3. Tőzike

TŐZIKEAz első kép bal oldalán, az a kisfiú, én vagyok, tőzikét szedünk a „szomszéd nénivel”, harmadikos lehetek, hónom alatt notesz, hogy felírhassak minden növényt és madarat. A második képen ugyanott, több mint 30 évvel később. Ez volt életem első erdője. Itt fedeztem fel a világot és itt dőlt el: ez a felfedezés sosem ér véget. Először az iskolából vittek ki ide virágot szedni a lányoknak, aztán egy tanár, nevezzük őt Hetési tanárbácsinak.
Minden gyermek álma a vasárnap. Nincs iskola, viszont van rántott hús. Az én vasárnapom azonban a kedd volt. Kedden nem indulhatott olyan pocsékul a nap, hogy ne én lettem volna a világ legboldogabb nebulója. Nem volt az a rántott hús, amiért egy keddet elcseréltem volna, kedden ugyanis szakkörbe mentem Hetési tanárbácsihoz, vele pedig – hacsak nem zuhogott az eső – az erdőbe. A tanárbácsi nem volt profi ökológus, de őszintén csodált mindent, amit a határban találtunk. Az elbeszélhetőség kedvéért – és egy gyermekkori barátom emlékére – legyen a nevem most Gábor. Mivel jobban ismertem a madarakat, mint Hetési tanárbácsi, ha madarat láttunk, felkiáltott: „Ó, nézzétek, milyen szép!” Aztán hozzám fordult: „Gábor! Mi is ez?” És ezt percig sem érezte kínosnak. Talán sosem fogom fel egészen, mit jelentett ez nekem. Fontos voltam, s amit tudtam, nem hiába tudtam.
Persze sokszor jártam az erdőt vasárnap is, de a tanárbácsi nélkül nem volt az igazi. Akkor még kínzott a magány, ha nem mondhattam el senkinek, hogy már nyolc tojás van az őszapófészekben. Egyszer – amikor a fajok többségét még csak könyvekből ismertem – sikerült meghatároznom egy csuszkát. A csuszka gyakori, mégis úgy ujjongtam, mint aki új galaxisra talált. Megállás nélkül szaladtam az erdőből a tanárbácsi házáig. Bár ő tudta, hogy csuszka minden fatörzsről lóg, lelkesült és leültetett. Attól fogva minden vasárnap beugrottam hozzá és a feleségéhez. Hetési tanárnéni a férje lelkesültségét épp oly távolságtartással szemlélte, mint bolond diákja heti rendszerességű „felfedezéseit”. Akárhányszor becsöngettem, ő jött ki tréningruhában és azt kérdezte: „Na, Gabika, már megint milyen verebet látott?” Így. Magázva. Kissé zord nő volt, de mindig beengedett a tanárbácsi rumlis szobájába, és míg beszámoltam az utolsó fakuszról is, desszertet hozott. Klassz volt, hogy van kihez mennem. Talán részben megháláltam a tanárbácsi jóságát, amikor egy országos vetélkedőn elsők lettünk, de felnőttként egyszer sem látogattam meg, holott évek óta tudom: az volna a tisztességes.
Az utóbbi években már úgy gondoltam: aligha van még életben. Nőnap előtt ismét eszembe jutott, hisz megint abban az erdőben jártam. Annyi mindent mulasztottam már… Az erdő után megkerestem a tanárbácsi házát. Amint az efféle történeteknél szokás, semmi sem változott. De tényleg semmi. A madáretető is ugyanazon a vén almafán lóg. Pont olyan a kapu, a homlokzat, a virágos kert. Tűpontosan olyan. Tárva nyitva a kapu. Szinte ijesztő. Én nyilván felismerhetetlen vagyok már – bár azt el nem képzelhetem, hogy ne emlékezzen rám. Ugyanakkor valami azt súgja: itt már nem ő lakik. Csöngetek. Semmi. Beljebb merészkedem, de nincs félsz bennem. Bárki nyit is ajtót, nyomós okkal vagyok itt. Egyébként is: felnőttem. Kopogtatok, tavasz van, süt a nap, ma is láttam csuszkát, sehol senki. Átmegyek a szomszédba: „Elnézést, Hetési tanárbácsit keresem, itt lakik még?” A szomszédokat is jól ismerem, bemutatkozom, de csak kerekítgetik a szemüket. Épp így nézne rám a tanárbácsi is, ha élne még – gondolom. „Hol másutt lakhatna? Nyitva van a kapuja?” – kérdezik. „Igen.” „Akkor nincs itthon.”
Aztán megtudom, hogy az öreg él, 95 éves, azt panaszolja folyton, hogy rövid az élet (belém hasít: de hisz ezt már annak idején is gyakran hajtogatta), ha nyitva a kapu, akkor megint elment, méghozzá autóval. Jó ideje azt latolgatja a környék, meddig engedik vezetni még, hisz néha „furcsán mozog” a kocsijával, de ez nem gátolja abban, hogy leguruljon a tengerre is, amikor úgy hozza kedve. Végül kapok egy telefonszámot. Vonalas.
Most nem tudom, felhívjam vagy menjek vissza váratlanul. Talán az utóbbi lenne jobb. Csak el kell kapni a pillanatot, amikor otthon van. Amikor esik az eső és nem fényképezhet tőzikét. Hogy elmondhassam: később aztán megszoktam a magányt. Évtizedekig jártam erdőn-mezőn tök egyedül. Aludtam hóban, tízezer csuszkát láttam azóta, és füles vöcsköt meg dögkeselyűt, pávákat Indiában, Burgasznál olívgezét, az is megesett, hogy én mutattam másoknak fekete sast vagy darut, és már azt hittem, nagyon bírom a barangolást, ebben töltöttem a fél életem, de tegnap rájöttem, hogy talán sosem voltam igazán egyedül. Abban a tudatban mentem előre egész életemben, hogy a tanárbácsi vagy bárki más, bármikor hozzám fordulhat: „Ó, de szép! Mondd csak, Gábor, mi is ez?”
A legjobbakat mindenkinek, szép hétvégét!
Ha rossz az idő, emlékezzetek arra az emberre, akitől gyerekként kaptatok valamit. Ha pedig jó az idő, keressetek olyan erdőt, ahol találhattok valakit. :-)
MÉG TÖBB FOTÓ ÉS HOZZÁSZÓLÁSOK ITT

 

TŐZIKE

Hozzászólások lezárva.