Hullócsillagokról (Jégvágó, 2013)

Erről a dologról egyébként egy francia pilóta írt, aki kényszerleszállást hajtott végre a hegyen, később meg lelőtték a tetű nácik a Földközi-tenger felett. Sosem találták meg. Mindig ez van: ha akad valahol egy rendes pali, egyből lelövik a tetű nácik.

Centauri Jégvágó Magvető KiadóRájöttem: a hullócsillagnál nincs is veszélyesebb! Ha nemcsak passzióból bámulod az eget, hanem kimondottan azért, hogy hullócsillagot láss, akkor sem egyszerű. Próbáltad már? Meggebedek, annyira figyelem, mit gondolok; hiába határozom el, hogy jót kívánok másoknak, mert milyen dolog már folyton magamnak akarni a jót, nem lehetek ilyen szutyok! Szóval veszem a fáradtságot, összeírom, mivel tartozom másoknak, holott utálok írni, mégis szép kis névsor áll össze: az első helyen Angelica. Aztán kifekszem este a legjobb időszakban, augusztus közepén, hogy letudjak minden tartozást. Rém egyszerű ez, gondolom, hamar végzek, egy éjjel kipipálható a lista, hullik a csillag, mint a szilva, így aztán tiszta lelkiismerettel léphetek le örökre. De már az első öt percben rájövök: ez rázós ügy. Döglök a fűben, hangyák grasszálnak a gatyámon, szúnyogok döngicsélnek, a bokorban kabócák kefélnek, akkora az idill, hogy legszívesebben hagynám a francba a listát és horpasztanék egy jó nagyot.
Tudtad, hogy ezek a csillagok a Föld felszínét el sem érik? Ha mégis, akkor sem nagyobbak a gombostűnél, vagyis ha mozdulatlanul fekszem, reggelre lehet rajtam egykét darab, ha jól meggondolom, akár a számba is behullhatnak. Nagyon is könnyen lehet, hisz sokat bámulom az eget, és mit tagadjam, nyitva marad a szám gyakran, ha nem csodálkozom, akkor is. Apám emiatt is folyton zrikált:
– Csukd be a szád, Dan, teljesen kihűlsz!
Nem tudom, miért jó, ha nyitva van.
Talán már nyeltem is le hullócsillagot.
A Szaharában áll az Ahaggar nevű hegység, a kopár fennsíkot szurokfekete, nehéz kavicsok borítják, és ezek mind hullócsillagok. Régen azt hittem, hogy valami okból kimondottan odaesnek vagy a Föld fordul úgy, hogy a legtöbb oda hulljon, de már tudom: mindenhová egyformán potyognak, csak épp eltűnnek. Hóban, tengerben, bozótban landolnak, ha meg nyílt helyen, akkor felsöprik vagy beszántják őket, csakhogy az Ahaggaron nincs eső, nincs homok, nincs talaj, nincsenek állatok, még karavánok sem járnak arra, egyáltalán semmi sincs, ami a meteoritokat eltűnteti, és mivel így van ez sok ezer éve, mostanra szépen összegyűltek. Szeretnék elmenni oda és szedni egy szatyorral. Cigi, öngyújtó és pisztoly mindig legyen az embernél – és nem árt pár hullócsillag sem. Ezért is baromság azt hinni, hogy szarok mindenbe. Ezt például akarom. Szeretnék pár hollófekete hullócsillagot a nyakamba.
Erről a dologról egyébként egy francia pilóta írt, aki kényszerleszállást hajtott végre a hegyen, később meg lelőtték a tetű nácik a Földközi-tenger felett. Sosem találták meg. Mindig ez van: ha akad valahol egy rendes pali, egyből lelövik a tetű nácik. Pont úgy járt, mint a legtöbb hullócsillag. Most is ott van valahol, pontosabban csak a csontjai. Sokat gondolok rá, és elalvás előtt látom, amint a tengerfenéken ücsörög. Színes halak kergetőznek körülötte, moszatot csipegetnek a bordájáról, a szegycsontján garnélák tanyáznak, vörös tengeri csillag a sapkája, ha pedig jön a barracuda, a tarka halsereg a szájába iramlik, ha meg a barracuda odébbáll, kiözönlik a szemüregen.
Azt is olvastam, hogy a Delaware-hegységben, egy Sierra Blanca melletti farmra akkora csillag esett, mint a dinnye. A farmer és a nője – a könnyebbség kedvéért nevezzük őket Paulnak és Amandának – épp az ágyban tévéztek. Egymásra untak rég, ezért csak bekapcsolták a tévét és bámulták a Dallast, s hogy mennyire elhidegültek, jól mutatja: egy szép kövér hullócsillag épp elfért köztük. A meteor ugyanis, átvágva az égen, először átszakította a háztetőt, majd a födémet, átszállt a szobán és pontosan a farmer és a neje között átlyukasztotta az ágyat, aztán a padlót, végül a pince alapját, és még akkor sem állt meg, hanem lefúródott két és fél láb mélyre. Irtó nagy svunggal érkezett és állati