• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Halottak napja

Örökbefogadott halottak
cENTAURI ÍRÓFurcsa, ha egy szép emlék halottak napjához kötődik, mégis van ilyen. 🙂 A megértéséhez azonban vissza kell menni a távoli és sötét múltba. Oda, ahol két szülő menny helyett poklot rendezett be két kisfiúnak. Apámnak és az öccsének. Olyan ez, mintha igaz sem lenne. Van egy anya, aki otthagyta a fiait egy alkoholistának. Van egy apa, aki mostohát hoz a házba. Itt van nálam ma is apám egyik, a vérszerinti anyjához írott verse: megköszön benne minden meg nem kapott ölelést és csókot. Apám családjából soha senkit nem ismertünk, még az öccsét sem. Apám múltja titok, bár egy ideig nyomoztam utána. Megtudtam például, hogy latinul írott leveleit őrzik Indonéziában, ám sokkal okosabb évek múltán sem lettem. Csak annyit tudok, hogy egy napon elkapták a két fiút a szomszédok. Azt tanácsolták, ne egyenek otthon a vacsorából, mert azt patkányméreggel keverték be. Apámék úgy gondolhatták: elég, nem mennek haza soha. Sokat töprengtem azon, miért döntöttek úgy, hogy az egyikük jobbra megy, a másikuk balra. Miért nem keresték egymást többé? Ma már úgy gondolom, azért, mert nemigen beszélhettek volna másról, mint a szülői házról. Jobb volt elfelejteni mindent, akár egymást is. Amikor anyám is meghalt, mindössze két apámmal kapcsolatos dolgot találtam utána. Egy képeslapot, amit apám még udvarlóként írt neki a városból („Üdvözlöm Önt e nyüzsgő magányból.”). A másik egy megsárgult Népszabadság-cikk a hatvanas évekből. Átolvastam – vajon ezt miért őrizgette, hisz csak népgazdasági kérdésekről szól – ám aztán feltűnt, hogy a cikk szerzője apám névrokona. Azt hiszem az az ember apám öccse. Könnyen lehet, hogy anyám abból a megfontolásból őrizte a cikket, hogy apám egyszer mégiscsak meg akarja majd találni az öccsét, és akkor ez a cikk vezetheti nyomra. Erre azonban nem került sor. Úgy volt jelen apám a világban, mint egy félsivatag mértani közepén álló, szélfútta szikla. Ráadásul anyám se ezen a tájon született, ezért aztán 300 kilométeres körzetben nem akadt olyan sírhely, amihez közünk lett volna. Halottak napján mégis kimentünk a temetőbe. Apám temérdek gyertyát vett, és velem meg a testvéremmel sorra járta az elhagyott sírokat. Ő ugyanis azokat látogatta. Ne maradjon gyertya nélkül senki. Ezt akarta, így tartotta. Jó ember volt. Akkor is, ha ebben az aktusban nemcsak a részvét nyilvánult meg, hanem az is, hogy ő is olyan elárvult volt, akár egy gazdátlan sír, s ebben az értelemben azokat a sírokat világította ki, melyekben szimbolikusan ő maga feküdt. Mégis: ahelyett, hogy a keserűségét vagy dühét plántálta volna belénk, az együttérzés, az emlékezés, és az öröklét mellett tett hitet. Bár őt soha senki nem fogadta be, ő készen állt befogadni bárkit bármikor, legyen az élő vagy már réges-rég halott.Furcsa, ha egy szép emlék halottak napjához kötődik, mégis van ilyen. 🙂 A megértéséhez azonban vissza kell menni a távoli és sötét múltba. Oda, ahol két szülő menny helyett poklot rendezett be két kisfiúnak. Apámnak és az öccsének. Olyan ez, mintha igaz sem lenne. Van egy anya, aki otthagyta a fiait egy alkoholistának. Van egy apa, aki mostohát hoz a házba. Itt van nálam ma is apám egyik, a vérszerinti anyjához írott verse: megköszön benne minden meg nem kapott ölelést és csókot. Apám családjából soha senkit nem ismertünk, még az öccsét sem. Apám múltja titok, bár egy ideig nyomoztam utána. Megtudtam például, hogy latinul írott leveleit őrzik Indonéziában, ám sokkal okosabb évek múltán sem lettem. Csak annyit tudok, hogy egy napon elkapták a két fiút a szomszédok. Azt tanácsolták, ne egyenek otthon a vacsorából, mert azt patkányméreggel keverték be. Apámék úgy gondolhatták: elég, nem mennek haza soha. Sokat töprengtem azon, miért döntöttek úgy, hogy az egyikük jobbra megy, a másikuk balra. Miért nem keresték egymást többé? Ma már úgy gondolom, azért, mert nemigen beszélhettek volna másról, mint a szülői házról. Jobb volt elfelejteni mindent, akár egymást is. Amikor anyám is meghalt, mindössze két apámmal kapcsolatos dolgot találtam utána. Egy képeslapot, amit apám még udvarlóként írt neki a városból („Üdvözlöm Önt e nyüzsgő magányból.”). A másik egy megsárgult Népszabadság-cikk a hatvanas évekből. Átolvastam – vajon ezt miért őrizgette, hisz csak népgazdasági kérdésekről szól – ám aztán feltűnt, hogy a cikk szerzője apám névrokona. Azt hiszem az az ember apám öccse. Könnyen lehet, hogy anyám abból a megfontolásból őrizte a cikket, hogy apám egyszer mégiscsak meg akarja majd találni az öccsét, és akkor ez a cikk vezetheti nyomra. Erre azonban nem került sor. Úgy volt jelen apám a világban, mint egy félsivatag mértani közepén álló, szélfútta szikla. Ráadásul anyám se ezen a tájon született, ezért aztán 300 kilométeres körzetben nem akadt olyan sírhely, amihez közünk lett volna. Halottak napján mégis kimentünk a temetőbe. Apám temérdek gyertyát vett, és velem meg a testvéremmel sorra járta az elhagyott sírokat. Ő ugyanis azokat látogatta. Ne maradjon gyertya nélkül senki. Ezt akarta, így tartotta. Jó ember volt. Akkor is, ha ebben az aktusban nemcsak a részvét nyilvánult meg, hanem az is, hogy ő is olyan elárvult volt, akár egy gazdátlan sír, s ebben az értelemben azokat a sírokat világította ki, melyekben szimbolikusan ő maga feküdt. Mégis: ahelyett, hogy a keserűségét vagy dühét plántálta volna belénk, az együttérzés, az emlékezés, és az öröklét mellett tett hitet. Bár őt soha senki nem fogadta be, ő készen állt befogadni bárkit bármikor, legyen az élő vagy már réges-rég halott.
FORRÁS ÉS HOZZÁSZÓLÁSOK ITT

HALOTTAK

Fotó: Centaur

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük