2016.01.28. Rablók és barátok (17. nap)

jack londontúra2016. január 28. 10:22
facebook-buttonA MAJDNEM ELVESZETT GYŰRŰ (17. nap)
Este jót beszélgettünk a gyerekekkel, aztán – miután ők lefeküdtek – Lacival irodalomról, kiváltképp az írásról. Na és sokat Gréti rajzáról. Mert amikor először láttam Gréti rajzát, azt mondtam: de hisz ez olyan, akár egy regény. Mert kép, vízió, látomás, történet van benne, és jól látszik az is, hogy a létrejöttéhez nemcsak tehetség, hanem nem kevés kitartás, átgondoltság, tudatosság és precizitás is kellett. Ha az a kérdés, hogyan írjunk regényt, azt is válaszolhatnám: úgy, ahogy Gréti rajzol.
Aztán éjjel volt egy álmom. Arról a gyűrűről, ami az egyik ismertetőjegyem. Talán emlékeztek még, az út elején felraktam egy képet ide három ékszerről, azzal a megjegyzéssel, hogy akinél ezek vannak, az vagyok én. Köztük egy egyedi ezüstgyűrű is volt. Ezt a gyűrűt évekkel ezelőtt készíttettem. A mintázata nyomtatott áramkörökre emlékeztet. Akkortájt – körülbelül 5 évvel ezelőtt – úgy éreztem, olyan közegben vagyok, ahol könnyen veszik el a valóság, a realitás, hamar elvész az éberség, s nem annyira színesek a dolgok, mint inkább színezettek. A nyomtatott áramkörök a nagy hálózatokra emlékeztettek, a mátrixra. Azokra a hazugságspirálokra, amiket oly gyakran építenek fel különböző társadalmak, kisebb-nagyobb baráti társaságok, sőt családok is, olyan közeget teremtve, ahol igen gyakran az ég színe is vitás. Gyermekkorom óta időről-időre olyasfajta vitákba botlom, ahol az a kérdés, hogy az ég sárga-e vagy zöld. És ha felnézek, majd azt mondom: „De hisz az ég kék!” – megbántódnak, megsértődnek, megtámadnak. Újabban ez a vita már gyakran arról szól: vajon az ég csíkos-e vagy négyzetrácsos. Ha felnézek? Én még mindig kéknek látom. És nem vagyok hajlandó aláírni se a sárga, se piros, se rózsaszín verziót, a csíkos vagy négyzetrácsos verziót meg főként nem. Ezt a gyűrűt azért hordom évek óta, hogy el ne hagyjon az éberségem. Hogy ne engedjek az igazságból, miszerint az ég kék, akárki akármit mond, s bárhogy érvel is.
Álmomban ezt a gyűrűt levettem. Ahogy alvás előtt szoktam. Leraktam volna valahová, a szokottnál lazább mozdulattal, mire a gyűrű valósággal életre kelt, és hatalmas szökellésekkel elpattogott. Történt mindez egy nagy hajó fedélzetén. A fedélzeten átláthatatlan rumli volt, hordók, zsákok, kötelek mindenhol, és piszok. Olyasfajta elhanyagoltság, amiben egy hordót is bajos megtalálni, nemhogy egy gyűrűt. A gyűrű vad szökellését látva, biztosan tudtam, hogy soha többé nem találom. Miután eltűnt, az esélytelenek nyugalmával indultam a keresésére. És lássatok csodát, a gyűrű a fedélzet olyan pontján állt meg, ahol már messziről láthattam. Az egyetlen tiszta, kacatoktól mentes terület kellős közepén.
Ritka, hogy egy álomnak eleje legyen, közepe és vége is. A vége szinte mindig hiányzik. Ez az álom szokatlanul kerek. Leveszem a gyűrűt, a gyűrű faképnél hagy, majd mégis meglesz.
Rátok hagyom, mit jelent ez. Én csöndesen örülök, hogy álmomban meglett, nem hagyott ott, talán csak figyelmeztetett, és most, amikor mindezt leírom, itt van az ujjamon. Továbbra is arra int, maradjak éber, ne hajoljak meg nyilvánvaló hazugságok előtt, ne felejtsem el, ki vagyok, mindig tudjam, hol vagyok, mindig tudjam hová tartok, és vegyem észre, ha túl messzire mentem.
Legyen szép napotok!
A beszélgetések miatt tegnap elmaradt videó-feltöltést pótlom és persze hamarosan beszámolok a további tervekről is.

