Ahol a madarak úsznak, a halak repülnek

ökológia jeles napok föld napja termsézetvédelem környezetvédelem

Fotó: Centauri

2019.01.12. Mindenképp nézzétek meg ezt a lenyűgöző BBC felvételt! A kommentáromat pedig hadd bontsam két részre. Az első a Földről, a második rólunk szól. S talán volna még egy harmadik szekcióm is, ami arról, hogy e kettő valójában egy és ugyanaz.

Először: míg ezeket a felvételeket nézem, érzem, hogy egyfajta kábaság lesz úrrá rajtam, s csak bámulok. Pont úgy, mint aki nem ért semmit – úgy is van. Tátva marad a szám, újra és újra megnézem, és tátva marad a szám, holott azok közé tartozom, akik az átlagnál alaposabban ismerik az élővilágot, és ez egyúttal azt is jelenti, hogy a világ egészét is. Nem a gőg vagy valamiféle önigazolás kényszere mondatja ezt velem, azt hiszem. A világot jól ismerő embernek azt tartjuk, aki sokfelé megfordult, mondjuk Delhiben éppúgy (ahogy annak idején én), mint New York-i kávézókban (amint én még nem 🙂 ), s van is ebben valami.

De tény, hogy utazzon az ember bármennyit, repkedjen a városok és földrészek között, általában ugyanazt látja – ugyanazt, még ha ennek ellenkezőjét hiszi is.

Rettentően más persze Delhi, New York, London és mondjuk “Great Green Woods” (ahol élek), ám valójában a világlátott ember bárhová megy is, ugyanannak a kis szeletnek, az ember világának részleteit látja. Ez egy világ. Az ember világa. Színes világ, tarka világ, gazdag világ, sok szempontból ez is kifogyhatatlan, de csak egy világ – a sok millió közül.

Mit tud a világutazó a repülő hal világáról? Mit tud a világutazó a fregattmadarak világáról? Mit tud egyáltalán az emberen túli világról? Általában semmit.

Szóval, joggal állítom, hogy egy átlagos utazóhoz képest jobban ismerem a világot, és ehhez többet fog hozzátenni, ha egyszer láthatom a “kihalt” Antarktiszt” is, mint mondjuk az, ha egyszer végre megihatok egy kávét New Yorkban is.

Jobban ismerem – és mégis, úgy bámulom ezeket a felvételeket, mintha először járnék a Földön. Szájtátva.

Tudtam, hogy olyan bolygó ez, ahol a madarak úsznak, egyes halak meg repülnek, mégis, ezek a felvételek rögtön előhívják a féktelen csodálat, az ignorátus érzéseit.

Másrészt. Bár eddig is tudtam, mégis megdöbbent, hogy ezen a bolygón senki sincs biztonságban, – és ha már Jack London születésének napja van -, hogy itt minden a túlélésről szól. Gyönyörű, hogy ezek a kis halak a túlélés érdekében még repülnek is, ugyanakkor mellbevágó, hogy ott is predátorok várják őket. Csodálatos jelenetek, őrületes mozgalmasság, csupa tökély és mégis elfog a szorongás:

Vajon miért épül efféle élet-halál harcra az egész világ? Miért ez a világ természetes állapota?

Mert persze jöhetne még egy pár másodperces felvétel a végén, amikor a repülő halakat üldöző halakra ráront egy cápa, a fregattmadarakra pedig lecsap egy vándorsólyom. Valójában csak a csúcsragadozók vannak biztonságban – ők azonban gyakran éheznek. Miért van ez? Rajonghatunk-e ezért a kegyetlen világért? Ahol nincs részvét. Ahogy Jack London és Darwin is hitte: ahol a gyengébb, ügyetlenebb, elesettebb, kisebb, a beteg elpusztul. A másik martaléka lesz. Sok hasonló felvételt láttam a napokban. Ahogy oroszlánok és hiénák élve marcangolnak szét még nagyon is élő gazellákat.

Tanácstalanságom is nőttön nő: biztos, hogy jól látjuk, jól látom ezt? Biztos, hogy ez olyan iszonytató, mint amilyennek az ember hiszi? Biztos, hogy ez tényleg részvéttelenség? Nem arról van szó csupán, hogy mint egy génhiba, az emberi fajban ott van az öröklét és folytonos biztonság utáni vágy, és ezt kéri számon az élővilágon-világon csupán,

holott semmi sem örök, még egy bolygó, még egy csillag sem. Az Univerzum maga is halandó.

Akkor minket az elmúlás miért bánt? Ha pedig elmúlik, meghal minden, repülő halak és hegyek egyaránt, akkor nem mindegy, hogy ki hozza a halált? Egy nálunk nagyobb hal vagy egy fregattmadár?

Miért sokkoló mégis, hogy amikor a kis hal kivágódik a vízből sokadszor is, elkerüli sokadszor is a “kaszás”, amikor hála az evolúciónak, már olyan szépen siklik a szélben az óceán színe fölött, akár egy fecske a közelgő vihar előtt a mi nyugodt tavaink vize fölött, épp, amikor a legmagasabbra ér, és végképp tátva marad a szám, hogy milyen csodálatosan szépen és valószínűtlenül repül, épp akkor érkezik egy kecses fregattmadár, aki könnyedén kapja el a levegőben,

emberi léptékkel mérve: pályája csúcsán.

Mit kellene tennem, hogy a csodálatom mellé ne párosuljon borzongás? Vagy ez így van rendjén? A repülő halakat ugye megeszik? Az ember meg borzong. Az ember meg embernek farkasa? – és a mi ádáz küzdelmeinknek sincs, s nem is lesz sohasem vége? Repülünk, és úszunk, mint ezek a kis halak, míg alattunk és fölöttünk is ragadozók? 


