2020.03.22. vasárnap – Földrengés bennem és a házban

Elismerem, nem könnyű megtalálni itt az egyensúlyt, de szemlátomást nem is sikerült, és ez nem pusztán arról szól, hogy jópofáskodunk zavarunkban


2020.03.22. vasárnap / Földrengés volt az éjjel. Csodával határos módon „korán”, éjfél után egy óra felé már ágyba kerültem. Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy mozog alattam az ágy. Oldalirányú szitálás volt ez, nem éreztem hasonlót korábban. Nem tartott sokáig, erős sem volt, de annyira azért igen, hogy felriadjak rá. Hanyatt feküdtem és figyeltem. Mikor abbamaradt visszaaludtam, abban a tudatban, hogy talán csak érzéki csalódás az egész.

Ébredés után azonban az első dolgom megnézni: volt-e földrengés? Igen. Zágrábban, s nem is gyönge.

Épp a napokban mondtam valakinek, hogy most nagyon nem hiányzik bármiféle természeti katasztrófa – járvány idején. Erről még szó sem esett a médiában. Azért küzdenek mindenütt, hogy az egészségügyi rendszerek ne váljanak túlterheltté, rosszabb esetben ne omoljanak össze, de azért számolni kell azzal is, hogy jöhetnek más vészhelyzetek is. Közeledik a nyár, és – többek között a klímaváltozás hatására – egyre több az extrém helyzet. Áradások, ciklonok, viharok. Pedig könnyen lehet, hogy a járvány bőven belefut a nyárba – ha ugyan nem az őszbe. De reméljük a legjobbakat.

Reggeli kávénál az első gondolatom, hogy például a borz befut az üregébe vagy kifut belőle földrengés esetén? Ma kameraellenőrzés lesz. Kicsi a valószínűsége, hogy a földrengés pillanataiban épp működött a kamera, de ki tudja? Most egy kicsit izgalmasabb lesz letölteni a felvételeket. A vadkamera ugyanis csak akkor indít felvételt, ha mozgást érzékel. A földrengés akkor lesz rajta a borzokkal, ha akkor épp kijöttek a várból, és a kamera dolgozott. De őszintén szólva ennek kicsi az esélye. Jut eszembe, sajnos majdnem nulla. Mert pechemre legutóbb a vár bejáratától átraktam a kamerát az egyik lejáróhoz. 🙁 Hogy ne mindig ugyanazt a környezetet vegyem. Ezt most sajnálom. Jó.

Maradjunk annyiban, nem lesz semmiféle felvétel, ami földrengéses borzokat mutatna.

De amint ezt leírom – mint oly sokszor az utóbbi hetekben – abszurdnak érzek minden szót és gesztust, minden lamentálást és tervet; és a lelkiismeretem is megszólal; helyénvaló ez? Hisz legyen a terv és tennivaló egy napra bármi, a reggel mindig azzal indul: megnézem, mennyivel emelkedett a fertőzöttek és a halottak száma. Napról napra egyre jobban zavar, hogy ez a közösség voltaképp egy percre sem emlékezik meg a halottakról. Mi történik? Nézzük, ahogy karanténba zárt emberek futnak, fociznak, énekelnek, főznek, bíztatják egymást, repkednek az ezernyi jótanácsok, okoskodnak (ahogyan én is), blogolnak (ahogyan én is),

lassan mindent elural az úgynevezett pozitív olvasat, „az élet megy tovább” frázisa, míg sehol egy mécses, sehol egy gyertya, sehol egy gyászlobogó.

Elismerem, nem könnyű megtalálni itt az egyensúlyt, de szemlátomást nem is sikerült, és ez nem pusztán arról szól, hogy jópofáskodunk zavarunkban, hanem mintha nagy tömegben, kollektíven s alapvetően nem értenénk most sem, hogy mi történik velünk. Erre utal az is, hogy a napi hírözön egyik része még mindig arról szól, hányan strandolnak, buliznak, piknikeznek csoportosan. Ez szomorú, ez rossz jel a járvány utáni időkre nézve is. Erről írok ma a tegnapi esszé folytatásaként.

Ahogy szitált alattam éjjel az ágy, úgy szitál bennük a tudat. S mindenféle állapot is. A szitálással nincs baj, a belső földrengéssel sem.

Épp az kellene, hogy szitáljunk, billegjünk, remegjünk, legalább egy kicsit, de nekem úgy tűnik, hogy egyelőre elmozdultunk az össznépi babazsúr, a hosszúhétvége feelingjének irányába. Máskülönben miért nem emlékezünk meg a halottakról? De ha valaki találkozott ilyesmivel, egy nekrológgal, egy bloggal, ami azt mondja: állj meg egy pillanatra ember! Gondold át, ki lehetett vajon az a 13.000 halott, akiket Olaszországban már az orvosok búcsúztatnak, mivel a papok is lebetegedtek. Kik voltak ők? – akiket most katonai konvojok a temetőbe visznek? Milyen sorsok? – Ha találtok ilyet, szóljatok.

Tegnap éjjel sokat töprengtem ezen. Írtam is róla, de egyelőre nem rakom ki a honlapra. Nehéz, súlyos, nyomasztó ügy ez.

És szitálok tovább – én is. Rengek. Lengek. Tévelygek.

Gyászból lendülök vissza ebbe a napba, dolgoznom kell, írnom, leveleznem, fát ültetnem, s továbbvinni a patak-projectet, még mielőtt jönne egy jelentősebb eső, és a patak megáradna. Ma érkezik egy kis pálinka is a karanténba, de érintkezni természetesen senkivel sem fogok. Sütni-főzni is kellene valamit. És keresni valamiféle új egyensúlyt, egy őszintén humanista nézőpontot, ami úgy tart meg az élet oldalán, hogy nem gázolok át mások halálán sem.

Vigyázzatok magatokra!

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki!

Név*

Email cím*


2020.03.21. Kotorék a karanténban

Koronavírus térkép

Mi a koronavírus? Kegyelemdöfés vagy gyorssegély? (1.)

2020.03.19. Kételyek és kontrasztok = karantén

2020.03.17. Koronavírus-járvány idején karanténban

2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Ez az utolsó bekezdés, igen!😔

    Amikor elkezdett ma reggel “szitálni” az ágy, felnéztem a modem kijelzőjére: 6:35,
    Mi jöhet még?😯😔😔😔
    Még azt sem érzem ildomosnak, hogy minden jót kivanjak neked, Cen’és mindenkinek, pedig őszintén szeretném!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.