Az 1906-os földrengésről (Jégvágó, 2013)

Dübörögve égett a város, fekete füst takarta el a napot, San Franciscóra sötétség borult délben. A dédi kétségbeesve toporgott a könyvtár romja előtt, ami szerencsére nem volt biztosítva, így senkinek sem állt érdekében a felgyújtása, a környező épületekből felcsapó lángoszlopok viszont az eget nyaldosták már.

Centauri Jégvágó San Francisco 1906Jut eszembe: így érezte magát a tata is a Webster könyvtár omladéka alatt. Még szerencse, hogy a polcok megtartották a leszakadt mennyezetet – hála John L. Davie képviselő úrnak, aki pénzt adott tölgyfára. Gyakran gondolok a tatát támadó okkult erőkre. Ő még volt valaki, ellenében moccant a fél világ, kettéhasadt még Kalifornia is, s nem kevesebbet vártak el tőle, minthogy túlélje. De tőlem mit várnak? Hogy kössem meg rendesen a cipőfűzőt, akasszam helyére a kabátot, szerezzek jogsit, és ne mondjam folyton, hogy „meg minden”. Miattam miért nem robban fel semmi? Miattam nem támad porvihar, miattam nem találnak ki New Dealt, új szektát, pártot, új társaságot; nem írnak petíciót és nem mozdul meg a föld. Bezzeg a tata miatt! Nem elég, hogy már 1848-ban megpecsételődött a sorsa, végig, egész élete során az elpusztítására tört minden. 1929-ben – még a Golden Gate-építkezés előtt – próbált munkát találni Közép-Nyugaton is. Nagyjából a mai 66-os út nyomvonalán haladt keletre, ám alig hagyta el Kaliforniát, szembe jött vele a fekete vasárnapi porhivar, minden idők legnagyobb porfelhője, mely négy állam elől takarta el a napot. Fuldokló farmerek és családjaik vánszorogtak nyugatnak, jajveszékelő anyák, köhögő, síró gyerekek, akik – ellentétben a tatával – épp Kalifornia felé menekültek. Amikor pedig kölyök volt, kis híján a nagy földrengés nyírta ki, és a láz, a tűzvész, a biztosítási csalások és Fred Funston tábornok. Mindezek együttesen. Belevaló pali volt, hogy így megdolgozták.
Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novellaA földrengés éjjelén belázasodott, ezért a dédi orvosért szaladt. A tatára rázárta a könyvtárajtót, mivel San Francisco akkortájt sem volt a béke szigete. Könnyű elképzelni, mit érezhetett dédanyám, amikor megmozdult a föld, körös-körül felrepedtek az utak, úgy zörögtek a macskakövek, mint koktélban a jégkockák, elgörbültek a sínek, kidőltek a kandeláberek és az elpattant csövekből sziszegve tört elő a gáz. A tágas, nyílegyenes sugárutak pillanat alatt szűk, szeszélyesen kanyargó sikátorokká váltak, a hidak feltekeredtek, fák tűntek el a vetődésekben, és 292 mérföld hosszú hasadék nyílt Kalifornián. Szó szerint kettérepedt az állam. Hosszában. Dédanyám, ahogy csak a lába bírta, szaladt vissza, és amitől félt, bekövetkezett: a könyvtár is összedőlt. A rengés után néhány percre csönd támadt, ám aztán innen is, onnan is recsegés-ropogás hallatszott. Az éledő lángok pattogása hamarosan menydörejjé erősödött, és fellángolt a város. Pár órával később jól látszódott, hogy nem futótűzről van szó. Egymástól függetlenül több ezer helyen kaptak lángra a házak. Mivel az ingatlanbiztosítások csakis tűzkárra vonatkoztak, a megrongálódott épületeket a tulajdonosok felgyújtották, és ezzel az évszázad tűzvésze vette kezdetét. Érted? Összedől a város, mire még gyújtogatnak is. Szánalmas idióta az ember, megmondom. És mi van akkor, ha senki sem gyújtogat? Meggyanúsítunk valakit azzal, hogy mégis. Mint Japánban az 1923-as nagy kantói földrengésnél. Ott száznegyvenezer ember veszett oda, de a japánok megspékelték a dolgot azzal is, hogy a koreaiakat gyújtogatással és a kutak mérgezésével vádolták. Hiába rendelték ki a rendőröket, sokszor épp ők álltak a mészárlás élére. Egy idő után a kínaiakat, végül a távolról jött, más dialektusban beszélő japánokat is meglincselték. Szóval az ember vészhelyzetben csak tetézi a bajt, ahogy Friscóban is. Csak azért, hogy mentsék a tőkét, rágyújtják a romokban rekedt nyomorultakra a fél világot. A város Funston tábornokot bízta meg azzal, hogy vessen véget a gyújtogatásnak és fosztogatásnak. Fred rögtönítélő bíróságokat állított fel, de a lángokat már nem lehetett megfékezni. Dübörögve égett a város, fekete füst takarta el a napot, San Franciscóra sötétség borult délben. A dédi kétségbeesve toporgott a könyvtár romja előtt, ami szerencsére nem volt biztosítva, így senkinek sem állt érdekében a felgyújtása, a környező épületekből felcsapó lángoszlopok viszont az eget nyaldosták már. Délután tűzszerészek érkeztek a Webster útra, hogy Fred parancsára egy sor épületet felrobbantsanak, így képezve gátat a tűz terjedése előtt. Dédanyám rátámadt a tűzszerészekre, akik váltig állították, hogy a könyvtárban hagyott kölyök nem lehet életben, a tovaterjedő tűz viszont újabb életeket olthat ki. A dédi ütött-vágott, rúgott, karmolt, harapott, addig-addig, míg csak a könyvtárral szomszédos épületet döntötték össze. A dédi persze nem tudhatta, hogy a tata életben van-e még.
A könyvekkel zsúfolt polcok sötét labirintust alkottak az omladék alatt, a tata abban bolyongott, akár a patkány; nem szűrődött be fény, három teljes napra éjszaka lett, és akkora csönd, mint a sírban. A káosz, a tűzvész, a pánik moraja elkerülte a tata vackát, a leomlott födém és a könyvek tömött sorfala hermetikusan zárta el őt San Francisco legsötétebb óráitól, amikor jóravaló családapák gyújtogattak, úrinők portyáztak a sűrű füstben, halottakat zsebeltek ki, meghitt otthonokat fosztogattak idegenek; a tata védve volt mindattól a borzalomtól, aminek csak nagy sokára vetett véget a statárium.
Nagyapa addig-addig tapogatott, míg rátalált a gyertyákra. Időnként por szitált, a feje fölött az egész hóbelevanc recsegett-ropogott, különösen az utórengések perceiben, vagy amikor a tűzszerészek a levegőbe repítették a szomszéd tömböt, ezért bekucorodott a legbiztonságosabb sarokba, odahúzta a plédeket és valósággal fészket rakott. Nem esett kétségbe és nem gondolkodott. Gyertyát gyújtott, lefeküdt, levette a legközelebbi könyvet – a Moby Dicket – és olvasott. Három szál gyertyája volt. Hogy takarékoskodjon, az első után becsukta a könyvet és megpróbálta elképzelni, hogyan folytatódik; órákig feküdt a sötétben, csöndben, és türelmesen várt. Aztán egyszer csak meghallotta Queequeg hangját, amint a Moha fedélzetén, túlüvöltve a dühöngő óceánt Ishmaelt kérdezi:
– Mit mondani? Mit mondani?
– Ő mondani, hogy te majdnem megölni az az ember!
– Megölni jezt? Ah! Ő lenni kicsi halacska, Queequeg nem megölni ja kicsi halacska, Queequeg megölni ja nagy bálna! – hallotta a tata, míg a Golden Gate-en átzúdult az első szökőár, és a szorosban lavírozó, menekülőkkel telezsúfolt hajókat, akár a dióhéjakat, egytől egyig felborította.
Később, amint a Mohát elhagyta a vihar és partot ért, nagyapám hallotta Nantucket kikötőjének zsivaját, a málháslovak fújtatását, a paták csattogását a síkos köveken, a kigördülő hordók döndülését, a kötélzet recsegését-ropogását, amely szakasztott mása volt a leszakadt födém recsegésének. Belefáradva a részletek elképzelésébe, meggyújtotta a második gyertyát is. A harmadik után már csak önmagában bízhatott.
Vajon meddig jutott a sztoriban? Vajon a tata képzeletében Queequeg és Ishmael hol lyukadt ki, mi lett velük? Vajon az ő verziójában is kinyiffant a nagy fehér dög? Vajon eljutott a fantázia vargabetűin át odáig, hogy az elejtett bálna fejét felhúzzák a hajó oldalára, ásóval lyukat fúrnak rá, és mint a kútból, Tashtego, az indián, vödörrel meri belőle a cetolajt? Vajon megtörtént-e az ő verziójában is, hogy Tashtego megcsúszik, és a lukba esik, aztán pedig a bálnafej – ami immár egy embert is tartalmaz – megbillen, leszakad a kampóról, és önmagába zárva a szerencsétlent elindul a tengerfenék felé. Szörnyű különbség cet és ember között: az egyik feje képes elnyelni a másikat egészen! Szörnyű tudat: egy másik lény, egy bálna feje lesz Tashtego sírja. Ki tudja, eljutott-e ezekhez a felismerésekhez a tata, akit a könyvtár – ezer fej emlékezete és tudománya – temetett maga alá.
Három napig ült a fojtó sötétben. Hol a Moby Dick folytatását képzelte maga elé, újabb és újabb bálnákat, újabb és újabb szigeteket, kalandokat, máskor pedig aludt. Hol a hideg rázta, hol meg kiverte a víz. Ha vacogott, a Pequod rögtön trópusi vizekre ment, szikrázott a nap a forró fedélzet fölött, azúrkék hullámokon vaníliafelhőbe burkolózó, titokzatos szigetek ringatóztak; inas bennszülöttek, karamellaillatú, pucér és buja lányok, barátságos törzsfőnökök ingáztak a komor fregatt és a vibráló öblök között. Ha viszont a tatát kiverte a víz és felszökött a láza, a hajó felrántotta a horgonyt és ráfordult az Antarktiszra, hogy ismét a nagy fehér rohadékot hajkurássza, és máris hűs szél kapott a vitorlába, albatroszok báloztak a légben és távoli jéghegyek bukdácsoltak a horizonton. Ha didergett, akkor fűtötte, ha láz gyötörte, borogatta a tatát a képzelet. Így bekkelte ki, hogy kiássák és visszakapja őt Ina Coolbirth a harmadik napon, s mindezt egy héttel később a San Francisco Chronicle is megírta.
Mióta a banké, pont olyan kicsi és sötét a ház, akár a könyvtár omladéka, de már olvasni sincs kedvem. Talán nem is a kedv hiányzik. Tudod mit érzek? – a harmadik gyertyám is leégett. De mit beszélek? Nekem sosem volt gyertyám. Arról nem szólva, hogy senki sincs, aki kiásna a romok alól. Senki sem harcol majd értem, ha jönnek a tűzszerészek.
Következő részlet
Tovább a Jégvágóra
Jégvágó (Magvető Kiadó)

Ilyen volt San Francisco a földrengés előtt!


 


És ilyen volt utána.



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.