forrón. Láttam a fotót az ágyról: kurva nagy fekete lyuk tátongott a kellős közepén, elfüstölt a fele. Paul és Amanda örülhettek is, hogy a becsapódás idején már nem vonzódtak egymáshoz; elgondolni is rossz, mi történik, ha épp javában kefélnek. A nagy süvítés és dörrenés után átugrani a szomszédból, megnézni, mi van, az már kaland. Emlékezetes nap és szintén pocsék. Alul Amanda, fölül Paul, fekszenek egymáson, összetapadva, mint egy tojásos szendvics alsó és fölső fele, közepükön meg az oltári nagy lyuk; közös lyuk; sőt a belőlük kiinduló lyuk folytatódik az ágyban, a padlóban, és a pincében is; ha benézel Paul hátán, átlátsz Amandán, az ágyon, a padlón, a pincén is. Nem piskóta. Így meg csak marhára megijedtek, kipattantak a takaró alól, az egyik balra, a másik jobbra, és egy szemvillanás alatt elfelejtették, hogy Samantha kivel dugott utoljára; hirtelen a saját nevüket is elfelejtették, de aztán jó pénzért elpasszolták a sztorit és a meteoritot is; utóbbi manapság a NASA kőzetraktárában porosodik.
Mi van, ha akkora hullócsillag jön, ami annakidején a Yukatán-félszigetet trafálta el, és kinyírta az összes dínót meg az összes dínóseggen sütkérező legyet is? Hát én egy ilyen meteornak fing sem vagyok, azt sem venné észre, hogy volt ott valami; ott, ahol az eget bámulva álldogáltam, kezemben a kis kívánságlistámmal.
Ha tudni akarod, ezen a ponton szoktak elaludni. Vagy azt mondják:
– Coolbirth, az istenit, semmi értelme a fecsegésednek!
Az ilyenek azt sem tudják, milyen nehéz jót kívánni másnak, de ha érdekel, megmondom: a pofám leszakad, annyira nehéz. Ha rendesen odateszed magad, akkor is az.
Először is: sokat erőlködök, míg végre nem magamnak kívánok valamit. Nem is igazán sikerül. Arra gondolok: annyi a hullócsillag, hát először gyorsan túlesek a saját kívánságaimon. Elismerem: a könnyebbik végén fogom meg a dolgot, de ez legalább viszonylag simán megy. Bár rendesen leizzadok, amikor látom, hogy az egyik hullócsillag úgy száguld le az égből, mint a zuhanó ufó, néha még füstcsíkot is húz, a másik meg olyan halványan villan, hogy mire kívánnék, elbizonytalanodom: láttam egyáltalán valamit? Akkor aztán az is beugrik, hogy a fényes hullócsillag valószínűleg biztosabb, vagyis érdemes osztályozni, és a fontosat a nagynál, a kevésbé fontosat a kisebbnél kívánni. Tudod milyen könnyű belebonyolódni ebbe? Kis híján begőzölök. Ráadásul pocsék a memóriám, és abban nem tévedett apám, hogy nehezen figyelek huzamosabb ideig. Egyszerűsítek és koncentrálok: Halványnál egy ebéd, fényesnél meg a hozzám illő lány, lehetőleg egy indián. Bámulom az eget és azt hajtogatom:
– Kis csillag: ebéd. Nagy csillag: indiánlány.
És akkor felbukkan egy repülő. Úgy tűnik, hogy a Nagy-göncöl egyik csillagát épp eltrafálja. Tudom persze, hogy nem, mégis érdekel, eltakarja-e majd. Nyílegyenesen tart felé, és amikor mégis elkerüli, nem értem. Figyelem, keresztez-e más csillagokat, de nem, holott az egész ég telis-tele csillaggal; hogy a francba lehet ez? – kérdezem, és akkor átszáll egy meteor megint, persze olyan, ami se nem kicsi, se nem nagy, hirtelen nem tudom eldönteni, melyikhez áll közelebb, és az szalad ki a számon:
– Bazd meg!
Igen, ezt a csillagnak kívánom.
Totál leizzadok, mire a listához érek.
Szóval, ha érdekel: vagy a hullócsillagok, vagy a vágyaim nem érnek fabatkát sem. Tudod mit? Ha kívánnék még valamit, talán az lenne, hogy tudjam, kivel van a gond. A csillagokkal vagy velem? Persze ehhez is egy tisztességes meteor kell.
De már hiába bámulom az eget, már az állócsillagok sem látszanak. Tudod mi az ábra? Azért nincs meteorcsík sem, mert elegük lett; megelégelték, hogy nyomtalanul tűnnek el, úgy szippantja be őket a sok kis seggfej, a sok kis Dan, hogy észre sem veszik; elegük van abból, hogy nyomtalanul tűnnek el a tavak alján, az East Side-on meg csak lapátra söprik őket, mint a kavicsot; elegük abból, hogy csak egy pillanatig izzanak, és végképp unják, hogy marhaságokat kívánnak miattuk.
További részlet
Jégvágó (Magvető Kiadó)
Antoine de Saint-Exupéryről

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.