AZ USA RÖVID TÖRTÉNETE

És itt lép be Amerika.
Tudod, mi mindenben a legjobbak vagyunk. Mi építjük a legmagasabb házakat, miénk a legtöbb űreszköz, és ha már egyszer van belőle raktáron, le is dobjuk az atomot. Nemcsak dumálunk. Pont így voltunk a lobotómiával is.
A mi Monizunk rosszabb volt az eredetinél.

centauri-jegvago-700Nagyapa sorsa jóval korábban dőlt el, valószínűleg már 1848-ban, New Englandben. Egy robbanás során a Phineas Gage nevű, jóravaló pali búrájába beleállt egy ménkő nagy vasrúd. Az arcán ment be és a sityakján bukkant ki. Akkortájt nem számított újdonságnak a gőzgép, de még gyakoriak voltak a kazánrobbanások. Nem tudom, pontosan mi a szar durrant el Phineas feje mellett, talán egy mozdony, mindenesetre nagyot szólhatott, mert a cső úgy lőtte át a fejét, mint a puskagolyó. Phineas az egyik pillanatban még arról tárgyalt, hány tonna szenet hozassanak Lethbridge-ből, a másikban pedig, akár a sóbálvány, mozdulatlanul állt a füstben, bekormozott képpel, olyan bárgyún, mintha csak tortával vágta volna képen Chaplin, a fejében meg egy másfél colos, hatvan centi hosszú kazáncső. Sebészi pontossággal, hézagmentesen haladt át rajta, még a vér sem szivárgott. Pár napig így ült mozdulatlanul, csak pillázott a nagy és komoly boci-szemével és időről-időre megkérdezte:
– Mi történt?
Azt sem tudták, mit mondjanak neki.
Közeledett a nap, amikor Phineas a sokkból apránként feleszmél és megtapogatja az állát:
– Borotválkoznom kell – mondja, és végre feláll, imbolyogva indul a fürdőbe, a többiek a körmük rágják, mi lesz, ha a cső elakad a félfán, de nem! Phineas csont nélkül lép át az ajtón, aztán előveszi a pamacsot, lerakja a mosdó szélére, megnyitja a csapot, felnéz és akkor, barátom, magától is rájön, hogy egy rohadt nagy durunggal a fejében ücsörög három napja. Ezért nem volt kedve felállni, aludni és enni, ezért itatták csőrös pohárból és ezért volt minden olyan fura, az egész világ olyan, mintha sosem látta volna így, élő, egyenes adásban. Vagy épp fordítva: mintha a világ magazinokból lenne – egész ügyesen – összeollózva.
Ritka, de nem egyedüli eset. Hasonlót láttam én is, méghozzá itt, San Franciscóban. Gye-rekkoromban minden nyáron felbukkant a Cliff House alatti parton a Pablo nevű tengeri pelikán. Jó pár pelikán ücsörög tavasztól az öböl környékén, de Pablo igazán különös jószág volt. Olyan látványosság, mint tavalyig a Fisherman’s Wharf környékén az őrült sok fóka. Az egyik tavaszon nyílvesszővel a testében tért vissza Kaliforniába. A vessző a begye alatt, majdnem a hasában tűnt el, s valami fondorlat folytán, végighaladva a nyakában a csőre alatt bukkant elő. Emiatt Pablót messziről is felismerhette bárki, nem a vessző, hanem szokatlan, sasszézó röpmódja miatt. Az okosok azt is kinyomozták, hogy a teleket Paraguayban tölti, közelebbről a Paraguay és a Pilcomayo folyók vidékén, mivel a testében hordott vesszővel kizárólag az arrafelé portyázó guaikuru indiánok vadásznak.
A San Francisco Chronicle mindig beszámolt Pablo útjairól. Nagy életművész, nagy ván-dor volt az öreg gödény, tucatszor is eltűnt és megkerült egyetlen év alatt. Hol Mexikóból, hol Floridából kaptunk róla hírt, Los Angeles és San Francisco között meg épp hetente ingá-zott. De bármennyit csavargott is, alapvetően a miénk, egyértelműen friscói gödény volt.
