• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Könyvekről (Jégvágó, 2013)

Tipikus handabandás senkiházi, akiben annyi szufla sem volt, hogy elvegye a nagyit, csak párszor beakasztott neki, ennyi, most meg itt sajnáltatja magát, veri a nyálát a nagy semmire. Egy dologban van csak igaza. Szeretni egy nőt kockázatos. Gondolj csak nagyapára! Ráfaragott azzal a Jessica Vernieu-vel. De ő baszki legalább ráfaragott.

Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novella könyvekrőlAzt szeretem, ha a könyv néha legalább érdekes. Szerintem – és a nagyi szerint is – átbaszás, hogy nem számít a sztori. Az emlék fontos, márpedig az emlék általában történet. Mégis miről mesél az ember? Például a kocsmában. Ritkán taglalod, hogy útban Chicago felé, a Los Angeles-i reptéren, a coffee shoptól pár lépésre, a zöldségárusnál egy kivételesen kerek és piros almát láttál. Ha jól meggondolom, ez tényleg érdekes lehet – egyszer. De mi van, ha másnap azzal jössz: Healdsburgbe mentél kutyát venni, és Petalumában a Shell Oil-kútnál egy kivételesen sárga, mi több kivételesen görbe banánt találtál. Legfeljebb azt gondolom: nem vagy százas.
Goblin egyik cikke szerint – ezt nemrégiben olvastam – bizonyított, hogy a történetéhség genetikailag kódolt. Ezek szerint, aki a sztorikról akar leszoktatni minket, nem sokkal belátóbb, mint az, aki a légzésről. Nem véletlen, hogy lassan ez az átlátszó vaker is kifullad.
Páran azért még mindig azt hajtogatják: megírtak már mindent. Ugyan, honnan veszik ezt? Akik ezt mondják, ott voltak minden ember sarkában? Ha jól tudom, egy Rimbaud nevű suttyó állt elő ezzel. Kérdezem: tizenhat évesen honnan tudhatta, hogy megírtak már mindent? Rendben, tizenhat évesen én is úgy gondoltam, hogy mindent tudok. Tudom, hogy szar az egész. Ultraszar. Csak épp aztán – nagyinak is volt ebben némi része – rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű az ügy. Vékony jég ez, megmondom.
Itt van például Kazimir. Naphosszat a Destinationben vedel, hetvenhat éves, ifjú korában megvolt neki Coolbirth nagyi, tizenhat évesen ő is megtudta a frankót, hogy minden szar. Ultraszar. Nem is tévedett, valóban az volt, mind a hetvenhat éve.
– Drága Ina! – mondja nagyinak, amikor épp a Bourbon titkaiba vezetnek be. – Tudtam, hogy szar életem lesz, de hogy ennyire? Mit tehettem volna? Megnősülök? Egy ilyen rohadt világban? Úgy összenövünk rövid idő alatt, hogy egymás nélkül levegőt se kapunk, és akkor, ha beüt a krach, megbetegedsz, elgázol egy őrült taxis, mit csinálok? Ki tudja? Talán amikor paradicsomot válogatsz McSweney rohadt pavilonja előtt, épp ott csapódik be egy őrült arab, pont rád dől egy rohadt torony! Mit csinálok akkor? Megőrülök, egyszerűen megőrülök! És ha engem visznek Vietnámba, te is becsavarodsz. Ha az én gépem térítik el, én tárgyalok a Word Trade Center tetején vagy épp belőlem mutatnak ki egy új nyavalyát, olyat, mint a rohadt AIDS.
A nagyi csak mosolyog, mint mindig, ha valaki kitálal; nagyinak szerettek kitálalni, régi ismerősök és vadidegenek egyaránt, köztünk szólva, ha tele volt a tököm, én is nála pakoltam ki.
Azon töprengek: miért nem rossz, hogy Kazimir mindent rohadtnak nevez? Ez pont olyan, mint amikor folyton azt mondom: „meg minden”. Hatásos Kazimir beszéde, hiába tudom, hogy baszom nagy blöff. Vaker, semmi több, mert miről is van szó? Hogy Kazimir beszari. Nem volt Vietnámban, nem tárgyalt a Word Trade Centerben, nem volt kocsija, farmja, szerelme, kurvája, kalandja; se kutyája, se nyula, még egy kurva guppija sem, még egy tisztes kórt sem találtak a vérében. Sápadt, löttyedt okostojás. Egy pöcs. Tipikus handabandás senkiházi, akiben annyi szufla sem volt, hogy elvegye a nagyit, csak párszor beakasztott neki, ennyi, most meg itt sajnáltatja magát, veri a nyálát a nagy semmire. Egy dologban van csak igaza. Szeretni egy nőt kockázatos. Gondolj csak nagyapára! Ráfaragott azzal a Jessica Vernieu-vel. De ő baszki legalább ráfaragott, s egyébként is: őt legalább – ne érts félre! – fejbe baszta Walter Freeman. Kazimir meg? Nevelt ő gyereket? Házasodott? Háborúzott? Bolyongott? Volt valamikor valamije? Vesztett el valamikor valamit? Legalább törte volna el egyszer a lábát, legalább esett volna három napra a dögkútba, tévedt volna el a Tahoe-tónál, de nem, semmi efféle, még a pamutgyár környékét is nagyívben kerüli. Csak egy középszerű, sármos opportunista. Egyébként is: almabort iszik, basszus, a nagyi viszont scotch-ot.
