A ti házatok a legalacsonyabb, de reggelre nem lesz ennél magasabb egy sem, és mert különbek vagytok a többinél, kérhettek bármit.” Az anyóka erre csak annyit suttogott: „Bár sose kellene megválnunk egymástól!” „Meglesz” – mondta Hermész.
Virradatra a falu mocsárrá vált és elnyelte az utolsót is. A két öreg viskója helyén viszont templom emelkedett. Philemon és Baucis – mert róluk van szó az első pillanattól kezdve – álmélkodva állt a szentély előtt. Mikor aztán elindultak a hosszú lépcsősoron, hogy a templomban adjanak hálát a jó szerencséjükért, megállt mindkettejük szíve. Ugyanabban a pillanatban, ugyanazzal a dobbanással, de mielőtt úrrá lett volna rajtuk a jeges rémület, mielőtt átjárta volna összekapaszkodó karjukat a halál hidege, fává változtak mindketten.
Több mint ezer évvel később (úgy húsz éve, lehet talán harminc is) nagy vihar járt itt, ahol most élek. Próbára tette a láperdő idős fűzfáit. Ezt itt egy villám kettéhasította és gyökerestől kifordította. Ám a fa nem halt meg. Hatalmas törzsével lefeküdt – az egyik fele keletnek, a másik nyugatnak dőlt – és mindkét irányba új gyökereket eresztett, vékony ágaiból pedig új törzseket nevelt. Hatalmas, 120 méter hosszú, fekvő fa vált belőle. És ha erre képes volt, akkor képes lesz a jövőben is. Vagyis elvileg – történjen bármi – örökké élhet. Ráadásul egymás mellett két ilyen fűz fekszik és növekszik, lombjaikkal összeérve, egymással párhuzamosan, újra és újra megújulva: Philemon és Baucis. :-)

Még több fotó erről az erdőről itt: https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1452463671451045

HOZZÁSZÓLÁSOK ÉS MÉG TÖBB FOTÓ ITT

 

wildlife naturephotography nature erdő ÖRÖKLÉT  természet természetfotók Philemon Baucis mitológia irodalom érdekes sztorik történetek Centauri író könyvek

Fotó: Centauri

Hozzászólások lezárva.