2016.04.14. Szivarfüst – a véletlenek összjátéka

2016.04.14. 13:15 SZIVARFÜST („A véletlenek összjátéka”)

Centauri író irodalom Jákob botja irodalomAdós maradtam a történet végével. A túra utolsó két napja olyan gazdag lett, hogy csak kapkodtam a fejem, a végkifejlettel meg úgy voltam: nem posztolok telefonon pár sort róla, mert megérdemel egy tisztes beszámolót. Csak aztán úgy hozta az élet, hogy ma nyílik először alkalmam arra, hogy a gép elé üljek.
Ott vesztettem el a fonalat, hogy a hosszabbítás első napján (11. nap) még bizakodó voltam, tervbe vettem még két patakot és egy kőbányát. Felvettem a kapcsolatot egy asztrofotós fiatalemberrel, akivel még az első napokban találkoztam, hogy nála lehessen a bázisom. Délutánra sikerült is lepakolnom, sőt arra is jutott idő, hogy a két patak közül az egyikhez eljussak. Körülbelül 15 kilométert mentem gyalog a patakig és vissza. A pataktól késő délután még bejelentkeztem facebookon, mert valami csodaszép. Ez volt az első patak, ami nem annyira Alaszka hangulatát hozta, inkább Szibéria erdei vízfolyásaira emlékeztetett. Részint a mederbe bedőlő nyírfák miatt, részint mert időről időre lelassult, elágazott, és gólyahíres láperdő-foltokat táplált. Ennek ellenére a medre tiszta volt, sok helyütt köves, könnyen kutatható. Már az első bökéseknél meglepett azzal, hogy milyen magnetites. Ahogy a csipesszel az üledékét vizsgáltam, pár mozdulat után a csipesz vége szakállas lett a magnetittől. A meder nem ritkán úgy csillogott a víz alatt, mintha arannyal hintették volna meg. A hordalékkúpok sokszor nem a part mentén alakultak ki, hanem a mederben, a víz alatt. Egy ilyen torlatot vizsgálva a vörös gránátdarabkák tömegében sok lila kristály akadt. Némelyik kékes árnyalattal fénylett, pár pillanatra azt hittem, zafírok, de aztán meg kellett állapítanom, hogy ez nem az az égszínkék, amit keresek. A lila kristályokból is gyűjtöttem, ametisztnek sejtem őket (van a környéken), egy biztos: a korábbi lelőhelyeken nem találkoztam velük. Erre írtam telefonon, hogy a hely ígéretes. Nem mintha az ametiszt és a zafír között bármiféle összefüggés fennállna. Bár a délután végül ismét kudarccal zárult (csak egy helyütt találtam gránátokat, mást semmit), a patak szépsége lenyűgözött, és úgy döntöttem, mindenképp visszamegyek a bázisra a fényképezőgépért, s másnap – mielőtt újra a zafírt keresném – megfotózom a kis patakot.

 

Centauri Jákob botja Jack London

Nem sok látszik belőle, de boldog vagyok. Merem állítani.

