15. Amikor még láttam

love SZERELEM irodalom szép történetek fotó Centauri

Fotó: Centauri

Azon a nyáron, mikor krónikus vízhiányom kínjában egész napokat töltöttem egy vízzel töltött cefrekádban (ahogy azt a minap megírtam már), életemben először olyan finoman suhogó szerelembe zuhantam, ami erősebb vágyódást szült, mint bármi más a világon. Ha Míra, a másodunokatestvérem nem volt a közelemben, perzselhette a nap az udvar porát atommaghasadásig, én őt várva mindvégig a sötét alsó felén vegetáltam. Ez volt az első hosszú virrasztásom. Vártam őt, akár a napfelkeltét, egy gyerekfejjel fel nem fogható okból mindig sötét világban. Nem volt akkor még ebben a vágyódásban semmi „férfias”. Gyerekfejjel „kevéssel” is beéri az ember. Képes egy egész nyarat vagy egy teljes tanévet fektetni abba, hogy végre nagy nehezen „szerelmet valljon”. Vagyis erőt gyűjtsön egy suta dicsérethez. Ha ebédnél sikerült Míra mellé ülnöm: megdicsőültem. Ha alig érezhetően átsuhant előttem a szoknyácskája, oly finoman, hogy ezt az átsuhanást egy részecskefizikus sem mutatta volna ki a téridőben, velem már madarat fogathattak volna. Ám a véletlenszerű, s mégis bizonyos rendszert mutató érintéseknél is fontosabb voltak azok a percek, amikor nem figyelt rám senki, még Míra sem, és én lopva csodálhattam a nyakát. Mert a nyaka volt a legszebb, s ha az élet első, grandiózus ajándékaként azt nézhettem, úgy emelkedtem, mint akit csörlőn húznak fel a mennybe. Míra csöndes, visszahúzódó, szerény lány volt. Számomra pedig felfoghatatlan, hogy az, aki úgy világlik, akár a nap, hogyan húzódhat meg így, akár az árnyékban nyíló virág, akár egy elgurult gyöngy a poros sarokban. Igazán titokzatos volt, s mondanom se kell, ettől ezerszerte szebb.
Teltek múltak a hetek, s én az olyan apróságokból éltem, mint amikor engem kínált meg elsőként süteménnyel. Vagy ha megsajnált, amikor a játékban vesztettem. Ahhoz viszont, hogy tovább jussunk a jelentőségteljes apróságoknál, hatalmasat kellett esnem. Ő futott hozzám elsőnek, és végre indoklás nélkül, a pillanat ijedtségében és hevében, megfoghatta a kezem. Hogy felsegítsen. Talán még egyszer, egy esti sétán érintettük egymást. Úgy emlékszem. Igen, mintha szótlanul mentünk volna egy darabig, kézen fogva, rettentő nagy titokkal a szívünkben, megszegve minden szabályt, pokolian félve, hogy kitudódik szőrnyű tettünk, ami azonban minket őrült teljessé tett. Két kisiskolás kölyköt, akik úgy érezték: máris megkaptak mindent – mindent, amit csak az élet adhat.
Teltek-múltak az évek, és száz és száz kilométer választott el minket. Teltek-múltak az évek, s mi – minden más gyermekkori emlékkel együtt – gyorsan halványodtunk. Kisiskolásból felső tagozatos lettem, aztán kiskamasz, nagykamasz, végül már azt mondták rám: fiatalember. Újra a rokonoknál jártunk, akik egy hétvégén átruccantak abba a tiszai faluba. Ekkor váratlanul eszembe ötlött Míra. Az első igazán keserű tapasztalatait szerző ifjú iróniájával gondoltam vissza rá. Akkortájt erős borúlátás járta át minden külső-belső észlelésem, ennek ellenére hamarosan jóleső meleg és biztonságérzet lobbant fel bennem. Így aztán úgy döntöttem: elkísérem a rokonokat.
A szilvafák semmit sem nőttek. A kapuk előtt ücsörgő öregek semmit nem öregedtek. A falu semmit sem változott. A ház sem, ahol Míra lakott. A távoli rokonok kitörő lelkesedéssel fogadtak. A férfiak megitták már az első pálinkát, az asszonyok már körbe csókolóztak, amikor Mírának még híre-hamva sem volt. Engem persze csak ő érdekelt: vajon milyen lány vált belőle?
Kisvártatva aztán előbújt egy valószínűtlenül alacsony termetű lény – amint rég elveszett medál fénylik fel a sarokban; amint mikroszkopikus virág nyílik ki a gaz mezsgyéjén egy percre. Ugyanolyan szerény volt, visszahúzódó és titokzatos. Nem tudtam nem érezni azt a félelmet, amivel felpillantott. Nem tudtam nem érezni, azt a szégyent sem, amit a saját megdöbbenésem okozott. Hogy látnom kell: Míra púpos. Nem is akármennyire. Úgy meghajlik, hogy felnézni is nehezére esik, inkább csak felsandít rám, akár egy félénk kismadár a féktelenül magas és egészséges nagyvilágra.
Hazafelé tartottunk már, amikor megkérdeztem: Mi történt Mírával, hogy „ilyen” lett. A rokonok nem győztek csodálkozni: „Hisz Míra mindig is ilyen volt” – mondták. És akkor belém hasított a felismerés: ezért volt annyira feltűnő a nyaka! Hisz a feje szinte a nyakszirt alá lógott. S én, kisfiúként csak a nyak szépségét láttam, azt már nem, ami e szépséget kiemelte. Amint leforrázva ültem a hátsó ülésen, életemben először fogtam fel: az ember szörnyen változik. S még ha csak változna! De fogyatkozik is. Látja már a púpot is, s hagyja, hogy ez minden mást elhomályosítson. Mondják: a szerelem vak – én viszont úgy éreztem, most vagyok az, holott kisfiúként, azon a nyáron még láttam.
HOZZÁSZÓLÁSOK ITT

love SZERELEM irodalom szép történetek fotó Centauri

Fotó: Centauri


 

 

Hozzászólások lezárva.