2016.01.12. Időzített novella stoppolásra

jack londontúra2016. január 12. 11:00
facebook-buttonEz egy időzített bejegyzés. Amikor ez megjelenik az oldalamon, én nagy valószínűséggel épp az úton ázok vagy repülök. De gondoltam, addig is olvasson, aki szeretne. Talán valami nagyon vidámat, vicceset kellett volna időzítenem, de sajnos túl nagy a kísértés. Történt, hogy a napokban eszembe ötlött: írtam én egyszer egy “stoppolósat”. Körgyűrű volt a címe. Meg is kerestem, s meg is találtam a gépemen két verzióban is. Tudni akartam, melyik az utolsó, ezért megnéztem az írás adatait. És tudjátok melyik napon írtam? JANUÁR 12-én. Komolyan. 2009-ben. Nem egy vidám írás, de azért ajánlom, és a hozzátartozó zenét is aláteszem. Utazom. Legyetek otthon, munkahelyen, bárhol, utazzatok ti is jól. Üdv: Cen’
 KÖRGYŰRŰ
Hová tépünk, számít ez még?, ha netán a semmibe, határozott célunk mégis lehet, határozatlan időre felvett kétes kedves; hogy mi volna az?, honnan tudnám; induljunk ki abból, mi van velünk?, de hisz te még a nevedet se hoztad; miért nincs nálunk semmi, a hátsó ülés miért üres, mit mondhatnék?, amikor a nevem se kérded, csak azt, hogy épp merre megyek; erre, arra, mégis, mégse, ahol a sáv szabad, érted ezt?; tudom én, bérelsz engem, mint én a kocsit, de ne aggódj, dőlj csak hátra, csússz lejjebb, én már lecsúsztam, amennyire csak lehetett; állítsd be az ülést és a helyzetedet, húzd le az ablakot, eressz be levegőt, ha már egyszer felvettelek a száguldó bérleménybe, igazíts a fejtámaszon, állítsd be a kölcsönbe vett komfortokat, beálltam már én is, ráfeszültem a vízióra, akár a sámfára, mint a bakancs a feldagadt bokára; bontsd ki a hajad, legyen itt némi élet, ebben a fullextrás koporsóban; ne kegyelmezz, és ne aggódj, ne problémázz, nincs se felvezető, se levezető út, aminek vége volna, tudtad?, tudtad, hogy a világ egy elbaszott körgyűrű a semmi fővárosa körül, és én meghalok a belső sávért; meghalok, ha kiszorulok, de csigavér, nem szállunk száz alá; engedd magad, adj a csábításnak, kapcsolj ki, old ki a biztonsági övet, megoldunk mindent, csak te meg én, ma és most, hamarost, csak lazán, szét is eshetsz, átnyúlhatsz a sebváltómon, megérintheted ultraszélsőséges sebem, igen, ha fitt vagy, ha fáradt, bármikor kedves, érted ezt?, a vállamra dőlhetsz a hajtűkanyarokban, ha úgy éreznéd, hogy nem figyelek rád kellőképpen, vedd elő a térképlámpát és villogtass a visszapillantómba; térképeink?, azok bezzeg nincsenek, nem is érdekel, csak a te leplombált világatlaszod; kibonthatod, igen, kibonthatod a varkocsod, igen drága, feljebb húzhatod a szoknyát, a combodig, és a lábadat, ó a lábadat a műszerfalra pakolhatod, nem zavar a kilátásban, ha lelátok táguló öledig; dobd hátra a harisnyádat, dobd el a kesztyűt, ne félj, nem veszem fel, dobd el azt, ami az előbb voltál, azt is, amit ajándékba nekem hoztál, ha ez az út nem körbe megy, akkor a csomagtartóba nem férne be most az élet, így meg annyi csak, mintha a kötelező készletünkben kettővel több indexizzó lenne; igen kedves, berepültél, s most nem szállsz ki innen, eljött végre ez az idő, nem vársz már több kabrióra; már nem sokáig, de szabad vagy, srófolhatsz engem és a zavaromat, hadd szóljon ez a szarrá ázott szólam, bömböljön hát ez a hajódokki nóta, vissza a sötétbe, előre, az egész TNT-flotta; ne aggódj, nem robbannak föl a belsőbe rejtett trotilrudak, nem szakad fel a plasztik-aszfalt, ha meg szakad, hadd szakadjon műút, égalj, erdőszél, hosszúalkony, húr és hártya, gyere kedves, mit szólsz?, mi lenne, ha szétesnénk és összekavarodnánk mi ketten, ha úgy volnánk együtt az utastérben, mint két felrobbant galamb?; érzed?, ugye látod?, látod ugye, ahogy végtelen sorban vágtatnak a felezővonalak, és az indexünket fixírozza ezer macska szeme, minket sasolnak a trafipaxok, holnap meg tőlünk visszhangzik majd a bulvársajtó; összedőlnek a szélfogók, jobbról-balról korán fekvő, korán kelő dominóvárosok; mi lenne?, mi lenne, ha mi is feleződnénk egyet?, és mondd, mennyi is a te szerelemérzésed felezési ideje?, egy óra, száz év, két pleisztocén?; milyen hosszú a te alvázszámod?, tudnál szeretni úgy öt perc múlva?, aztán még másfél óra hosszat engem, csak egyszer halunk meg kedves, csak ma éjjel, mit szólsz?; gyújts rá, ha jól esik, ha úgy áll kézre, hamuzhatsz a számba, a füstöt a műszerfalra fújhatod vagy a lábad közé, terítsd szét a hasadon, akár lángba is boríthatsz minket; mit szólsz?, mi volna?, ha lángoló autóval haladnánk egy darabon, az első tóig, a folyóig, a gátról hajtanánk bele, a hídról?, szakítsuk át a korlátot?, azt mondod, a hídkorlátot, a szalagkorlátokat, szakítsam át a gátad?; ugyan, hisz még a záróvonalad se léphettem át, bazdmeg drága, miért kábítasz?, hol tartod a szivargyújtót?; vagy várjunk, míg ránk olvad a kaszni, jó volna?; nézd az átizzott motorfedelet, nézz hátra, látod?, lángcsóva lóbál, szikrainvázió övez, gömbvillámok tepernek utánunk, köröttünk minden csupa spuri, amerre csak járunk szirénáznak, erdő-, tarló-, kazaltüzek; nem hinném, hogy hagytunk valamit a hátunk mögött, tűt sem, egyet sem, úgy ülünk itt, mint két tök üres késtartó; nem tudom, mi szikrázik, mi lángol, ég és lobog, ugyan kedves, nem tippelnék semmire, amihez közöd lehet, nem érintelek, nem kóstollak, te se haraptál még gyönyör előtti kínban a nyaki ínba, csak ülsz itt, karnyújtásnyira tőlem, nem szólsz, nem köhögsz, csak szívod-fújod itt a sűrű a füstöt, mit is hagyhattál volna hátra, látod-látod, nézd meg, nézd, ahogy nem lankad a pedálom; szerinted?, mi veszteni valóm akadhat itt, ahol átseprünk most, mit hagyhattam a családi priccsen mondd, nem vagy éhes?, nem vagy szomjas?; kell nekünk a segélyláda?, kellek én teneked?, mit gondolsz?, lehetek-e tapaszod, mit gondolsz erről a délutánról, szerinted, milyen este ez a mai?, behajtsunk a semmi központjába?, lesz csúcsforgalom?, lehetséges?, lehetséges, hogy ez, ahogy ülünk itt, bagózunk és dorbézolunk, üvölt a roncstelepi derbi zaja, nem tudjuk, hová megyünk, a nevünket is elfelejtjük, tépünk teli tankkal, jaj-jaj, én is televagyok kedves, te mennyire vagy telítve tűvel, tűzzel, vággyal?, szóval, szerinted lehetséges, hogy ez itt a mi csúcsformánk, a mi oltári nagy tündöklésünk?, csak mert érzek valamit a tarkóm táján, ha százötven fölött rezeg a kilométeróra fehér mutatója, valami magasztos szógócot, ami százhetvennél már édesen fáj; valamit, amit nem mondtam még, elhiszed?, elhiszed, hogy van még olyan, amit nem mondtam ki, fogalmam nincs arról, mi a frász ez, de úgy érzem, ez az élet idióta imádata, egy idő óta, ilyesmi benned nincs; nincs meg valahol annak a félkész aluljárónak a képe?, én ezt bazdmeg láttam már valahol, úgy szeretlek, királynémnak majd’ megteszlek, jó hogy, jó hogy itt vagy és nem másutt, és én se másik jobbkanyarban hajtok, mint rád, mint az állat, tépek, tehát vagyok, igen kedves, nem tagadom: állat, a te V8-asod, de egyszer majd megkérdezem a neved mégis, nagyon-nagyon megjegyezlek akkor, felírlak az agendámba, minden lapra, minden istenverte napra, napi háromszori okulásra, bevezetlek a tanaimba, és nagyon-nagyon megszeretlek, te meg, te meg engem gondolsz a jövődnek és jótevődnek, mindennapi betevődnek; beléd feccölök, beléd ölök én mindent akkor bazdmeg; elvárom, hogy ne félj a hírhedt kanyarokban, vezetés közben rajtam kontárkodhatsz, ne parázz, nem fékezünk, nem kefélünk, másképp foglak én az örökös éroszba vinni, héroszként, pont úgy drága, mintha a bűn dilijébe vinnélek, kétszáz fölött, laposan és pirosan és kómásan, neked szánt szándékkal, száz decibeles agyvérzés katatón magányába, szív tépve, húr szaggatva, át a vékony jégen; kalandos életem a csomagtartó sötétjében, mint a hétrétbe hajtogatott érettségi ing, öröklétünk a kesztyűtartóban egy lapos cédétokban; mintha a körgyűrűről emelkednénk el, de le nem esünk, öt napig szállunk az alsópálya fölött keresztbe, mintha a Szaturnusz gyűrűi fölött húznánk át, mint a nagykönyvben, csak röpülünk bele a lenyugvó Napba, belehasítunk a közepébe, abba, abba a frankó fortyogásba, tök egyenesen, szputnyikosan, lassítás és hőpajzs nélkül a pofánkba fröccsenő isten atomszirupjába; dehogy, dehogy a te hajad meg milyen?, milyen hullámos és fényévhosszú, és mennyi, mennyi van belőle!; a te hajad egy gyönyörű gond, figyelj csak, kitöltöd az utasteret ezzel a hajjal, ezzel a bajjal, mint az életemet, ezt a három, gazdag órát; tudod mit?, nőj át rajtam, mint fa a kerítésen, borulj rám, amikor kiborulok, mint a repkény, mássz fel a rácsomra, egyszer majd én is rád mászok, a te penge pergoládra, még nem, most még minden rendben, az egyszer biztos, tépek, tehát neked vagyok, hát persze, csak te neked, és szólj, ha már úgy érzed magadban, szanált szíved helyén, ha ott, abban a lucskos, bukott lukban úgy véled, hogy megérkeztünk, ha meglátod azt a fát, a nekünk valót, vagy oszlop?, oszlop legyen?, dupla, tripla, magasfeszültségű vasbeton, újragyártott?, hagyjuk ki ezt?, azt is, azt is ott?, mit döntsünk le?, mit döntsünk el?, te tudod, mert én nagyvonalú vagyok, legyen tiéd a választásom, ha gondolod, csinálhatunk kidőlt sürgönyoszlopot, lehet, lehet, miért ne könnyíthetne rajtunk egy elénk vágó tehervonat, csak húzzunk be az estbe, mint vak fecske a nádba, nem félsz?, nem félsz, tehát velem vagy, s nem ellenem; tudod egyszer majd megbocsátod, hogy frontálisan szerettelek, a te véred épül-szépül bennem, tudtad?, tudtad ezt?, nem hitted volna, szép, ugye az út menti tó, pláne a vak fecskéktől zajos nádas, az a hegy, te meg giccses és karcsú vagy, baromi és démoni, dögletes, és kurva, kurva klassz így, ahogy ülsz mellettem a plüssben, cuccban, frászban; nem, nem kéred, hogy álljunk be a parkolóba, ide, ide és oda is, nem faggatsz, meddig elég az ólommentes benzin, a pénzünk, ezünk-azunk, tudod jól, hogy nincs az útnak vége, mit tegyek kedves?, álljak a sor végére?, bízzak benne, hogy a többiekkel együtt minket is az epicentrumba vezetnek, vagy a leállósávon döngessünk tovább, belülről kerülve a többit?, menjünk ott, ahol senki se lát, a szervizsáv legyen a mi perspektívánk?, igazad van, az alternatív útszélt mutatják a segélytelefonok, aha, aha, alacsony a fordulatszám, gázt még, hadd pörögjünk, kifilézzük ezt a millit, ezt a kicsi nihilt, tükrünk mások tükrét épphogy éri, zöldek a mezők valahol az alkony vörös árka mögött, és azt éneklik good bye blue sky, ó a lelkes ég, és a napfénytető fölött úszó késő délutáni légzsákok, innen-onnan felszikrázunk, és pirosak, kurva élet, pirosak a nyirkos lengő lámpák kedves!, erre?, arra?, mégis!, mégse!, de szép, de gyors, de meredek, hú de durva, de keserves, be gyönyörű, jaj édes, fordulj felém, felém halj meg… A te csakrád már csak rám ragyog – a szemed is, mind, mind a tízezer…
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=QHGOO73Gxg4

jack londontúra

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.