Az utolsó napokban már növekvő nyugtalansággal gondoltam arra, hogy valószínűleg zafír nélkül kell befejeznem a túrát. Kedvesen nyugtattatok, de azért ez nem volt egy klassz érzés. Még az is eszembe jutott, hogy március 19-én megváltoztattam a borítóképemet, és azt írtam alá: „Így kerestem zafírt a patakban. És így nem találtam. És pont így fogom megtalálni.” Persze. Pont így nem fogom találni másodszor sem, csak most nem egy röpke délután, hanem 12 nap kudarcáról lesz szó. De a kőbányában még bíztam.
Nehéz meghatározni, hol állt be fordulat ebben a történetben, de hajlok rá, hogy akkor, amikor este visszaértem a bázisra. A fotós fiatalember és párja még nem voltak otthon, csak egy hajlott hátú, alig 140 centi magas, 86 éves anyóka, a nagymama. Leültetett az előszobában. És onnantól egy egészen másik történetbe kerültem. Hozzá kell tenni, hogy pár nappal korábban, amikor utoljára mentem mosni a vasbányához, azt a célt már elértem, hogy visszakerüljek az új regény éterébe. Az erdészeti úton a hegyek felé ballagva komplett fejezetek jutottak eszembe, kis híján vissza is fordultam, hogy zafírkeresés helyett inkább írjak. Az új regény helyszíne egy közép-európai hegyvidék, főszereplője pedig egy gróf. Ehhez mérten a nénike először megkérdezi, milyen irányból jövök, aztán azt kérdezi: „Látta a kúriát is?” „Milyen kúriát?” „Hát, ahol a grófnő lakott!” – és akkor kiderül, hogy számos alkalommal mentem el egy a patakpartra épült kúria mellett, mi több, a keszegsütő és éjszakázó helyem is a kúria tőszomszédságában volt, alig 200 méterre tőle. A nénike onnantól megállás nélkül mesél legalább 2 órán át! Egyetlen egyszer akasztottam meg, mert mindig csak a grófnőről beszélt, az én főhősöm meg ugye gróf úr. A nénike – aki kicsit nagyothalló is – feltartóztathatatlanul beszélt, csodálatosabbnál csodálatosabb eseteket, s csak a harmadik próbálkozásomra állt meg a beszédben. „És mit tudni a grófról?” – kérdeztem. És akkor kiderül például, hogy a gróf, ha jól emlékszem Hoffer Kunó, csak a grófné révén volt gróf, amúgy egy svájci ember volt, aki rendszeresen járt haza Svájcba, sőt Svájcban szeretőt is tartott. Amikor ez kiderült, Hoffer Kunót megölték. Hogy ki ölte meg? A grófné? A svájci szerető? Esetleg a két asszony együtt döntött arról, hogy Hoffer Kunónak távozni kell az élők sorából? Ki tudja már. – Én meg csak tátott szájjal hallgatok, szívem szerint jegyzetelnék, sosem hallott szavakat hallok, különös történeteket, például arról is, hogy szintén az éjszakázó-helyem közelében meghalt egy képviselő felesége, semmi különös, nem ölték meg, csak rosszul lett, és ott maradt a patakparton, viszont amikor halottaskocsival, koporsóban vissza akarták vinni a városba, különös dolog történt. „Ismeri a kőhidat a faluban?” – kérdezi a nénike. Hogyne, vagy húszszor caplattam át rajta az elmúlt 11 napban. „Na, amikor odaért a hídhoz a kocsi – meséli a nénike – a halottaskocsi kigyulladt, a sofőr kiugrott, de a koporsót már nem tudták kimenteni, úgyhogy szegény halott nő a kocsiban, a lángoló koporsóban egészen összeégett.” És így tovább. Megtudom azt is, hogy a korábban már említett kettősgyilkosság sem a kőbányában történt, hanem a vasbányában, nekem meg egyre csak az jár a fejemben: vissza kell jönnöm a nénikéhez, túrán kívül, jegyzetfüzettel, kipihenten, és utána kell járni ennek a kúriának is. Hallgatom a nénikét, aki beszéd közben folyvást a homlokát fogja, és lehunyja a szemét, s 2 óra múlva azt gondolom: Végül is mit aggódom a zafír miatt? Ha nem lesz meg, akkor mi van? Annyi minden mást találtam, például fejezetek sokaságát az új regényhez az elmúlt két órában. És talán itt van a fordulópont. Megnyugszom. Beletörődöm. Talán azt kell majd kiírnom: március 19-én hülye voltam. Magabiztosságom, eltökéltségem, gőgöm (kinek melyik) határtalan volt. 12 nap sem hozott eredményt. El kell majd ismernem azt is, hogy túlvállaltam magam. Be kell látnom majd, hogy nem készültem fel eléggé. El kell gondolkodnom majd azon, hogyan lehettem ennyire naiv. És a többi.

Centauri Mayer Miklós író irodalom Jákob botja zafír túra Jack London

A túra egyik legszebb ajándéka, hogy velem voltak!

Este megjön a fiatal pár, Miklós és Adri, akikkel hajnali háromig úgy beszélgetünk, mint a régi ismerősök. Legalább tízszer kínálnak étellel, de arra gondolok, még két napot csak kibírok. Lefekvés előtt Adri egy palack ásványvizet nyom a kezembe, legalább igyak. Rápillantok a palackra. ZAFÍR ásványvíz. Adri fülében pedig zafírkék ékszer. Mutatom a címkét, mire azt mondja: „Nincsenek véletlenek”. A hihetetlenül kedves, baráti párnak és a zafíros víznek köszönhetően úgy alszom el, hogy ismét reménykedem: talán mégis meglesz, bár nem maradt 24 órám sem. Tovább növeli az esélyeket, hogy Miklós és Adri fellelkesülnek, és azt mondják, eljönnek velem túrázni, és felvisznek kocsival a kőbányába. Így sokkal könnyebbnek ígérkezik az utolsó kísérlet. Másnap mégis azzal a határozott érzéssel ébredek: nem lesz meg. Még pedig azért nem, mert a patakot már néztem, a kőbányába pedig – mert működő bányáról van szó – nem fognak beengedni. Sebaj. Ha ezt dobja a gép, most már el kell fogadni. Ráérősen készülődünk, dél körül indulunk el, és hogy Miklóséknak és tündéri, két és fél éves kisfiúknak sikerélményben legyen részük, először a tegnapi patakhoz megyünk, ahol egy helyen gránátokat biztosan találni. A pataknál folyásiránnyal szemben haladunk, a kisfiú elképesztően ügyes és bátor, okos és talpraesett, mint aki erdei utakra termett, fotózunk, és megkeressük a gránátos torlaszt. Kipakolok, megmutatom, hogyan kell mosni, aztán Miklósék mosnak, keresgélnek, és találnak is gránátokat. Én addig fotózok. Időközben az eleinte borús, barátságtalan idő javul, szétszélednek a felhők, kisüt a nap. A patak gyönyörű. Annak ellenére is, hogy egy-két traktorgumi is akad benne. Elvarázsolt hely, mindenütt nyírfatönkök, gólyahírek, csillámló patakmeder, természetes hidak, kidőlt fák, mohos zsombolyok, sőt az út során most először egy tönkön egy ebédre épp elég laskagombát is találok. Én egy kicsit feljebb megyek a patakon, majd fotózás után visszatérek Miklósékhoz. Én végeztem. Leülök, rágyújtok. Ismét azt gondolom: ha innen átmegyünk a bányához, nem fognak beengedni, de ha beengednek is, nincs kőtörőkalapácsom, csákányom, szóval, nem lesz zafír. Alig ülök ott egy percet, amikor rám tör a lelkifurdalás. Nincs még itt a túra vége, és feladtam, kényelmesen eregetem a füstöt, holott itt a patak a lábam alatt, igaz megnéztem tegnap, de hát zafír bármikor bárhol lehet. És már nem azért megyek le mosni, mert bármiben is bízok, csak rutinból, hogy ne kelljen magamat lusta dögnek éreznem. Nem is igen keresgélek, ott bököm le a lapátot, ahol tegnap is, pontosabban attól 20 centire, mert az „én helyemen” Adri mos épp. Az üledék mégis egészen más. Az ametisztszerű kristályok itt uralják a hordalékot. A vörös gránátszilánkok és lila kristályok különös, nagyon szép elegyet alkotnak. A mosótál pereme pedig magnetit szemcséktől feketéllik. Mutatom is Adrinak, milyen különös, hogy vélhetően ametiszttel van tele a meder. Megállapítom, hogyha volna, a zafírt is látnom kellene. Ugyanis az utolsó napokban már az a paranoiás félelem alakult ki bennem, hogy azért nem találtam meg a zafírt, mert az apró, és áttetsző zafír kék színén átüthet a tál barna színe, és így az elvileg harsány, feltűnő kék szín elveszik. Ez annyira erős érzés lett bennem, hogy az utolsó vasbánya túrára már vittem magammal fehér porcelántányért is. Más kérdés, hogy úgy sem láttam semmit. Szóval, látom, hogy az apró halványlila kristályok színét is jól látom, egyértelműen lilának, tehát valószínűleg a zafír égszínkékje is jól látszódna, akkor is, ha a kristály milliméternél is kisebb. A vasbányánál sokszor képzeltem el a pillanatot, amikor ez a kék a szemembe ötlik. Nincs a zafírhoz hasonló, kék kristályféle a környéken, elvileg tehát könnyű a keresése. Azt leszámítva, hogy errefelé a zafír átlagos mérete nem éri el az 1 millimétert, tehát mákszemnyi zafírokra folyik a vadászat. Azt is hányszor próbáltam, hogy vajon szabad szemmel érzékelek-e egyáltalán milliméter alatti dolgokat. Úgy véltem, igen. Szóval sokszor képzeltem el, milyen lesz megpillantani egy égszínkék kristályt a vörös és barna árnyalatai között, bár nagyon igyekeztem, nem elképzelni, nehogy aztán annál nagyobb legyen a csalódás, ha ez csak egy kép marad, és sosem tapasztalom meg ténylegesen. Az ametisztes üledéket alaposan átnézem, megnyugszom: ha zafír került volna a tálra az elmúlt 12 napban, akkor észrevettem volna. Talán még fáradtan is. Aztán bökök másodszor is. Átmosom ötször-hatszor, hogy kristálytiszta legyen a víz a tálon, kidobálom a nagyobb kőzeteket, és az elfektetett csipesszel óvatosan szétterítem az üledéket. Ez is ametisztes és gránátos. Higgyétek el, a korábbi napokban százszor is közelhajoltam egy-egy kékesnek tűnő kvarchoz. Főként apró füstkvarcok tűntek néha halványkéknek. De a kékségükben mindig volt valami a haloványságon túli, mély bizonytalanság is, és ha kivettem őket csipesszel, a kékségük rögtön eltűnt, szürkék vagy fehérek lettek. És akkor a 12. napon, délután három felé – telibe süt a nap, ragyog a víz és az üledék – majdnem középen valami felkéklik. Oltári kicsi, de nagyon kék. Nem hiszek a szememnek. Szó szerin nem. 7 patakot mostam végig, több mint 100 helyen próbálkoztam, és valahányszor valami kéknek tűnt és kiemeltem a csipesszel, mindig kifehéredett, szürke lett, vagy opálos. Nagy félelemmel nyúlok a kicsi, kereknek tűnő kék darabkához, mert az is megesett párszor, hogy felvettem egy kristályt, ami aztán elfordult a csipesz csőrében, kipattant belőle, és elrepült, hogy soha többé ne találjam. Ezért most épp csak megcsippentem, és csak annyira emelem ki a vékony vízréteg alól, hogy tisztán lássam a színét. És kristály kiemelve még kékebb! De milyen kék! Nem világoskék, nem sötétkék, nem égszínkék kék. Erre egyetlen szó van: zafírkék! Megvan.

1vid Zafír börzsöny

Csodaszép zafír arról a környékről, ahol én is találtam. (Forrás: Geománia)

Kiabálok: Megvan, megvan, nem hiszem el! – míg próbálom úgy tartani a tálat, hogy ne mozduljon el benne egy homokszem se. A zafírt ugyanis – biztos, ami biztos – visszarakom a tálba, egy kis tisztásra, ahol más kövek nincsenek. Miklósék is szaladnak hozzám, nézik, néznék, de én arra kérem Miklóst, hozza ide a hátizsákból a gyűjtődobozomat, és halássza ki belőle az egyik kisüvegcsét. Csak úgy merem átrakni a zafírt, hogy az üvegszáját viszem a zafírhoz, és nem fordítva. Ha elpattanna, és nem lenne meg, ki hinné el nekem, hogy az utolsó napon, délután háromkor – milyen olcsó dramaturgia! – meglett. Megvolt. Beterelem a zafírt a kicsi üvegbe, aztán remegő kézzel vizet csepegtetek az üvegbe, mert az ilyen apró dolgokat jobban látni, ha az üvegben víz van. Nem tapadnak fel az üvegcse falára. Miután az üveget ledugózom, alaposabban is megnézzük. Úgy tűnik a tipikus, milliméter alatti mérettartományból való zafírt találtam, viszont nem töredéket. Oktaéderesen kristályosodott, szabályos zafírnak tűnik. Mikor már biztos vagyok a dologban, és a zafírom is biztonságban van, fel és alá futkosok a patakban és boldog vagyok. Tényleg boldog. Mert persze igaz – ezzel az úttal én már zafír nélkül is sokat nyertem. Én is azt gondolom, hogy már azzal is jelentős „nyereségre” tettem szert, hogy elindultam. Mert nemcsak elgondoltam valamit – hagyjuk azt most, mit érdemes és hogyan elgondolni – de bele is vágtam. Ha mást nem is, azt legalább elmondhatom magamról: legalább megpróbáltam. Ha majd egyszer tolókocsiban ülök a tóparton és horgászom, s az unokák megkérdezik: „Nagypapa, igaz, amit a Mama mond? Tényleg voltál aranyat és zafírt mosni?” – akkor belefoghatok egy történetbe. „Kisonokám, mielőtt válaszolnák, kérdezd meg a Mamát, ihatok-e ebéd előtt még egy szilvát. Ha igen, hozzátok le ide, a stégre, aztán mindent elmesélek.” A Mama azt üzeni majd, ihat a papa egy szilvát ebéd előtt, étvágygerjesztőnek, szépen süt majd a nap, talán én is úgy mesélek, mint a grófnőről mesélő nénike, a homlokom fogom, lehunyom a szemem, és nem akaszthat meg senki. Csak a vége előtt tartok szünetet. Az unokák azt kérdezik: „És? Végül meglett?” – Bárhogy nézem is, csak a 12. napon született meg az igazán jó válasz. Mondhatnám: „Nem, sajnos nem, viszont aztán mindabból, amit abban a 12 napban láttam, sok mindent használtam fel a következő regényemben.” Talán van olyan, akinek ez a válasz tetszetősebb. Mert nem túl szép. Nekem viszont jobban tetszik az a válasz, amit mostantól adhatok. „Bizony, meglett! Igaz, az utolsó pillanatban, de meglett egy icipici, ám tökéletes zafír. Menjetek csak vissza a házba és nézzétek meg nagyanyátok gyűrűjét. Ott van abban, annak a szép nagy, sötétvörös gránátnak a közepén.”
(Mihelyst tudom, folytatom – mert aztán történt még egy s más.)
Utóirat: Az új borítóképet Miklós készítette, köszönet érte, és hálás vagyok a sorsnak azért, hogy találkoztam vele, Adrival és a kisfiúkkal. A képen pontosan ott ülök, ahol a zafírt találtam, és azzal a szivarral pöfékelek, amit a Szakadt Lélek néven emlegetett barátom adott erre az alkalomra. Innen is üzenem neki: igazad volt, jó nagy őrültséget találtam ki, de látod, nem viszem vissza a szivarodat!
Facebook hozzászólások

Centauri zafír patak túra Jákob botja

Gólyahíres, a tajgaerdőket megidéző rész a “kegyes” patak mentén, úgy 100 méterrel feljebb a zafír-lelőhelytől. Ahol az ember örömmel üldögélne egy napig a sok ágra szakadó patak mellett.

2016.04.15. Zafírra rubin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.