A természetvédők minden lépését figyelték. Sokan sajnálkoztak amiatt, hogy pár nélkül, magányosan él. Bizonyos idő elteltével néhány túlbuzgó zöldpárti a fejébe vette, hogy segí-tenek a hátrányos helyzetű Pablón, kioperálják belőle a vesszőt, s így ismét a nyugati part népes pelikánkolóniájának teljes értékű tagja lehet. Medencét állítottak fel a Cliff House sziklafala alatt, ott, ahol szép hosszan futnak ki a fövenyre a Csendes-óceán hullámai, ott, ahol a hófehér étterem ablakából bárki kényelmesen figyelheti az eseményeket. A medence a nap minden órájában halakkal várta a mindig éhes Pablót. Két nappal később a vendégek és a türelmesen kávézó firkászok legnagyobb örömére megfogták, felvitték a Cliff House-hoz és kordonnal tartva távol a bámészkodókat, eltávolították belőle a vesszőt – amibe Pablo másnap belehalt. Ezek után kitömték, visszadugták belé a vesszőt és kiállították a California Academy of Sciences múzeumban.      
Phineas fejéből is kirántották a kazáncsövet, de ellentétben Pablóval, ő ezt is megúszta. Azt kell mondjam, jobb lett volna, ha fűbe harap. Neki is, és még sok ezer embernek.
Hollófekete kefehaja és rövidre nyírt bajuszkája volt, enyhén sárga bőre és szurokfekete szeme. A tekintetéből életerő, humor és – hiszed vagy sem – szeretet sugárzott. Ám miután a világ csodálkozására kibányászták a kobakjából a rudat, odalett Phineas minden varázsa, tökre elsötétült, és már kurvára nem sugárzott belőle semmi. Teljesen begőzölt. Úgy károm-kodott, akár egy csapos; agresszív, kötekedő, közönséges és hőzöngő lett, igazi istencsapása. Gyűlölködve nézett mindenre. Phineas Gage a kazáncsőtől sötét gazemberré vált.
Ez önmagában még nem lett volna végzetes nagyapámra nézve, csakhogy Gage-nek volt egy törékeny, Deonna nevű, katolikus asszonykája. Amúgy is ijedős, sápkóros, szőke nő volt, és most egyszerre két dologtól is berosált. Először: az ura jámbor és belevaló csávóként caplatott el a melóba, viszont turbó-Néróként tért vissza. Akkora seggfej lett, hogy hozzá hasonlót az egész környék nem látott az elmúlt huszonötezer évben. Másodszor: Deonnát nem csupán kicserélt férje, hanem a puszta jelenség is blokkolta. Korábban semmi rosszal nem találkozott. Legmegrázóbb emléke az volt, amikor nagyböjt második vasárnapján Félibien atya kezéből kiugrott az ostya – pattant az oltáron, koppant a padon, szökkent kettőt még a kőpadlón is, mire az akkor már négykézláb vágtató páter megcsípte. Deonna meg? Mivel az első sorban ült, még a víz is kiverte, átsuhant az agyán, hogy talán a lépcsőn is legurul, és végül neki kell elkapni! De szabad azt neki egyáltalán? Csak úgy, hipp-hopp, megragadni Krisztus testét? Szemben a nagyböjti brettlivel, Deonna most azt látta: vannak ennél jóval borzalmasabb pillanatok is. Egy koszos kazáncső is hozhat olyan változást, amit száz zsolozsma sem töröl el. Deonna ott találta magát a pokol kapujában, a szalufa fölött pedig ez állt:
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
Talán még ez sem lett volna elég, hogy a tatának alávágjon, csakhogy a nyiszlett asszonykának azt tanácsolta Félibien: lépjen olajra, még mielőtt nagyobb baj nem történik. Ebből is látszik, hogy ez a Félibien buzgó pap létére mégiscsak felvilágosult tag volt. Csakhogy Deonna örök frigyre lépett a Római Katolikus Anyaszentegyház rítusa szerint. Ettől még persze felránthatta volna a nyúlcipőt, valószínűleg Phineas Gage sem tép utána, csakhogy nagy bajában Deonna jobban ragaszkodott Istenhez és az egyházhoz, mint valaha, hisz most már csakugyan ez jelentette számára az egyetlen vigaszt. Ezért az egyház rábólintása nélkül eszébe nem jutott elhagyni Phineast. Félibien azzal biztatta:
– Drága leányom, bízz az Úrban, és írj levelet a Szentatyának, hogy tekintsék meg nem kötöttnek a házasságtok, mivel Phineas uradat az ördög szállotta meg, s az bizonnyal el nem hagyja. Hites urad lelke már a kárhozaté, s nem az Anyaszentegyházat, hanem Belzebub birodalmát, az alvilágot szolgálja.
Deonna, fellelkesülve azon, hogy talán Róma engedélyével, tiszta lelkiismerettel szaba-dulhat meg Phineastől, valóban levelet írt, azaz íratott a plébánossal. Félibien azonban sej-tette, hogy Rómából aligha kapnak kedvező választ, mivel a pápa, IX. Pius koránt sem felvilágosult. Ezért, hogy a levél tuti legyen, a plébános először odahívta Íñigo atyát, a kor legfelkapottabb ördögűzőjét.
Ez a lépés ismét taszított egyet nagyapa sorsán. A közeledő ördögűzés híre messzebb vitte Phineas és Deonna nevét, mint a rémisztő baleset és a csodás megmenekülés együttesen.
Íñigo csiribirije persze nem használt. Ha ezüstgolyóval lövik szíven, Phineas akkor is gyűlölködő barom marad. Megneszelve, mi zajlik körötte, még inkább felszívta magát. Úgy elagyabugyálta Deonnát, hogy ha írástudó, akkor sem képes levelet írni, minthogy mindkét keze eltörött. Deonna a parókián lábadozott, és bár nem tűnt valószínűnek, hogy Phineas keresni fogja, a parókiát és a templomot, éjjel és nappal négy tagbaszakadt bányász vigyázta. Fel sem épült még, amikor elindult a tollba mondott levél IX. Piushoz, Félibien plébános ékes kézírásával. A levél még a Review of the History of British Medicine 78-as számában is megjelent. Goblin küldte el nekem, és ha érdekel, íme:
Az Istenhez fohászkodva kérem Szentségedet, az áldott pápa atyát, a Mi Urunk Jézus Krisztus földi helytartóját, hogy adjon feloldozást Phineas Gage-nek tett fogadalmam alól és kérje Istent, hogy oldja fel azt a szent köteléket, amellyel Ő ajándékozott meg bennünket, és amit ember meg nem szüntethet. Isten látja lelkem, szívem mélyéből szeretem azt a férfit, akinek hűséget esküdtem, és aki a Phineas Gage nevet kapta a keresztségben, de tiszta szív-vel állok az Úristen és minden szentjei előtt akkor is, amikor azt állítom: a férfi, akivel most kénytelen vagyok megosztani az ágyam, már nem Phineas Gage. Nem tudom, csak a Jóisten tudhatja, hová lett Phineas Gage, de az már bizonyos, hogy ez a férfi vele nem azonos.
Talán Szentséged is hallotta a rémisztő esetet, hogy Phineas Gage múlt év februárjában szörnyű bajt szenvedett, amit a teste túlélt, a lelke viszont minden bizonnyal nem. Egy rob-banás folytán vasdarab fúrta át a fejét. Tudom, Isten útjai és szándékai kifürkészhetetlenek, nem is firtatom, miért történt mindez, s főként nem, hogy miként, de abban bizonyos va-gyok, hogy a lyukon át, amit a vasdarab ütött Phineas Gage fején, a lelke távozott, s a helyébe Lucifer és annak sötét serege költözött. Talán az sem véletlen, hogy a sokak szerint ördögtől származó masina, egy gőzgép tette vele ezt. Hiába fordultam imádsággal az Úrhoz, hogy adja vissza uram lelkét, hiába próbált meg az Anyaszentegyház legszentebb papja, Íñigo atya Luciferrel szót érteni, hiába minden, Phineas Gage a gonosz famulusa továbbra is, és rémisztő hatalmát fölöttem naponta gyakorolja.
Üt és ver, ahol ér, bármit teszek is, és mint vad csődör ront rám, valahányszor a kéjt kí-vánja. Napjában többször is, időnként kikötve tart, szent vasárnap is, templomba nem jár, a papot leköpi, a feszületre rávizel, s gyakran onanizál fölötte. Vesszeje sokszorosa a réginek, mindig tettre kész, bíbor-fekete, mint az érett padlizsán, s olyan, akár a smirgli. Phineas Gage akaratom ellenére a számba nyomja, oly erővel, hogy fuldoklom, s temérdek magját, ha nem Krisztus feszületére, akkor a számba ontja, minden egyes alkalommal, ha élelemért vagy egy korty vízért könyörgök.
Utóbb Íñigo atya fellépése oly bősszé tette, hogy eltörte mindkét karom, s miután így el-lenkezésre esélyem sem maradt, betömte ronggyal a szám, és éjnek évadján elvonszolt a templomba. Marhakötéllel az oltárra kötözött, feltörte a szentségtartót, ostyákat és elsőáldozóknak félretett gyertyákat dugdosott a szemérmembe, mi több, legszebb szentjeink kisebb faszobrait is. Phineas Gage abban lelte legnagyobb gyönyörét, amikor a Mi Urunk szeplőtelen édesanyjának, Szűz Máriának szobrát nyomhatta belém, végül ott, az oltáron tett durván a magáévá. Amint azt a plébános úr is igazolja, még a csipketerítő is csupa vér lett. Phineas Gage gonoszságai, tisztátalan cselekedetei miatt immár hónapok óta nem járulok az Úr színe elé, félnék magamhoz venni az édes Jézus testét, hisz fél napom sincs, amikor Phineas Gage a szájamba ne piszkolna, s mióta törött karral, megbecstelenítve az oltárhoz kötözve hagyott, a plébános úr kénytelen a templomot is zárva tartani.
Mindezek miatt alázatosan, esdekelve és imádkozva kérem Szentségedet, adja Isten áldá-sát arra, hogy Phineas Gage-t tiszta lelkiismerettel hagyhassam el, hogy megszabadulva a Gonosztól ismét Isten szolgálólánya lehessek.                   
Talán igaza van Goblinnak: érdemes isten háta mögötti szaklapokat böngészni, ha egy-szer egy orvosi közlönyben ilyen levelek vannak. Mintha Sade márkiról jönne hír.
Azt mondom: még ha túlzott is Deonna, ha kicsit kiszínezte is a történteket, ha a levélnek csak a fele igaz, az is sok. Ha én vagyok a pápa?
– Menj Isten hírével, lányom, felejtsd el Phineast minél hamarabb, aztán keríts magadnak egy normális pasit és költözzetek olyan vidékre, ahol nincsenek gőzgépek.  
És a Vatikán? Sok jóra ne számíts. IX. Pius épp akkortájt raboltatott el egy zsidó kölyköt, és tudod, miért? Mert megkeresztelték, a pápa meg azt vette a fejébe, hogy akkor joga van papot faragni belőle. Ez még akkoriban is meredek elképzelés volt, könyörgött neki III. Na-póleontól Ferenc Józsefig mindenki, hogy adja vissza a fiút a szülőknek, de hiába. Frankón sötét fickó lehetett. Nem is tudom, mi a szarra számított Félibien. Mindegy.
A következő levél érkezett Rómából:
Kedves lányom, továbbra is fohászkodj a Mi Atyánkhoz, s meglátod, előbb-utóbb vissza-talál a Szentlélek Phineas Gage-be. Jól mondod, nem tudhatjuk, mi a Mennyei Atya célja mindazzal, amin keresztül kell menned. Bízzunk az Ő bölcsességében.
Imádkozz! – és ne paráználkodj.
Gioacchino Pecci
Perugia érseke
 
Róma, 1849. március 1.
Jellemző. Nem is a pápa válaszolt, hanem a csicskája.
Goblintól tudom – nem hiába végzett a Princetonon –, hogy ez a Gioacchino Pecci igazi buzgómócsing volt, az a fajta, akit semmi sem állít meg. Volt minden: pápai prelátus, belgi-umi apostoli nuncius, érsek, bíboros, és ki tudja, mi még, míg végül elérte, hogy IX. Pius után ő legyen a pápa. XIII. Leó néven. Nem semmi. Gondolhatod! Deonna ügyében is csak az számított neki, hogy benyaljon Piusnak, és ez nyilván sikerült is. Ha ezt a tagot takarítófiúnak veszi fel a Fehér Ház, először kukta, aztán szakács, azután főszakács, személyzetis, biztonsági, titkár és tanácsadó lesz, egy szép napon jelölteti magát Kalifornia szenátorának, és végül őt választják meg az Egyesült Államok elnökének, méghozzá kétszer egymás után. Egy ilyen figura kezébe került Deonna és nagyapám sorsa.   
Félibien viszont belevaló csóka volt. Azt tanácsolta Deonnának: szökjön el a begőzölt tagtól, s ehhez még pénzt is ad. Szedje ő a perselypénzt pár hétig, de ne vigye a sekrestyébe, hanem szép csöndben rakja zsebre, aztán pedig iszkiri! Deonna viszont, mint együgyű, jámbor lélek, nem volt képes erre. Felkelt az ágyból, mint Lázár a koporsóból és hazavonszolta magát. Két nappal később Phineas Gage, azzal a kazáncsővel, amit a fejéből operáltak ki, szegény jó Deonnát – olyan durván, hogy belehalt – megerőszakolta.
Ezen a ponton dőlt el végérvényesen, hogy Phineas Gage miatt, egy gőzgép miatt – végső soron James Watt, IX. Pius és Gioacchino Pecci miatt? – nagyapa is szívni fog. Az ördögűzés is a kelleténél messzebbre vitte Phineasék hírét, ám Deonna perverz kivégzésétől már a fél világ visszhangzott, így aztán az eset felkeltette a dilidokik figyelmét is.
És beindult az a gépezet, amely aztán végső soron nagyapámat is a rongyosba küldte.
Addig-addig kísérleteztek rabokon és diliházak őrültjein, összevissza szurkálva, böködve, furkálva a hibbant agyakat majdnem száz éven át, míg végül egy portugál manusz, António Egas Moniz arra a forradalmi felismerésre jutott, hogy a krónikus fejfájás, a búskomorság, a depresszió, az epilepszia legjobb ellenszere nem más, mint az agy feldarabolása. Tudod mi a legszebb? Az esetek nagy részében többé valóban nem voltak már búskomorak, fejfájósak, depresszívek – de elevenek se! Aki túlélte ezt a sintérkedést, a lobotómiát, tök apatikus, zavarodott majom lett. Az eljárás során lyukat fúrtak a fejbe, és a lyukon keresztül kettévágták az agyat. Hullott a sok páciens, akár az őszi légy, de mit számított? Nosza, Moniznak egy Nobel-díj.
Nem hiszed? Bizony, ez a hentes módszer 1949-ben Nobel-díjat érdemelt. Mégis, mi a faszt gondoltak? Talán Hitler járt a fejükben? Arra gondoltak: Adolfot kellett volna megfúrni időben? Oké, és Mengele nem ugrott be? Ki a szar ült akkor a Nobel-bizottságban?
És itt lép be Amerika.
Tudod, mi mindenben a legjobbak vagyunk. Mi építjük a legmagasabb házakat, miénk a legtöbb űreszköz, és ha már egyszer van belőle raktáron, le is dobjuk az atomot. Nemcsak dumálunk. Pont így voltunk a lobotómiával is.
A mi Monizunk rosszabb volt az eredetinél. Walter Freemannek hívták a szerencsétlent. Új módszert fejlesztett ki: a könnycsatornán keresztül jutott be a delikvensek fejébe. Ne gondold, hogy jobb ez, mintha lyukat fúrnak. Ez a barom félretolta a szemgolyót, majd egy jégvágót szúrt a szemzugba, pontosan olyat, amit Sharon Stone használ az Elemi ösztönben. Aztán – mire nem képes a modern orvostudomány! – egy kalapáccsal beverte a jégvágót a fejbe. Miután átütötte a csontot, Freeman doki ide-oda mozgatva a jégvágót szétbaszta az agyat. Talán annyira nem meglepő, hogy ebbe időnként ott helyben belehaltak, ám a dokit ez nem feszélyezte: nemegyszer rögtön folytatta a következő pácienssel, gyakran ugyanazzal a jégvágóval, amivel az előzőt kicsinálta. Még dicsekedett is:
– Kérem, a műtét olyan egyszerű, hogy akár egy közönséges orvosi rendelőben is elvé-gezhető.
Persze, hisz nem kell hozzá más, csak egy jégvágó meg egy kalapács. Minden tisztességes amerikai háztartásban megvannak ezek, agyrombolni tehát minden közepesen felszerelt garázsban lehet.
Sir Walter jobb napokon huszonöt nőt tett zombivá. Összességében több ezer embert, mi több, lakókocsival utazó cirkuszként járta az Államokat, és fennen hirdette:
– Hölgyeim és uraim! Néhány éven belül úgy elterjed a módszer, akár a fogtömés. Száz-ezer amerikai vágyik a boldogságra, százezrek várják a megváltást, és állítom, már nem kell sokáig várni.
El is követett mindent, hogy a lehető legtöbb embert váltsa meg. Igazi Messiás! Ki tudja, hogy hányadik? Kész szerencse, hogy nem támadt tizenkét apostol is. Pedig senki sem igye-kezett megállítani ezt a fékevesztett barmot, ámokfutását végül is 1967-ben magától fejezte be.
Nagyapám pedig 1955-ben omlott össze. Valószínűleg nem azért, mert valami hibádzott a fejében. Egyszerűen rájárt a rúd. Átélte az 1906-os földrengést, tizenegy évesen három napot töltött étlen-szomjan a Webster könyvtár omladéka alatt, az első nevesincs nő kiba-szott vele, a gazdasági világválság megszívatta, Jessica Vernieu-t elvesztette, némi túlzással az egyetlen jó az életében Roosevelt, a New Deal, a Parker-toll és a Coca-Cola volt. Mivel nagyapa Montanában élt, a nagyi pedig továbbra is itt, Oaklandben, nem tudni, hogyan került idősebb John Coolbirth a pszichopata Freeman útjába, mindenesetre az ő agyán is egy kibaszott jégvágóval igazítottak, minek következtében szánalmasabb állapotba került, mint amilyenben annakidején a romok alatt volt.
Mit mondhatnék erre?
Coolbirth nagyi nem véletlenül lépett be az Egas Moniz Nobel-díjának visszavonását kö-vetelő társaságba. Őt sem vigasztalta, hogy Kennedy elnök huszonhárom éves húga, Rosemary sem járt jobban. Akkoriban csínján kellett bánni a panaszokkal.
– Rosemarynek hangulatváltozásai vannak, és élénken érdeklődik a férfiak iránt – sirán-kozott a Kennedy apuka.
Ha engem kérdez? Ez elmondható a huszonéves lányok többségéről.
