• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2016.03.15. Nem léphetsz ugyanabba a folyóba kétszer

 

Centauri író irodalom Jákob botja irodalomA túra ötletét egy kudarc adta. Erről posztoltam ezen a napon: “A legjobbakat ezen a borús napon – mintha csak álmodtam volna tegnap a zavartalan napsütést és édes levegőt. Emlékezetesen szép nap volt, jelentkeztem is volna, ha van a hegyek között térerő. De nem sokat vesztettetek, mivel a nagy drágakőhajsza szerény eredménnyel zárult. A januári lelőhely – ahol kövér gránátok kerültek elő, köztük egy kb. centiméteres darab is – most nem működött. Az utóbbi hetek kiadós esőzései átrendezték a medret, a nagy és ép gránátokat adó medencének nyoma veszett. A hordalék összetétele is megváltozott. Így aztán mindössze egyetlen méretes, ám törött gránát került elő. Azért is érdekes ez, mert korábban, akárhányszor jártam arra, mindig találtam ép és szabályos gránátkristályokat, még ha csak aprókat is. Ezúttal aprót sem. Persze, már a januári posztomban megírtam: addig kell visszatérni a felfedezett helyre, míg a tavaszi áradás át nem rendezi a terepet. Csakhogy aztán jött a Jack London-túra, aztán betegség, aztán a Jákob megjelenése. Mindezek ellenére, ha nagyon akarom, visszamehettem volna legalább pár órára. De nem tettem. Szóval, ha megint szép gránátokat szeretnék, kezdhetem a kutatást elölről. Ez van. Ezt elnyestem.

 
Ép gránátNem vonom le az „olcsó”, ám fontos tanulságot. Bár mégis. Már januárban gondoltam: „Hamar vissza kell menni, kimerni a medencéből az összes hordalékot és átmosni az egészet. Egy életre elég gránát lehetne a zsákmány!” De valójában magamat se vettem komolyan. Talán mert ahhoz szoktam, hogy ha valahol lelőhelyre találok, általában sziklafalban, az jó esetben 100 év múlva is ott van. Egy patak viszont más.

Akkor kell kivenni a drágakövet, amikor az épp ott van. Nem később. Akkor, ott, rögtön. Ennyit az elúszott lehetőségekről. Ajándékokról, amit egy patak ad, aztán visszavesz.


 

1vid Zafír börzsönyEttől függetlenül találhattam volna, mondjuk zafírt. De az sem lett meg. Igaz, ennek esélye volt a legkisebb. Amint magnetit sem akadt. Viszont életemben először találtam cirkonitot. Három töredéket mostam ki a patakból. Hozzátartozik az is, hogy nem szakadtam meg a kutatásban, inkább örültem a tavasznak, a levegőnek, a fénynek, annak, hogy ott lehetek, semmint azon görcsöljek, hová tűntek a szép gránátjaim, vagy azon, hol a túróban van már egy fránya zafír. Jegyzem meg, a januári lelőhely közelében egy kicsi részen oly bőségesen gránátos volt a hordalék, hogy szinte vöröslött. Megfelelő felszerelés híján úgy keresgéltem, hogy a mederből kivett üledéket a tenyeremből apránként a csuklómra húztam. A mellékelt képen láthatjátok, hogyan vöröslött a csuklóm a gránáttörmeléktől. Ezen a helyen a hordalék 20-40 százaléka is törött gránát. Nem is értem, miért nem volt ott ép kristály egy sem. Sebaj. Szép nap volt. A legszebb gránátoknak, magnetiteknek és zafíroknak azt üzenem: „Hamarosan visszatérek”. Jártam már így. Akadt olyan bánya, amit tízszer is átvizsgáltam – tíz különböző napon –, mire végre rábukkantam az aragonitra, phillipsitre, opálra. Azóta csak pár lépés, három mozdulat, és kiveszem a hegyből, amit keresek. Így lesz ezúttal is.

Tudom: a patak tényleg gyors és radikális. Ám legközelebb már én is az leszek.”

UTÓIRAT
Az utolsó mondat több mint magabiztos. Tudva már, hogy előtúrni a patakokból egy darabka zafírt nehezebb, mint megtalálni azt a bizonyos tűt a szénakazalban, elbizakodott állításnak tűnik, de utóbb már azt is tudom, miért voltam annyira biztos a dolgomban. Mert tudtam, hogy „minden áron” akarom. Nemcsak abból fakadt a túra ötlete, hogy egy hibát jóvátegyek (lásd elmosott gránátos hely), s onnantól kezdve hasonló esetekben ne „aludjak”, hanem abból is, hogy nem a kiindulópontra, vagyis a gránátokra akartam visszatérni, mint inkább meghaladni azt a helyzetet. Ez magyarázza azt is, hogy mikor aztán úgy tűnt, nem lesz zafír, és sokan bíztattak: örüljek annak, amit találtam, láttam, fotóztam, hallottam, engem csak nem hagyott nyugton, hogy talán zafír nélkül megyek haza. A túra utolsó napjaiban már úgy éreztem: a sikeres gránátgyűjtéssel a múltat rakom rendbe, a zafír viszont a jövőt jelenti. Ha nem találom meg – gondoltam a 10. nap után – akkor az hatással lesz a jövőmre. Mielőtt bárki ítélkezne, vegye figyelembe, hogy akkor már nem akármilyen út állt mögöttem. Jellemző, hogy az utolsó vasbánya-út (erről később) során a zafírt (és a gyűrűt, amibe kerülne) akaratlanul is összekötöttem a halálommal (erről szintén később).
Ezt a két fotót posztoltam:

 

Centauri zafír-túra almandin gránát

Ez a patak vitte el életem gránát-lelőhelyét.

Centauri zafír-túra almandin gránát

A régi lelőhelyen néhol vöröslött az üledék a gránáttörmeléktől, de ép gránát egy sem akadt benne.

Centauri író irodalom Jákob botja regény writer Jack London

Ezt akkor nem posztoltam, de ez a kép is aznap készült. Itt még úgy tűnik szárnyalok – ké héttel később viszont ugyanott már csak kúsztam-másztam.


 

http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/zafir-tura/2016-03-19-felkeszules/

3 Comments:

  1. Nagyné Ica

    Kincsvadászat….elmlékek….visszatérés 🤠 😊

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük