2015 március

2015.03.10. (22:55)

Tudom, most nem ennek kell jönnie (hanem a beszámolónak a hétvégi eszem-iszomról, és lógok még egy beszámolóval arról is, hogyan törtem el a puskát a rókán, de most csak egy rövid, a napokban kelt bejegyzésre futja. Nem elfeledve a fentieket.

Az irodalom átalakulásáról. Egy lehetséges hazai szereplésről tárgyalva szintén azt vettem le, hogy sokan hozzám hasonlóan látják a kortárs irodalom helyzetét és örülnek minden frissítésnek. Igen, nyomhatna már a – jobb híján használom ezt a kicsit rosszízű kifejezést – kánonképző erő egy F5-öt. …és akkor eszembe jut: ezek az emberek, műhelyek, folyóiratok, portálok egymás szövetségesei abban az értelemben, hogy ugyanazt akarják: legyen F5. Ám végig sem gondolom ezt alaposan, máris kigyullad bennem egy piros lámpa: jobb ezzel vigyázni, mert könnyű abba belecsúszni, hogy végül másról se legyen szó, csak programszerű nyilatkozatokról, s elveszhet a lényeg, nem egy-egy könyvről beszélünk majd, hanem másokról, nem írunk, hanem nyilatkozunk, ráadásul könnyen fordulhat át mindez nettó fikázásba.

Még ha tényleg látványos és gyors változás következik be, akkor is tartózkodni kell az elődök pocskondiázásától.

Egy: az elődök sem egyformák – egyedi és megismételhetetlen emberekről-alkotókról beszélünk, ezt jól fel kell vésni, még ha közhely is. Kettő: Bár én speciel nem a hazai kortárs irodalom tőgyén nevelkedtem, de sokan igen, s jobb egy kicsit rájuk is vigyázni. Három: Döglött oroszlánt nem rugdosunk. Négy: De még haldoklót sem. És (F)5: nem csak egymás teljesítményét tiszteljük, hanem adott esetben a tévedéseinket is. Bizton állítható, hogy a kortárs irodalomnak is voltak-vannak tévedései, ám minden kor hibázott, felemelt olyanokat, akiket hiba volt, és felfedezett olyanokat, akiket sokkal korábban kellett volna, nem nagy ügy, nincs új a nap alatt, ez ellen nincs mit tenni. Tisztelem mások tévedéseit – miért ne tenném? –, hisz igényt tartok a magaméra is.

---

2015.03.06. (1:07)

Jó érzés: szívesen írok blogot. Rossz érzés: kevés rá az idő.
Ma sok új tartalmat raktam fel a honlapra. Mivel tegnap azt írtam, hogy az írás drog, készítettem egy fotó összeállítást író emberekről, amely némiképp reflektál Nyáry Krisztián tegnapi interjújára is. A fiatal írók és fiatal olvasók fontosságáról beszél, s ezzel egy időben a Magvetőnél megjelenő Hévíz antológia kapcsán is hasonlókat olvashatunk:

Létezik egy sztereotípia, miszerint az írók, költők, tarisznyás emberek a távolba révedve érzik át meg nem értettségük teljes súlyát, írnak egymásnak, a szakmának, maguknak, és különben is. Hogy ez mennyire megalapozott, abba most inkább ne menjünk bele. Én magam is rendesen elcsodálkoztam, mikor belecsöppentem ilyen körökbe, hogy ez azért nem mindig van így. Aztán tavaly decemberben a kezembe került a Hévíz folyóirat 2014/6-os száma, és rádöbbentem arra, hogy az irodalom nem csak “fasza” és “menő”, de mindez irgalmatlanul nagy rock and rollba csomagolva is tálalható. Márpedig ha valamiben ott a rock and roll, abból rossz nem sülhet ki, és a NOWmagazinon a helye.
A már említett számot nagyon gyorsan kiolvastam, és szerencsére sikerült megszerezni az egész 2014-es évet visszamenőleg, és előfizetni az idei évre is. Elkapott a Hévíz-kór, nincs mit tenni, olvasni kell. De kezdjük a borítókkal, mert már önmagában a kiadvány messziről hirdeti, ez bizony nem az az unalmas irodalmi folyóirat, amit legjobb esetben is ötven év felett a fotelben, kockás pléddel betakarva vesz kezébe egy nyugdíjazott magyartanár. Mondom, ott van benne a rock and roll. Fiatalos, lendületes, figyelemfelkeltő, nem utolsósorban bohó dizájn, és nagyon kellemes tapintású papír kívül-belül. Kell ennél több?

Teljes cikk

A megújulás, a kortárs irodalom elfáradásának, tévútjainak kérdését feszegették nemrégiben nálam is egy interjúban, elég provokatívan, nyilván mert a szerkesztők is valamiféle megújulást látnának szívesen (abban érdekeltek?). Ebből az interjúból emelték ki tőlem – nem egészen pontosan azt a mondatot, miszerint „a magyar irodalom egy rohadt szépen sminkelt hulla”. És akkor ma az alábbi mailt kapom egy olyan embertől – nevezzük őt is indián néven Szép Szónak –, aki valószínűleg mindenkit ismer a honi irodalmi életből:

„az irodalom robbanásszerűen átalakul”.

Talán tévedtem? Olyan ez, mint a globális felmelegedés. Nehéz kiszámítani milyen ütemű lesz a változás. Ha az irodalom átalakulásáról beszéltem nyolc évvel ezelőtt, csak legyintettek, még a jó barát is (kicsit). „Ugyan, nincs itt és nem is lesz nagy változás.” Legutóbb úgy láttam, hogy a fiatalok még sem csinálnak „forradalmat”, sokan inkább beállnak az öregek alá. Vagy mégsem? Most már végképp nem tudom. Nem is dolgom, tudni, de azért érdekel.
Ha már ilyen írósdisra sikerült ez a nap, akkor a hétvégére írással kapcsolatos novellákat rakok fel olvasnivalónak, a blogban pedig pótolom egy adósságom. Még mindig nem meséltem el, hogyan is tört össze a rókán – akit egyébként ma megint láttam – az a bizonyos puska. Holott már farkasokról is lenne mit mondani (kaptam mailt róka-puska-farkas témában). Jut eszembe: köszönöm a visszajelzéseket! A napokban beszéltem Sárga Hajjal, szóba kerültek a kommentek is, s azt mondta, ma már senkinek sincs ideje kommentelni, ezért ne is számítsak rá. Csakhogy maileket kapok, az is idő!

Szóval, arra kérek mindenkit, írjon bátran kommentet.

És most vágta hajnalig.

---

2015.03.05. (2:33)

Brutálisan kevés az idő, csodát kell tennem, már megint, nem mintha nem kedvelném a varázsolást, de azért néha már gondolok arra is, nyugdíjas vagy rokkant mágusnak lenni se kutya. Csak ül az ember civilben, nincs már a vállán csillagokkal tetovált fekete köpeny, nincs már csodatevés, csak a megtett út fölötti csöndes csodálkozás. Ja, hogy azt ki kell érdemelni? Nincs azzal gond, ez így fair, csak épp tudjuk, néha a kiérdemlésnél hamarabb jön a krach, mondjuk a halál.

Az írás drog.

És vannak azok a hajdani kemény, másként kemény drogosok, akik toltak mindenféle agydurrantót, fehéret, feketét, tarkát, orron át és vénásan, majd eltűntek a színről, halálhírük kering, holott nagyon is élnek, erre-arra, viskókban, hegyekben, és például kecskesajtot csinálnak. Mert nem mindenki rokkan és hal bele. Némelyeknek egyszer csak, egyszerűen elegük lesz. Lejönnek róla. S nemhogy a kokain, a heroin sem kell már, de már egy deci rum se. Kecskesajt. Rukkolasaláta. Csíráztatott magvak. Nekik ennyi az épp elég. Nem kell ehhez megvilágosodás, megteszi pár halál közeli élmény, néhány durva, túlélt túladagolás. Pár vad megundorodás. A túlzás elundorít attól is, amit a leginkább szeretünk. Most épp muszáj túloznom, hogy csodát tegyek. Adott idő alatt akkorát, amit rendesen – s mások – ötször, hatszor, hétszer ennyi idő alatt (sem) tennének, s józan állapotomban én sem. Az idő szűke a túlzás, semmi más. Tipikusan az, ami ellen nincs mit tenni. Tudomást veszek róla. De hiába ez maga a fátum, a végzet, az a keret, amit magfúziós energia sem feszíthet szét, attól még túlzás, attól még elundoríthat. Vérlázító hidegvérre van szükség most, hisz az elundorodás tovább ront a helyzeten, csökkenti a hatékonyságot, s mivel a hatékonyság elidegeníthetetlen faktora az idő (mennyit, milyen minőségben végzünk el adott idő alatt), a romló hatékonyság az időhiány növekedését hozza. Mivel kisebb hatékonyságnál ugyanarra több idő kell, lehet – nagyon is könnyen –, hogy nem is lesz elég.
Ezért egyszerűbb azt mondani: elég lesz. Punktum. Volt már olyan pillanat az időben, amikor épp egy Világegyetem robbant ki a semmi sötétjéből. Nem igaz? Ahhoz a pillanathoz mérten az én időm – hónapok!, hónapok! – végtelen. És feladatom nagysága is elmarad a Világegyetem születéséhez képest. Bár nem nagyon. Nem nagyon.

---