És mi a legjobb? Én sem tévedtem el a Tahoe-tónál, én sem estem dögkútba, és szerelembe se; mindig vigyáztam, nehogy elsodorjon a parttól a hullám, és ha így folytatom, pont olyan seggfej leszek, mint Kazimir.
– Tudod, mire jöttem rá az utóbbi években? – folytatja Kazimir. – Hogy azért szebb is lehetett volna az életem. Ha már az elején azt gondolom, szép lesz, szebb is lett volna. Lehet, hogy most rohadt özvegyként ülnék itt vagy özvegyként te innál itt Dannel, aki talán a fiunk lenne, mégis, rohadt boldogan gondolnánk vissza az együtt töltött napokra. Én meg mire gondolhatok vissza? Csak a saját, rohadt félelmeimre. Szóval, Ina, utóbb bizony rájöttem: lehetett volna jobb is ez az egész, és akkor nem lenne minden, beleértve ezt a napot is, ilyen rohadt.
– Ez tényleg gáz – vetem közbe.
– Fiacskám, te most csak iszogass – kéri a nagyi.
– Gyere, Dan, térjünk át a gyömbérsörre – fog kézen Angelica, és elvezet az asztaltól.
Kazimírnál elbaszottabb iszákost nem ismerek, de az is igaz, hogy másoknak meg szent meggyőződésük, hogy az élet szuperklassz, és megváltják majd a világot – na és persze majd a világ is megváltja őket. Ilyen például Janette, a balerina, a nagyi legszánalmasabb barátnője.
A nagyi – azt hiszem – szépen öregedett, Janette viszont nem. Aszott aggszűz. Annak tűnik, holott nyilván ronggyá répázták fiatal korában, megdugta az egész tánckar, minden direktor, az összes kellékes. Ijesztő és komikus. Úgy tesz, mintha még menne a piruett és elhiszi, hogy még mindig veszettül kívánatos. A nagyi tényleg flörtöl, a hozzáillő, öreg és elbaszott csókákkal – például Rogerrel –, de nem kacsingat a púder alól suttyókra, mint egy botoxos kurva. A nagyi azért nem hülye. Janette viszont az. Elvesztette a fonalat; azt a fonalat, amit talán meg sem talált. Csoda, hogy egyáltalán vannak megállapításai. Igaz, hetven fölött sem esik le neki a tantusz, hogy nemcsak a huszonévesek, hanem az ötvenesek körében sem hódíthat, arra viszont rájött, hogy az élet inkább ultraszar semmint szuperklassz. Talán nem kellene most ezt gondolnia, ha a férfit nem tekinti az előnyös oldalt mutató tükörnek. Nyilván valahol él egy hetven körüli tag, aki ma is sóhajt, ha eszébe jut Janette; egy vén krapek, aki annakidején, bár látta Janette hiúságát, kóros szeretetvágyát, csapodárságát, mégis imádta; talán azt a palit kellett volna Janette-nek észrevenni, és akkor most nem páváskodna itt félőrülten.
Janette és Kazimir gyakran ülnek közös asztalnál, s mindketten azt hiszik: a gond az, hogy valamit nem tudtak meg időben.
– Ó, ha én is tudtam volna!
A legtöbb, amit a Destinationben töltött évek után megállapíthatnak majd, csak ennyi:
– Nem stimmelt velünk valami.
És nagyharang…
Talán erre mondta doktor Freeman:
– Sok százezer amerikai szeretne boldog lenni, sok százezren várják a megváltást, és bátran állíthatom, nem kell már soká várni!
Oké, jó volna tudni tizenhat évesen a tutit, de ha egyszer vénlányok és leszázalékolt gazfickók sem tudják, honnan tudnák kis seggdugaszok? Nem értem, miért kell az ilyesmit beszopni. Tényleg, a Rimbaud kölyökről épp csak leszáradt a köldökcsonk, szól egy ilyet, hogy mindent megírtak már, aztán ezt is úgy szajkózzák, mint azt, hogy minden rosszban van valami jó. Ez fáj. Ha a rosszban van valami jó mégis, akkor nem más, minthogy tudhatjuk, hogy úgy rossz, ahogy van, és nem kell már keresgélni benne a jó után, ettől megnyugszik az ember, de ha a jót keresgéli benne, és hirtelen nem találja? – állati pipa lesz.
További részlet
Jégvágó (Magvető Kiadó)

One Comment:

  1. Ibolya Nagy

    Most sem tudtam kihagyni ☺️, ebben a szövegben lubickolni lehet 😍

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük