2016.03.31. Start (1. nap)

Centauri író irodalom Jákob botja irodalomTegnap óta számos dolgot szerettem volna kiposztolni, de percnyi idő se jutott. Rájöttem például, hogy málhát összeállítani épp olyan, mint regényt írni. Először összeszedek mindent, ami kellhet, aztán kipakolok és csak az marad, ami biztosan kell. A málhám 34,6 kg volt tegnap estig, ma reggelre levittem úgy 20-ra. Pontos mérlegelést csak e poszt után csinálhatok. A testsúlyom 68,2 kg. Bár csúsztam az indulással pár órát, most már készen állok.

Bizakodó vagyok, ugyanakkor kissé feszült is,

főként a csúszások miatt. Sebaj. Ma mindenképp elérem az első helyszíneket, és bár kialvatlan vagyok, ma sötétedés után mást nem is tehetek, alszom egy jó nagyot. Két napja, amikor még otthon készülődtem, készítettünk pár felvételt a barátaimmal. Addig is, míg hírrel nem leszek, fogadjátok szeretettel ezt a videót. Üdv: Centauri

UTÓLAG

Ezt még Budapestről posztoltam, aztán aznap már nem jelentkeztem. Először is a „feszültségről”. Az inkább abból fakadt, hogy a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között indultam el, erről később írtam is, de hogy csak egyet emeljek ki: arra se maradt időm, hogy az utolsó nap, amikor még ehetnék, legalább reggelizzek. Egy kávé volt bennem induláskor, semmi több.

Ha ezt az utat nem követik a Facebookon, szinte biztos halasztok, ha többet nem is, legalább 2-3 napot.

A HARMADIK NAPON EZT ÍRTAM ERRŐL: “Az utolsó éjszakán csak két órát aludhattam. Indulás előtt két nappal bekrepált a telefonom, senki sem ért el, és én sem értem el senkit, ebből olyan káosz lett, ami szétzilálta azt a két napot. Baromi stresszes lettem. ENNEK ELLENÉRE 31-én elindultam. És annak ellenére is, hogy azt gondoltam: ezek kedvezőtlen jelek, talán halasztani kellene. Mégis tartottam a tervet.”
Egészen a túra végégig hallgattam arról, hogy volt egy megállapodásom egy portállal, miszerint elkísérnek az első napon, és meglátogatnak valamikor az utolsó napok egyikén. Szóval a túra valójában úgy indult, hogy velük találkoztam a Nyugatiban. Már ott is felvettek képeket, sőt ha jól emlékszem, interjúvoltak is, aztán felszálltak velem a vonatra, és ott is folytattuk az interjút.

Érdekes helyzet volt, mert a riporternő se akart a képen lenni, így a kamera csak engem vehetett,

azt is úgy – természetesen –, hogy az arcom ne látszódjék. Eleinte kényelmetlen volt így beszélni, lehajtott fejjel, mint aki szégyekezik. Mindehhez vegyük hozzá, hogy lóhalálában érkeztem, a már említett kaotikus viszonyokból. Kismaroson szálltunk le a vonatról, ott újabb képek készültek, felvették, amint megiszom az utolsó kávét – aztán úgy alakult, hogy a túra során pár kávé azért akadt –, szerettek volna felvenni a pataknál is, mosás közben, lehetőleg úgy, hogy találok is valamit. Ezért is választottam indulási pontnak Kismarost, mert az ott folyó patak gránátos. A büfék mögötti mély árok már a patak. Kávé után lementünk és mosásba kezdtem. Életemben először rendesen felszerelkezve. Nem tudom, hogyan állt akkor a kezemben a lapát, de annyira biztos nem állt kézre, mint két hét múlva. Bárhogy is,

néhány bökés után már láttam a gránáttörmeléket a tálon, sőt egy aranyszemcsét is,

bár az a nagy instruálás közben elveszett. A kis stáb csak pár képet készíthetett ott, mert indultak vissza. Remélem, nem bántódnak meg, de akkor egy kicsit megkönnyebbültem. És még a zsák sem húzta annyira a vállam. Kicsit feljebb mentem a patakon, ahol egy zúgó utáni mélyedésben halakat láttam, legalább 20-25 domolykó úszkált a csendes vízben. Gondoltam is, itt – ha minden kötél szakad – „domit” azért foghatnék. Már ha legalább egy horgot hoztam volna. Erről eszembe jutott, hogy végül nem csomagoltam kanalat sem. Utóbbit egyszerűen elfelejtettem. Visszasétáltam a büféhez és kértem egy műanyagkanalat, aztán a műút mentén gyalogolni kezdtem a hegyek felé, hogy mihamarabb arra helyre érjek, ahol a korábbi években már találtam gránátot. Szerencsém volt. (Folytatás a spoilerben.)

SPOILER (A 3. napon írtam erről a napról)

Ami jó rögtön az út elején: összefutok két barátságos, belevaló fickóval. Három percet töltünk együtt – míg kocsival a hegylábig elsegítenek –, amikor is meghívnak magukhoz. Már út közben mutatják a házat: „Ha gáz van, ide bármikor jöhetsz” – holott el sem mondom nekik, mi járatban vagyok, csak a felszerelést látják. Újabb perc múlva így szólnak: „Amúgy is bármikor beugorhatsz egy pacalra”. Ezek jó dolgok, s ahogy ma is tapasztaltam – akár csak a januári úton – nyitott, jóakaratú emberek mindenütt élnek. Errefelé különösen. Szóval, a meghívás szállásra és a pacalra (amit illően elhárítok) jó.
Centauri első lelőhely kalandtúra irodalom íróSzép is lett az első nap délutánja. Az irodalmi források összegereblyézése megtette a magáét. Magabiztosan, célirányosan mehettem neki a hegynek. Ezzel együtt is szerencsém volt. Az első pont, ahol a lapátomat a patak hordalékába leböktem, életem legnagyobb, legszebb, tökéletesen kristályosodott, hibátlan, mélyvörös gránátját adta. S ugyanonnan további pompás gránátok tucatjai kerültek elő. Mégis szerencséről van szó, mert amint a patak felső és alsó szakaszait is megkutattam, mindössze még két – egyenként kb. 30 cm átmérőjű ilyen gazdag területet találtam, a fennmaradó sok száz méter hasznavehetetlen. Hamar rájöttem, hogy nem széltében-hosszában érdemes keresni, hanem mélységében, vagyis ahol kő van, amilyen mélyre csak lehet, le kell ásni. Minél inkább a patakmeder szintje alá jutok, annál szebb és szebb példányok kerülnek elő. Köztük hibátlan, mély borvörös, centis méretű példányok is. Ezrével mostam a gránátot, de csak a legszebbeket gyűjtöttem be. Így is megtelt két üvegcse. Egy teljes nyakékhez való sorhoz talán már csak pár darab hiányzik. Először alig hittem a szememnek. Voltaképp örültem. Azaz – azt hiszem – tisztán tudtam, hogy örülhetnék is. Hisz ezért jöttem. S micsoda kövek az első körben! Mégis valahogy az egész délután homályos. Bár szépen sütött a nap. Talán mert szürkületig ástam és mostam.
centauri gránátok kalandtúra irodalomTérerőm már az első helyen sem volt. Egy sms még elment, és összejött egy hívás is, de már a Facebookra posztolni nem sikerült. A közelben találtam egy kutat, sötétedéskor onnan vettem vizet, s pár száz méterrel arrébb egy kis turistáknak szánt faházikó menedékében vackolódtam el. És itt kezdődtek a gondok. Úgy számoltam, hogy az első éjjelen kialszom magam. Ezzel szemben egyfajta rossz, sötét, nyugtalanító félálomban töltöttem az egész éjjelt.

Nem akadt egyetlen megnyugtató vagy barátságosnak mondható gondolatom se.

Azon agyaltam: hogyan lehetséges, hogy a Szeleta-barlangnál mindig jó, itt meg cseppet sem. A hely vagy az állapotom a döntő? Esetleg a kettő kombinációja szül egy ilyen nyugtalan, rossz éjszakát? A következő regény folytatása előtt szerettem volna hegyek között lenni, de tegnap este azt gondoltam: nem akarom, hogy az a regény ilyen sötét legyen.
Centauri kalandtúraRájöttem, hogy elkelne a bakancs, mert a csizma hideg. Valószínűtlen, de míg a januári barlangi éjjelen végül is remekül éreztem magam a mínusz 20 fokban is, tegnap egész éjjel rázott a hideg. Végül felvettem magamra mindent, három pár vastag zoknit, minden inget, mellényt, és az anorákot is, sapkát, sálat, és még így is. Órákkal később rájöttem, hogy nemcsak a málhától sajog a vállam, hanem azért is, mert a sok ruha miatt

kényszerzubbonyként feszül rám az anorák, és nem kapnak vért a végtagjaim.

Jó, vetkőzés, anorák alulra, s amit csak lehetett, fölé. Többször felkeltem, próbáltam jegyzetelni, kicsit jól érezni magam, de nem sikerült, holott még hajnalban se ment a hőmérséklet 10 fok alá. Bőven éjfél után a zseblámpa fényénél kiválasztottam a legszebb követ, megállapítottam, hogy ilyen szépet talán még fotón se láttam, ám ettől sem lett jobb. Végül pár órát mégis aludtam. Reggel hét körül pocsékul, szédelgősen, fejfájósan ébredtem. Elkelt volna egy kávé.
Facebook hozzászólások

2016.04.01. Rögtön mélypont (2. nap)


2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Baljós előjelek😞

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.