2016. január 28. 10:51
facebook-buttonTÉLI MELEGSZENDVICS
Figyeljétek az utolsó másodperceket! A felcsapó lángok azt jelzik, hogy kigyulladt a szendvics. Épp csak annyi időre támasztottam le, míg kikapcsolom a kamerát, s máris lángra kapott. De egy kis kapargatás után teljesen jó és finom volt. Viszont ebből jól látszik, mekkora ereje volt ennek a kis erdei hősugárzónak.

2016. január 28. 12:27
facebook-buttonIsmet uton. Ha wifihez erek, irok reszletesebben. Legyen szep napotok! En megint kemeny dontesek, extrem lehetosegek elott allok.

2016. január 28. 16:41
facebook-buttonA mai nap se akármilyen. Jack London után szabadon – így kezdődött a nap.

2016. január 28. 16:43
facebook-buttonÉs itt vagyok most. Kicsit más, mint a Szeleta volt a Bükkben, de ez is egyfajta barlang. Hihetetlenül jófej emberekkel. Innen próbálok most tisztes-rendes posztot írni Nektek. Üdv: Cen’ (egy kalandos nap végéhez közeledve)

2016. január 28. 17:21
facebook-buttonJACK LONDON SÍNEN – ÉS AZ ELSŐ RABLÁSI KÍSÉRLET.
Szóval, egyelőre csak röviden, s a lényeg. Tegnap este Laci, épp csak megérkeztem hozzájuk, máris felvetette, hogy átsegít Szegedre, ha akarom, akár rögtön. Mint mondta, önmaga ellen beszél, de hát ez az út egy kicsit játék is (megerősítettem), és az is érdekes, mennyit haladok. Végül az én döntésemet múlt, hogy nem mentem tovább már tegnap este. Nem bántam meg és szerintem – játék ide-oda – ti sem. Laci ajánlata (vonatjegy Szegedig) ma is élt. Délelőtt felajánlottam neki, hogy szívesen segítek neki valamiben, mondjuk az állatok körül, cserébe a jegyért, de nem fogadta el. Én viszont elfogadtam a jegyet. Már csak azért is, mert Jack London hosszú útja is egy ajándék jeggyel ért véget. Az én verziómban, a Jákob botja szerint, a hosszú út utolsó helyszíne Montana, ahol Jack hónapokat tölt egy nyugtalanító ír hölgy, Mrs. McSweney és egy nem kevésbé különös jankton sziú lány, bizonyos Dowanhowee társaságában. Titokzatos, Jack számára is érthetetlen szerelmi háromszög alakul ki az indiánlány, az ír asszony és közte. A több hónapos montanai intermezzo hirtelen, rapid módon ér véget, épp olyan titokzatosan, ahogy kialakult. Íme, az a pillanat a regényből, amikor Jacket útjára bocsátják:
„Egyszer az járt a fejemben, hogy berontok a házba, fel a lépcsőn, át a küszöbön, másszor a fák között bolyongtam azt remélve, hogy valahol Dowanhowee-ba botlok, de őt mintha a föld nyelte volna el. Hunyást sem aludtam azon az éjen. Éjfél körül feltámadt a szél, Mrs. McSweney függönye egész éjjel az ablak előtt lobogott, én meg csak ültem a bungaló előtt a holdvilágban. Aztán kimentem a folyóhoz. Később kisétáltam a kukoricaleshez. Végül hajnalban elnyomott az álom. Pár óra alvás után Dowanhowee ébresztett.
– Jó reggelt, Jack! Itt a reggeli.
Sonka, kolbász, paprika, kenyér. És egy pohár bor.
– Egyél, aztán siess, asszonyom vár – és mielőtt átölelhettem volna, kisurrant.
Bekaptam a reggelit, megmosakodtam, felöltöztem, s rohantam a házba.
Mrs. McSweney az alsó hallban fogadott. Szűk nadrág, lovaglócsizma, széles öv és ostor, akárcsak az első napon, lent a Musselshell partján.
– Ülj le, Jack, kérlek.
Soha az életben nem ültem le ott. Vagy az udvaron beszéltünk, vagy a szalonban, de ott egyszer sem. Zavarba hozott, de engedelmeskedtem. Kerestem egy széket, és leültem. Mrs. McSweney becsukta az ajtót.
– Ez a tiéd – és átadott egy borítékot. – Ne nyisd ki, nincs benne semmi különös. Száz dollár a vonatra.
– Na de…
– Kérlek, ne szakíts félbe. És itt van ez is – adott át egy másik borítékot. – Ezt csak akkor bontsd fel, ha már otthon vagy. Csak akkor, ha baj van. Érted?
Mrs. McSweney az órára nézett.
– Rögtön indulsz. Reggeliztél? A kocsin van víz és ebéd. Elvisz Kleinig. A poggyászban találsz új ruhát is, hogy ne utazz rongyokban. Dowanhowee pedig arra kér, hogy ezt az amulettet dobd majd az óceánba. Ja és még valami. Ne gyere vissza! Eszedbe ne jusson – mondta Mrs. McSweney, s oly mereven dőlt hátra a székben, mint akiben még sosem volt élet.
Utólag ezer magyarázatot találtam, de akkor csak annyit kérdeztem:
– Teherbe esett?
– Hogy én?
– Mrs. McSweney, árulja el! Várandós?
– Ahhoz neked semmi közöd.
– Téved, már hogyne lenne közöm hozzá?
– Te tévedsz, Jack. Tiéd a gyönyör, miénk a gyerek.”
(Jákob botja)
Köszönet Lacinak, a vendéglátásért, a beszélgetésekért, és a vonatjegyért, ami lehetővé tette, hogy Jackhez hasonlóan az utam egy részét én is vonattal tegyem meg. Szegedig tehát kényelmesen, biztosan utaztam. Más kérdés, hogy ma, a 17. napon esett meg először, hogy a vasútállomáson megpróbáltak „könnyíteni” rajtam, magyarán lopni akartak tőlem, de ezt majd az esti posztban, amint arról is, hogy ezt a kis konfliktust leszámítva, végül is milyen valószínűtlen meglepetésékkel, kedvességgel fogadott Szeged.
Üdv mindenkinek! Cen’

2016. január 28. 20:24
facebook-buttonABSZURDUM ÉS DILEMMA
Jó estét! Kezdjük a végéről. Címen vagyok, nem akármilyen címen. A történet a következő. Csak röviden, mert véges az idő. Volt egyszer egy meghívóm Szegedre. Láttam is az illetőt az fb-n időnként, sőt volt egy pillanat, amikor olyan hozzászólást írt, ami kissé gyanússá tette. Néha olvasók gyanakodnak arra, hogy esetleg ismernek civilben – általában ok nélkül. Most egy pillanatra én gyanakodtam. Ma, Szegedre érve, jó szokás szerint felvettem a meghívómmal a kapcsolatot, fb-n kaptam hozzá egy telefonszámot, ami ismerősnek tűnt. Keresgéltem a telefonkönyvemben, és igen hamar rájöttem: basszus, ez a szám nekem megvan! Ez az első eset, hogy ismerős „csal lépre”. Igaz, olyan ismerős, akit évek óta nem láttam. De ne higgyétek, hogy csak futólag ismerjük egymást. Már a házamban is járt, nem egyszer, hogy csak egyet mondjak: ő fúrta fel a konyhámba és fürdőmbe a mennyezet alatti bambuszrudakat. Például. Viszont azt nem tudta, hogy Centauri én vagyok. Közös ismerősök miatt lett neki gyanús a „szerző”, míg pár hónapja végre rájött, hogy én vagyok az. És most, kihasználva a túra adta lehetőségeket, idecsalt. Ügyes. Túlvagyok egy meggyes-ágyas pálinkán. Meghívóm – most már régen látott cimbi – azt mondja: „Ha ahhoz van kedved, hogy letolt gatyával ugrálj az ágyon, azt is megteheted, csak ne rajtam”. Remélem, elnézitek, hogy idéztem, de ilyen sem volt még. Valaki azt írta ma, hogy ez az út színes. És tényleg! De még mennyire.
Akkor nézzük a mai nap másik érdekességét. Délután megírtam, hogyan esett a túra első vonatútja. Itt olvashatjátok:
https://www.facebook.com/centauriweb/photos/a.913866455310772.1073741829.913824748648276/1070963906267692/?type=3&theater
A szegedi állomáson egy fiatalember kéregetett, és ezzel nincs is semmi baj. Szoktam volt adni, arra is volt példa, hogy hontalannal töltöttem az éjjelt, ám ezúttal teljes menetfelszereléssel épp egy lépcsőn ereszkedtem le. Mondtam: „Bocs, ne haragudj, látod épp miben vagyok” – és szépen ballagtam tovább. Mármost az a helyzet, hogy mivel a zsák hátuljából játszi könnyedséggel lehet elemelni dolgokat, és én sem most jöttem le a falvédőről, a hátam mögé is figyelek. Mindig. (Lásd reggeli bejegyzésem – az éberség erre is vonatkozik.) Ezért pár lépés után, az állomás bejáratánál váratlanul megfordultam. A srác már a hátizsákomon volt. Amikor hirtelen szemben találta magát velem, a válasz egy fanyar mosoly. Megálltam, s kérdeztem: „Valami gond van?” Erre ő „tisztesen” szembe állt velem: „Milyen gond lenne?” És akkor következett az a filmekből untig ismert, westernes szemezés. Nemigen rettent