És jött Walter Freeman, az utazó elmegyógyász, a turbódoktor, a kis jégvágójával. Adjunk Rosemarynek! Gyerünk a garázsba! Az eredmény nem váratott magára. A csaj másnaptól bevizelt, soha többé nem hagyta el a száját értelmes szó, és reggeltől estig a csupasz falat bámulta. Igaz, a hangulatváltozásai megszűntek, az egyik napon pont olyan egykedvű volt, mint a másikon, és Kennedy fater is hátradőlhetett a karosszékben, hisz Rosemaryt a továbbiakban egyáltalán nem érdekelték a férfiak. A nők sem. A családtagjai sem. Nem hatott rá semmi – se nap, se Hold, se szél. Hiába bámulta estig, még a fal sem.
Nagyapa jobban járt. Nem halt bele. Nem hugyozott be úton-útfélen, beszélni is tudott, bár kissé akadozva, ugyanakkor nem fájt már neki Jessica Vernieu elvesztése. Önállóan evett, ivott, több-kevesebb segítséggel fenntartotta magát, ellentétben Rosemaryvel, aki nyolc kemény évet húzott le egy rohadt sárgaházban száz másik buggyant között.
Idősebb John Coolbirth tehát nem egyszerűen eltévedt egy montanai erdőben. Sétálni ment. Freeman jégvágója nem roncsolta szét a séta szeretetét, csak épp a tájékozódóképességet iktatta ki. Mintha letakarnák egy galamb harmadik szemét.
Hallottál már erről?
A postagalambok bárhonnan visszatalálnak, ez nem újdonság. Valamennyire azért mi is postagalambok vagyunk, van irány-, táv-, időérzékelésünk, mindezekkel még térkép nélkül is elég jól boldogulunk. A postagalambok viszont látják a mágneses mezőt! Ez nem ezoteri-kus, misztikus vaker, tényleg ez az ábra. Van egy úgynevezett harmadik szemük, valahol a homlok táján, pontosan nem tudni, hol, de létezik, az tuti. Tudod, mi a bizonyíték? Fogod az alamedai postagalambodat, elviszed Salt Lake Citybe, Los Angelesbe, de viheted sokkal messzebb is, kiengeded, maradjunk Los Angelesnél, és amint a galamb elrepül, te is indulsz haza. Ha nagyon tepersz, mondjuk egy Corvettel, hat óra múlva itthon vagy, de mire behúzod a kéziféket, a galamb már ki is pihente magát! Beszarás, nem? Se térkép, se GPS, és mégis így megy neki. Elég egy marék búza. Ha viszont az elengedése előtt a homlokára fémlapot erősítesz, sosem ér haza. Várhatod. Ugyanolyan lendülettel vág neki az útnak, csakhogy vaktában választ irányt, találomra kanyarodik erre-arra, hetekig, hónapokig, évekig is kóborolhat, haza viszont sosem jut. Képzelj el egy elbaszott Lassie-t! Egy ilyen galamb történetéből alighanem az amerikai irodalom legsötétebb könyve kerekedne.
Freeman doki pedig belebaszta a csákányt nagyfater harmadik szemébe. Leárnyékolt ga-lambot csinált szegényből. Nem lett volna szabad elhagynia a dúcot soha! 
Jó szokása szerint kiment az erdőre. Sétálni indult és eltévedt. Nem tudta, de valójában kóborolt. Rendületlenül sétált, sétálgatott, ment, mendegélt, talán azt sem tudta, hogy a séta olyan dolog, amit egy ponton abbahagyunk; olyasmi, amiből egyszer csak visszafordulunk és hazatiplizünk. Már ha tudjuk, merre van az otthon vagy az intézet. Tehát ment, mendegélt, ki tudja meddig, hogyan, hova, mígnem halálosan elfáradt. Nem vitte tovább a lába, de hiába is vitte volna. Bámult ki a fejéből egy számára tökéletesen ismeretlen, elvadult tisztáson, mint egy kimerült, csapzott galamb, mint Rosemary a falra, étlen-szomjan, és aztán – mivel a megcsáklyázása óta úgy aludt, akár a tej – egy mohás kőre hajtotta a fejét. Talán ott fehérlik a koponyája ma is, ha odébb nem rúgta egy űzött szarvas, ha be nem lepte a tarka, őszi lomb.

Hozzászólások lezárva.