A haldoklásról (Jégvágó, 2013)

Nincs olyan mély kút, aminek az alja annál sötétebb. Az a sötét sötétje, hogy rohadna meg, akárki csinálja, én inkább lecsukom a nagyi szemét, csak ezt ne kelljen néznem. Legalább három filmet láttam, ahol párnával fojtanak meg valakit; megmondom, ember, hajszál választott el attól, hogy megtegyem én is.

Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novella a haldoklásrólFigyeld meg, a haldoklók az utolsó pillanatban biztos megrándulnak. Ott döglenek hónapokig a saját húgyukban, tök békésen, a felfekvések miatt naponta ötször forgatják őket a nővérek, akár grillpartin a húst, azok meg? A pillájuk sem rezdül. Annyit sem mozdulnak, mint egy próbababa – az éberkómások, az agyhalottak –, ám az utolsó pillanatban kipattan a szemük és kibámulnak a fejükből, mintha azt mondanák:
– Tyű, az angyalát! – aztán a rácsot rázzák, pattognak, akár a vízcsepp a forró spatnin, némelyik még az ágyról is lezökken – a nagyi is lehuppant a földre –, aztán többet nem mozdulnak.
Szegény nagyi. A dédi százkét évet húzott le. A nagyi biztos volt abban, hogy ő sem adja alább, ehhez képest hetvenkilenc évesen padlóra küldte a tüdőrák.
2009-nél nyomorultabb évet nem láttam. Nagyi utolsó napja meg különösen pocsékra sikerült. Apám nem lehetett vele, hisz épp aznap tükrözték, Angelica pedig Montanába ment, mivel a húga sziámi ikreket szült. Ígérte, hogy siet vissza, sietett is, igaz, de így is elkésett. Egyedül voltam a nagyival, csodáltam, hogy mégis barátságtalan.
– Mit keresel itt? Nincs jobb dolgod?
– Nincs.
– Hol van Angelica?
– Montanában.
– És apád?
– Tükrözésen.
– Ugye, nem tolja ide a képét Jeff?
– Nem hiszem.
– Jobb lenne, ha te is elmennél.
– Inkább maradnék.
– Mit akarsz?
– Semmit.
– Az elég nagy baj. Akkor minek vagy itt?
– Nem tudom.
– Nem tudom, nem tudom. Menj haza!
Szokatlan volt a hangnem. Ha néha korholt is, mindig kedvesen, most viszont dermesztően közönyös volt. Később elaludt. Pár óra múlva ugrálni kezdett, épp ahogy mondtam, akár a vízcsepp a forró spatnin és leesett az ágyról. A padlón pattogott tovább, gőzöm nem volt, mit tegyek. Kinéztem a folyosóra: sehol senki. Hová lett az a sok nővér? Az altatóorvossal a műtőben kefélnek?
Szánalmas volt, nem hagyhattam a padlón. Eszembe jutott az a fekete faszi a jeges járdán, nem voltam már kicsi, mégis ugyanúgy féltem. Nem is. Sokkal jobban. Világos volt, hogy meg kell ragadnom a nagyit, és akkor én is úgy rázkódok majd – de hisz ez agyrém! Igazam lett. Míg a karomban tartottam, én is rázkódtam. Kicsúszott, kirázódott a hálóruhájából. Féltem, hogy totál kicsúszik és még a végén meztelen lesz. Próbáltam erősebben fogni, ám annál inkább vergődött.
– Nagyi, bazd meg, ne csináld ezt! Hagyd abba!
Csattogtak a fogai és forgott a szeme. De hogyan? Bele se mertem nézni. Ha láttad volna, mi őrjöngött benne; az, amit azokban a pillanatokban látott, hogy egy nulla, egy rakás szar, egy kibaszott csontváz, amire húst és ruhát aggattak, de minek, ha most egyszer totál vége, a húsról letépik a ruhát, a csontról meg a húst. Kitépik belőle a lelket, a lelket, ami tudod mi? Semmi. Azt tépik ki így belőle, harapófogóval, ami nincs is, bazd meg! Ezt látta akkor, hogy most ez lesz. Nem számít már egyetlen bók sem. Kurvára nem számít egy csók sem, amit ez a kőkemény száj valaha kapott; mindegy már, hogy ki szerette, ki utálta, ki etette, ki itatta, ki farkalta; nem számít, kit szeretett, kit rühellt; nem számít fater, Angelica, Moniz, én sem számítok, színjáték volt az egész, nem marad belőle semmi! Érted? Csinálhatsz bármit, ugrálhatsz itt, virraszthatsz, őrjönghetsz, pattoghatsz, foroghatsz, be is csavarodhatsz, de akár le is szarhatod, tök mindegy. Minden. Így is, úgy is kitépik belőle. Csak azért van ez, hogy fájjon, hogy halálra rémülj, és tudd: lehetsz jó, lehetsz rossz, ezt teszik veled is a végén – mindenképp ezt teszik veled.
Megmarkoltam, amennyire tudtam. Könnyű volt, átnyúltam a hóna alatt, a feje a számat verte, az arcomba szúrt a hajcsatjával, feldobtam a felsőtestét, aztán utána hajítottam a lábát is. Először az egyiket, aztán meg a másikat. Egy darabig a mellkasára tenyerelve, mint egy dög nagy teknősbékát, leszorítottam, de totál begőzölt, villogott a szeme, pulzált a pupillája, úgy kitágult, hogy azt hittem, mindjárt belezuhanok. Nincs olyan mély kút, aminek az alja annál sötétebb. Az a sötét sötétje, hogy rohadna meg, akárki csinálja, én inkább lecsukom a nagyi szemét, csak ezt ne kelljen néznem. Legalább három filmet láttam, ahol párnával fojtanak meg valakit; megmondom, ember, hajszál választott el attól, hogy megtegyem én is.
Amikor kicsit lehiggadt, elengedtem.
– Hú, nagyi, ez húzós. Menj vagy maradj, mindegy, csak ezt ne!
Aztán nem vergődött, hanem inkább vibrált, akár a rezgőre állított telefon. Ez még rosszabb volt. Komolyan, ha tovább tart, becsavarodok; hazavergődök és kinyitom a gázcsapot. Eltartott ez pár percig, aztán az ugrándozás, a vibrálás, minden abbamaradt. Belekapaszkodott a rácsba, és akkora erővel feszült meg, amit korábban elképzelni sem tudtam; recsegtek-ropogtak az ujjai, recsegett az ágy is, bántó szag szállt, gondoltam, most hozzám fordul és mond valamit, de csak a plafont nézte.
– Jack – hörögte aztán és elernyedt.
Ezzel vége is volt a haldoklásnak.
– Bazd meg fater, bazd meg Angelica! – és szétütöttem a láztáblát meg a széket.
Hetven dollárt gomboltunk le érte.
Betértem a Destinationbe, Starbuckék lefagytak, halvány gőzük sem volt, mit mondjanak, belém diktáltak két rumot, aztán hazatapogattam és émelygő, valami okból ingerült apámnak elmeséltem az egészet. Rám se bagózott. Üvegesen bámult, az arca, akár a gránit, nem sírt, nem szólt, hányt a vécében, aztán bezárkózott.
Nem sokkal később, augusztusban, a gyomorműtét után ő is elpatkolt. Megbeszéltük, hogy csak délután ugrok be hozzá. Angelica Minnesotában, Duluth-ban volt, mivel a húga megpróbálta kinyírni az ikreket, és diliházba zárták. Mire beértem, apám helyén már egy besárgult pasas feküdt. Csak annyit kérdeztem a nővértől:
– Rázkódott a halála előtt?
A nővér haptákba vágta magát megrökönyödésében, talán azt hitte, rosszul hall.
– Nem tudom, nem voltam bent.
Nem hiszek semmiféle túlvilági lényben. Szerintem ha game over van, nincs már semmi, totál vége mindennek, nincs bónusz, másik élet, semmi; szerencsére, mert nem akarok egy rakás szentfazék között a mennyben lődörögni, és aberrált bunkók között a pokolban sem lennék szívesen, hogy egy lejárt szavatosságú avokádómártásért bunyózzunk az örökkévalóságig, és végképp rühellném, ha kutyaként vagy Buddhaként születnék újjá. Felejtsd el! Épp elég ez, ami most van; jó is, ha rövid, és nincs hosszabbítás. Nem hiszek benne, és mégis, a haldoklók vergődésére gondolva, nagy kérdés: mi kacimbálja őket az utolsó pillanatban?

 

 

Tovább a következő részletre
Jégvágó, 2013 (Magvető Kiadó)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.