meg. Mondjuk a rettentő málha miatt viszonylag könnyű dolga lett volna, ha csak lök egyet rajtam. Másfelől úgy gondoltam, nem kell feleslegesen keménykedni, mert ha ott és akkor nem is történik semmi, előfordulhat – ha nagyon megbosszantom –, hogy utánam jön, esetleg többedmagával. Ezért némi várakozás után csak annyit mondtam: „Na, Isten áldjon!” – és oldalvást araszolva, hogy hátrafelé is lássak, elléptem az állomásról. Vissza-visszatekintve láttam, hogy nem egyedül van, az állomás oldalában várakozó cimboráihoz ment. Jó, hogy nem vittem lándzsatörésig a dolgot. És mielőtt nagyon elítélnétek ezt a srácot, halkan mondom, Jack London épp ilyen srácok közé állt egy időre Sacramentóban.
(Ehhez még talán idézek a Jákob botjából, új posztban, vagy hozzászólásban)
De muszáj haladni. A Dóm-téren, a lépcsőn üldögélve megszólított egy matematikus hallgató lány. Azt kérdezte: „Messziről jön?” Mit mondhattam volna? Röviden elmondtam, mi járatban vagyok, s ahelyett, hogy nektek posztoltam volna telefonon, bő fél órát beszélgettem vele. Szorgosan kérdezgetett, majd tovább állt. Aztán próbálkoztam a megyei könyvtárban wifihez jutni, de mondták, legalább egy napijegyet kell vennem. Kértem, ajánljanak wifis kávézót, de nemigen tudtak. Így aztán elsétáltam, s rátaláltam egy Blues Cafe nevü helyre. Ott a pultos, Péter azzal a kérdéssel fogadott: „Egyenesen Ausztráliából?” Mondom neki: „Igen, ugye nem gond, hogy a lovat az ajtó elé kötöttem?” „Dehogy – válaszolja Péter – Dobjunk neki esetleg egy kis zabot?” Így indult a Blues Caféban a történet, ahol aztán olyan kedvességben volt részem, hogy ez még ezen az úton is ritka. Enni-inni kaptam, és nyugodtan posztolhattam nektek.
Ez a hely, az a fickó külön posztot érdemelne, de inkább menjetek oda sörözni. Ez a reklám helye, de megérdemli!
https://www.facebook.com/bluescafe.7esmegallo
Ami, a holnapot illeti. Van egy meghívóm a szerb oldalra, Zentára. De bizonytalan vagyok. Oda még csak-csak eljutok, de nem tudom, sima ügy lenne-e visszajönni. Hétfőn reggel vége a túrának – bár ötleteim vannak azért a jövőre nézve is – és jó lenne itthon lenni az utolsó napokban. Tépelődöm, feltegyem-e szavazásra, hogy innen Kecskemét-Budapest vagy Zenta irányába induljak. Röviden ennyi. Érdekelne a véleményetek. Ennyire tanácstalan még nem voltam a túra során.
Legyen szép estétek. És most osszátok a posztot megint. Milyen jó lenne, ha valaki menne Zentára! Hátha még vissza is jönne! Másik kérdésem: nem ismer valaki a szegedi reptéren valakit? Esetleg északnak, Kecskemétnek, Budapestnek repülhetnék is.
Üdv: Cen’

jack londontúra

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.