6. Apám sötét erdői

ERDŐ gombák trombitagomba természet Centauri író irodalom természetfotó ökológia életmód

Fotó: Centauri

Úgy 15 éve arra ébredtem: rég halott apám erdőivel álmodok. Utoljára 6 év körüli gyerekként jártam arra. Apám sokfélét gyűjtögetett, hogy üvegházat építhessen, többek között trombitagombát. Jó, ha vele tartottam kétszer. Az álom – szemben a szokványos álmokkal – végtelenül egyszerű és tiszta volt: ott az erdő, ott van apám, ott vagyok én, és ott a gomba. A trombitagomba, amiért szép pénzt fizettek. Ennyi. Szabadnapos voltam, ültem az ágyon. Ilyenkor persze az a kérdés: miért álmodok apámmal? „Békés, szép, céltalan álom. Nincs gond vele” – gondoltam. Talán kávét főztem, talán ücsörögtem még, nem tudom, viszont tisztán emlékszem, hogy váratlanul az a hit kerített hatalmába, hogy az álom alapján megtalálnám azt az erdőt. Azt az erdőt, ami addig egyetlen egyszer sem jutott eszembe. Gombát se szedtem soha. Csak 6 éves gyerekként, talán ha kétszer, apámmal, abban a nevesincs, távoli erdőben. „Igen – gondoltam –, megtalálnám.” Szabadnapos voltam, de nyilván lett volna épp elég dolog. Mégis megnéztem, tegnapról mennyi benzin maradt. „Épp elég – gondoltam –, bár a gomba inkább ősszel nő, mintha hajdanán, 6 éves gyerekként is ősszel jártunk volna ott. Igen, rémlik a vörös avar, a friss levegő, a tágas-kék ég. Sebaj. Az erdő fontos, nem a gomba.” Tisztán emlékszem: úgy gondoltam, egy kis autózás, még ha eredménytelen is, épp rám fér. Nem gondoltam, hogy ez marhaság. „Ki tudja, hová megyek? Ki kéri számon, hogy eredménnyel járok-e? Senki. Hát akkor, hol itt a gond?” Beültem a Lanciába és megcéloztam azt a körülbelül 25-30 kilométer átmérőjű környéket, ahol apám erdője volt, valaha, valahol, azon belül is egy 300-400 méter sugarú kör, ahol a trombitagomba nőtt. Úgy 25-30 évvel azelőtt. Egy óra múltán már ott autóztam, ahol az ország egyik legnagyobb erdején nyílegyenes, bukolikusan hullámzó út hasít át – akár a nagy amerikai utak. Egy ponton – 35-40 kilométerre a háztól – úgy éreztem: „erre lesz, itt valahol”. „Ilyesmi volt” – gondoltam, holott „ilyesmi” ezerfelé akad. Ráadásul a környék is változott: új irtások, új telepítések, új idő, s fölötte új Nap, más Ég. Jobb kéz felől földutak indultak befelé, szabályos közönként, s mind ugyanolyan volt. Pár napja – amikor ismét visszamentem oda – kettőt is megnéztem, hogy biztos lehessek a dolgomban. 15 évvel ezelőtt, az álom utáni délelőttön viszont nem bizonytalankodtam. Láttam az egyiket. „Nem. Nem ez.” Jött a másik. „Nem, valahogy ez sem.” Egyszer aztán gondolkodás nélkül rákanyarodtam az egyikre. Leállítottam a motort, behúztam a kéziféket. Gőzöm se volt róla, hogy jó helyen vagyok-e. Azt se tudtam, mi fán terem a gomba. Csak azt tudtam, hogy párszor, valahol, valaha apámmal is szedtem. Később, felnőtt fejjel láttam gombaszedőket. Azoknál kosár volt és kés. Ezúttal nálam is. Életemben először. Kivettem a kosarat. (Nevetséges önbizalom.) Rágyújtottam, kifújtam az első slukkot, megkerültem a kocsit, s lenéztem. A csizma orra előtt szép csokor trombitagomba nőtt. Lehajoltam, felvettem, aztán – oly alacsonyról, amilyen alacsonyan vihar előtt a fecske száll – végignéztem az avaron. Ameddig a szem ellátott, trombitagomba borította az erdőt, 35-40 kilométerre a háztól, pont úgy, mint 25-30 évvel azelőtt, apám kifürkészhetetlen és sötét erdejében, 6 éves gyerekként, amikor a vastagabb ágak fölött még neki kellett átemelnie.
Utóirat: A fotó pár napja apám erdejében készült. Azóta is ott gyűjtöm a trombitagombát. :-)
HOZZÁSZÓLÁSOK ITT

 

ERDŐ gombák trombitagomba természet Centauri író irodalom természetfotó ökológia életmód

Fotó: Centauri

Hozzászólások lezárva.