• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Irány Montana! – Jégvágó, 2013

 

Mindig zajokat hall az ember. Matat a kibaszott macska, Jeff bácsi elejtette a villáskulcsot az éj közepén, galamb turbékol a tűzlépcsőn, úgy recseg-ropog a Webster úti könyvtár romja, mint viharban a Pequod, a szomszéd szobában a nagyi harákol. Általában. Ritkán üt meg a csönd – a hangok, a neszek durva hiánya.

Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novellaTotál kinyúlva, délben ébredünk. Olyan ernyedt, nyugodt vagyok, mintha gőzfürdőztem volna. A bőröm, mint a bejrúti szatén. Napról napra csiszolódom, önmagamhoz és Angelicához, nem mintha szükség volna rá; épp ez a dologban az érdekes; teljes az összhang, ennél jobb nem is lehetne, és mégis van valamiféle csiszolódás.
Angelica az oldalán alszik, a nap a Golden Gate fölött jár és besüt. Úgy alszik, mint aki többé fel sem ébred. Egészen közelről nézem, gyönyörű. És az illata… Ébredés után közös fürdő, ráérősen, a lábát a nyakamba rakja, a combját simogatom az aloehab alatt. Később a kád szélére ül, széttárja a lábát, hogy megmosdassam. Hosszan, lassan mosom, nem volt még egy ilyen alapos alvázmosás a világon, aztán cserélünk; kecsesen visszaereszkedik a habba, és én ülök a kádra. Majd felrobbanok. Miután kijátszadoztuk magunkat, már csak egy jó fekete van hátra.
Ne tudd meg, ember, milyen klassz elindulni. Semmi siránkozás, csak lelécelsz. Így meg főként szuper, Angelicával és a piros Colttal. Angelica a kezem szorongatja, folyton megállít és csókol. Lehiggadtam, minden percem totál nyugodt, még arról is leszoktam, hogy a stukkert az övben hordjam, mondjuk a pamutgyár környékét sem járom. Eszembe is jut, talán tényleg elpasszolhattam volna, indulás előtt mégis úgy döntök: jobb ez így. Ki tudja? Sosem jártam északon, sokfélét hallani, ártani meg nem árthat, legyen egy darabig megint az övben.   
Bepréselődünk a Coltba, Angelica vezet, és elindulunk a Golden Gate-hez, Oregon és Washington államon át Seattle érintésével akarunk Montanába jutni; hosszabb út, mint a Tahoe-tó felé, viszont végig a parton halad és elkerüli a sivatagot. Nem bírom a sivatagot, halott hely, és benne minden más is halott. Angelica sem akarja, ki tudja, mi történhet ott, ha mondjuk lerohadunk. Fura alakok lébecolnak arra, ezer szempontból sem biztonságos, marad a part, fel északra, Oregon.
– Jut eszembe! Árulnak waffelt Montanában? – kérdezem a Broadway végén.
– Nem hiszem. Polsonban biztos nem.
– Ja. Vidéken inkább csak steak meg chilis bab van. Jól mondom?
– Nagyjából.
– Oké. A kereszteződésben kanyarodjunk balra! Ott van Starbuck húgának boltja. Veszek waffelt.
Angelica sávot vált, piros lámpához ér, megáll és indexel. Hátradőlök. Várunk a zöldre. Klassz. Veszünk még waffelt is. Az ablakban könyökölök, borongós az idő, ez jó, legalább nem sülünk meg mindjárt a legelején.
Megállunk a Chilinél és kiszállok.
– Addig fordulj meg, sietek. Mit hozzak neked?
– Adj egy csókot.
A bolt tök üres, és ami rosszabb, a süteményes rekesz is.
– Nincs waffel? – kérdezem Wynnt, az eladót.
– Úgy vitték, akár a cukrot. Kétszer rendeltünk, mégis elfogyott.
– Nem is lesz?
– De, nagyjából fél óra múlva.
– Fél óra?
– Esetleg egy. Nehéz kiszámítani.
– A francba! – de arra gondolok, nem rohanunk, ha maradunk még egy hetet, az sem oszt vagy szoroz, talán meg kéne várni a waffelt.
– Egy óra? Az elég sok.
– Viszont friss lesz, teljesen friss – mondja Wynn.
Jogos.
– Igen, az jó lenne. És félkész, csomagolt waffel nincs?
– Hátul, a csokis kekszek alatt.
Örülök, jobb is ez így. Ez a fóliás cucc hetekig is eláll, vihetünk, amennyit csak akarunk. Egy csomagban tíz darab, legyen akkor tíz csomag, az éppen száz, szép kerek és jó nagy szám. Száz waffellel indítunk – azért ez kurva jól hangzik, ember! És öt üveg lekvár, annyi elég. Pakolom az ölembe a csomagokat, egyiket a másik után.
– Te aztán odavagy érte. Vigyél tejszínhabot is. Utazol?
– Nem. Regényt írok és nem akarok kimozdulni.
– Regényt? Nahát! Az szuper – lelkendezik Wynn, én meg azon agyalok, miért mondtam ezt? A legutolsó dolog lenne, ami eszembe jut.
– Hát akkor vihetsz bőven.
– Oké, jöhet három. Meg két jó nagy zacskó. Fizetek.
Wynn – mint mindig – bepakol a zacskókba, ügyesen, hogy ki ne szakadjanak, és már léphetek is.
– Üdvözlöm Allent!
Kipenderülök az útra, ott áll a Colt, a járda felőli ajtó nyitva, ám Angelica sehol. Szemközt egy kávézó, talán pisilni ment, megszoktam, hogy folyton pisilni jár. Addig is bepakolok. Felnyitom a csomagtartót, de már egy gyufásdobozt sem lehet beékelni. Nem gond, marad a hátsó ülés, ott még van hely, legalább a waffel kéznél lesz; ha megéhezünk, csak hátranyúlok és kész. Bepréselem a piák közé és cigit halászok ki. Jól jönne még egy kávé, talán Angelica után kellene menni, gondolom, és akkor meghallok valamit.
Mindig zajokat hall az ember. Matat a kibaszott macska, Jeff bácsi elejtette a villáskulcsot az éj közepén, galamb turbékol a tűzlépcsőn, úgy recseg-ropog a Webster úti könyvtár romja, mint viharban a Pequod, a szomszéd szobában a nagyi harákol. Általában. Ritkán üt meg a csönd – a hangok, a neszek durva hiánya. Hát most ez történik. A túloldalon lompos kutya ül, nem mozdul, nem vakkant, nem csahol, csak ül ott bambán, sehol senki, szélcsend és csönd.
Körbejárok, és amikor a Colttól pár lépésre a Chili udvarához érek, egy árnyat látok: mozdulatlanul áll a kukák között. Háttal nekem egy nagydarab, tar kopasz tag.
Ha az égre nézel? Süt a nap. Ha az utcát nézed? Úgy látod: mégsem. Félárnyék van, de meg nem mondod, pontosan hol van az egyik és a másik fele. Nem érted, hogyan lehet ez, jó, cselesen jönnek-mennek a felhők, de akkor sem. Az udvar eleve homály, magasak a tűzfalak, a beugró szűk. Pont olyanok a fények, mint a Casablancában vagy a Bizalmas jelentésben. Megfigyelted már? – Orson Wellest és Humphry Bogartot mindig úgy világítják meg, hogy köröttük minden sötét vagy homályos, viszont a tekintetük kiviláglik. Ragyog a szemük, igaz, folyadékot is csepegtetnek bele, de a döntő mégiscsak a megvilágítás, hogy csak épp abban a keskeny sávban van fény, ahol Ingrid Bergman vágyakozó vagy Orson Welles őrült szeme csillan.
Épp ilyen fényben pillantom meg Angelicát. A tagba szakadt pali csak egy árny, viszont szemközt velem, a falhoz szegelt Angelica szeme kiviláglik. Aztán felfénylik még valami – kés a nyakán. Nem értem, mi van, senki sem szól, nem mozdulunk. Vagy csak az idő nyúlik?
Angelica is meglát, a kés mindjárt belévág, megmoccan bennem valami, mint amikor falhoz kentem a poharat, az övemhez kapok, kézre áll a stukker, kirántom és lövök.
További részlet
Centauri – Jégvágó (Magvető Kiadó)
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/jo-helyekrol-jegvago-2013/

http://https://centauriweb.hu/archiv/dan-coolbirth-velemenye-jegvago/karacsonyi-ajandek/

http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo/

 

 

2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Ez a jelenet beleégett az agyamba…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük