4. Apám titkosfiókjai

APÁM 1Ez a jólfésült fiatalember az apám az ötvenes évek elején, 13 éves koromban halt meg, és mégis mindig újabb és újabb dolgokat találok, amit örökül hagyott – többnyire bennem.
Ma felkeresem évtizedek óta nem látott, 95 éves tanárom, Hetési tanárbácsit (akiről a napokban írtam). Miatta volt minden keddem vasárnap – hát akkor kedden megyek. Nem hívtam fel még, bár páran azt tanácsoltátok. Mégis remélem, ezúttal otthon találom. Mióta annyian sürgettetek :-) , méginkább szeretnék találkozni vele. Sokat gondolok arra, milyen jó, hogy közöttetek is van, aki visszament ahhoz az emberhez, akinek sokat köszönhet, de most is úgy gondolom, ez ritka. Bennem se véletlenül él ez a szándék. Nincs mögötte kolosszális tanítás vagy erkölcsi megfontolás. Jóval erősebb a forrás. Ezt is apámnak köszönhetem. Mert ez láttam tőle közvetlenül a halála előtt. Amikor tudta már, hogy vége. Szomorú ez, de jó emlék, az egyik legszebb. Hagyjuk azt most, hogy miután rákot diagnosztizáltak nála, mit gondolt – kell-e küzdeni vagy sem? –, egy biztos: a halálra készült, nem a gyógyulásra. Mindent elrendezett. Anyámtól tudom – béke az ő poraira is –, hogy apám számot vetett. Osztott-szorzott, s végül azt mondta: legboldogabb a középiskolájában volt. Súlyos ez, ha meggondolom. Elég annyi hozzá most, hogy a gyerekkora a lehető legsötétebb volt. Rokonát, hozzátartozóját soha egyet sem ismertem, holott állítólag egy öccse is van (ha él még). A dolog napfényes oldala, hogy legalább az iskolában boldog volt. Az utolsó útja a kórházba vezetett, az utolsó előttire viszont engem is magával vitt. Megérne egy misét, hogy miért vitt magával, de hagyjuk most ezt is. Megkereste egykori osztályfőnökét. A családon kívül csak tőle búcsúzott el.
Messzire mentünk. Végül egy több száz éves barokk szobában kötöttünk ki egy összetöpörödött vénembernél. Alig fogtam fel valamit, holott tudtam, miért keltünk útra. Derűsen bámultam az új tájat, az útszéli madarakat, csak ott, abban az ódon szobában csapott meg valamiféle veszély szele. Arra se jutott idő, hogy bemutatkozzak, apám és a “gnóm” egymás nyakába borultak, s úgy zokogtak, akár két gyerek. Megrémültem. Férfit én még sírni nem láttam. Most pedig rögtön kettőt. Ráadásul az egyik ijesztően vén volt. A másik meg? A saját apám! Hamar észbe kaptak, s hogy megnyugtassanak, az öreg megkérdezte: „Láttál már titkosfiókot?” „Persze – válaszoltam – a filmekben.” „Gyere, mutatok igazit!” Több mázsás, oroszlánlábas barokk komód állt a sarokban, s a fiókok mögött valóban titkosfiókok voltak, melyeket a fogantyúk forgatásával lehetett nyitni-csukni. Mire hazaértünk, szinte semmire sem emlékeztem. Mégis, attól fogva ott volt egy titkos fiók bennem is, s benne apám üzenete: Ha valaki jó volt hozzád, ne feledkezz meg róla. Ha egy mód van rá, akkor keresd meg, amikor még él. Akkor, amikor te sem haldokolsz még.
Új érkezőknek: Hetési tanárbácsiról itt olvashattok:
https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1422469947783751
Fotók: Apám sok üzenetet hagyott hátra bennem, de tárgyakat alig. Az egyik legbecsesebb ez a Missel Roman (1857, Paris) valamint egy logarléc és egy függvénytáblázat diákkorából. Később persze – mivel életében nemigen beszélhettünk – nyomoztam utána. Felhajtottam egy diáktársát Indonéziában, akivel éveken át levelezett, méghozzá latinul. Valahol tehát van egy csokor latinul írt apai levél. Valahol Indonéziában. Nagy adósságom, hogy sosem kértem el őket. Egyébként is ritkán emlékezem meg apámról. Egyszer viszont ezt a téli fotót „Apám kunyhója” címmel állítottam ki, mert apám rettentő nyomorból jött. A jófésültségén ez cseppet sem látszik, de emlékszem, legkedvesebb étele örökre a héjában főtt krumpli és a puliszka maradt.
A legjobbakat! Üdv: Cen’ :-)
MÉG TÖBB KÉP ÉS HOZZÁSZÓLÁSOK ITT

 

 

Centauri IRODALOM szép emlékek missel roman régi könyvek

Fotó: Centauri

Hozzászólások lezárva.