A Föld, ahol élek – az óceán

Galilei fiai

Mrożek és a Mura – árkon bokron át három határon

Az öldöklő civilizáción túl

13 Comments:

  1. Szabó Edit

    Ez a videó tényleg káprázatos! (Hasonlóképpen a gondolataid is, amik ennek hatására születtek. 🙂 )
    Én nem szorongtam, inkább szomorú lettem, amikor láttam, hogy a nagy halak elől repülve menekülő kis halakra lecsap egy – én nem tudtam, hogy milyen – madár. Nagyon sajnáltam a kis halakat. 🙁

    A kérdéseidre én választ nem tudok adni, csak hozzá tudom tenni a saját kérdéseimet.
    Vajon miért úgy vagyunk kitalálva, hogy az életben maradásunknak az a feltétele, hogy elpusztítsunk más élőlényeket (növényt vagy állatot)? Ha pedig így van, akkor miért nem természetes számunkra a halál? Vagy lehet, hogy csak az ember számára nem az? Miért kell hozzá sok esetben a vallás, hogy el tudjuk fogadni a saját elmúlásunkat?

    Egy kérdésedre azért van válaszom: most körülnézve magam körül úgy gondolom, hogy az ádáz küzdelmeinknek sosem lesz vége. 🙁

  2. Marsovszki Viktória

    Pont ez jutott eszembe, Cen!
    A repülő halak élete a miénk ! És hiába szurkoltam lélegzetvisszafojta a megmenekülésükért.
    Akarjuk, nem akarjuk ezt kell tennünk egész életünkben, próbáljuk kicselezni az elkerülhetetlent. Szerencse, hogy ennek nem vagyunk mindig tudatában, ám így, a metaforán álmélkodva, bizony egyértelművé válik. És a teljes szívvel-, gyorsan élő emberek, mint Jack London is, aki szinte egész életében repülő halként élt, egy idő után feladják, olyannyira beleszédülnek ebbe a ringlispilbe, hogy odadják magukat a kaszásnak. Szerintem Jack-et egy fregattmadár röpítette a magasba, és fönt, nagyon magasan kicsúszott a csőréból, kiröpült az Univerzumba. Hiszen 100 év múltán még mindig megszólít téged, Cen, és minket is, most rajtad keresztül.
    Ezek jutottak eszembe a mai bejegyzésdről, Cen.
    Pont most olvasom Charmian könyvét Jack London életéről. ♥
    Arany János levelét olvasva psdig nem egészen értem, miért ezt a részt emelted ki belőle? 🙂

    • szép, amit Jack Londonról írsz 🙂 Charmain könyve jól megírt, nagyon érdekes könyv – a Jákob végén olvashattad is, hogy azok a visszaemlékezések szolgáltak “a cselekmény alapjául” 🙂 – Arany János leveléhez pedig nem fűznék hozzá most többet, nem baj az, ha néha akad egy-egy nehezebb “rejtvény”, nem igaz? 🙂

  3. Marsovszki Viktória

    Rajna Edit! Fecskehal! 🙂

    • 🙂 🙂 – remélem, olvassa

    • Bocs, csak most értem ide, este valahogy kimaradt, mert nekem se úgy működik most a “szabás-varrás”, mint ahogy szeretném. Sokat nézek ismereterjesztő filmeket, sok olyat láttam, hogy pl. a delfinek és a madarak együttműködnek. Lent a delfinek összeterelik a heringeket, vagy más halrajokat, elsősorban a saját táplálékukat, fentről az okos madarak, azt hiszem a szulák, de biztos más madárfaj is, látja, és torpedóként célirányosan kapják el a halakat. A halrajokat a madarak látják fentről, a delfinek pedig, hogy hol keringenek a madarak. Ezeréves stratégia lehet ez, pl. hering íváskor, amikor két faj így összedolgozik. 🙂 Az emberrel más a helyzet, sajnos. Az ember csak kihasználja más fajok leleményét, ( a saját fajáét is) ha tesz is valamit cserébe, azt is úgy teszi, hogy később majd csak ő maga élvezze hozadékát. Persze elenyésző kivételek itt is akadnak. Az, hogy az egyik “vadásztól” megmenekülünk, és máris ott a másik “vadász”, a természet része lenne, de a civilizált embernél kegyetlenebb nincs. 🙁

  4. Még nem írtál semmit, csupán a videót láttam és rögtön megosztottam, annyira lenyűgözött- mégis csak igaz Darwin evolúciós elmélete, bár úgy tűnik az életben maradáshoz olykor a szárnyak sem elegendők. Miközben néztem lenyűgözve a felvételt, az jutott eszembe “növessz szárnyakat és megmenekülsz” , aztán puff jött egy váratlan esemény és az a madár elképesztő pontossággal vadászta le a repülő halat.
    Kicsiben nagyban a dolgok ugyan olyanok- úgy tűnik az erősek kihalnának a gyengék nélkül, ezért szüntelenül velük táplálják mohóságuk:-).

  5. Ibolya Nagy

    Lenyűgöző!

    “Mit kellene tennem, hogy a csodálatom mellé ne párosuljon borzongás? Vagy ez így van rendjén?”- szerintem igen! Ha a természetfilmen látom, hogy az oroszlán üldöz egy gazellát, nem várom meg míg utoléri, tudom, hogy mi lesz a vége.
    De a legszörnyűbb ragadozó maga az ember.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.