• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

2015 március

2015.03.13. (11:25)

Róka fogta puska, továbbá farkasok, sakálok

farkasok magyarországon

Centauri Blog Jákob botja

Szóval, jó a puska a háznál. Azt gondolhatod, hogy nem, de mégis, ha például olyan házat veszel, amihez hatalmas istálló tartozik, amiben pedig az előző tulajdonos két vagon szemes kukoricát felejtett évekkel ezelőtt. Ha egy istentől elhagyott helyen megközelítőleg öt tonna szemes kukorica áll háborítatlanul, az látványos következményekkel jár. Amikor életedben először nyitod ki az ilyen istálló ajtaját, olyan molylepke felhőben találod magad, hogy levegőt sem kapsz, s szégyen vagy sem, futásnak eredsz, elszaladsz vagy húsz méterre, és onnan bámulod, amint az istálló ajtaján át, akár a sűrű füst, milliméteres molylepkék millió özönlenek órákon át.

Két nap múlva már beléphetsz annak kockázatása nélkül, hogy te legyél az első a világon, aki molylepkébe fulladt.

Akkor azonban újabb problémával szembesülsz: a több tonnányi kukoricán az évek során felnevelkedett a Kárpát-medence legjobban tartott, legzsírosabb és legnépesebb patkánykolóniája. Amint belépsz, patkányok tucatjai tűnnek el a résekben, patkányok tucatjai futnak a gerendákon, s miután elcsendesül az istálló, három résből még mindig – jól láthatóan – patkányfarok lóg. Mit tehet ilyenkor az ember, azon túl, hogy körülbelül egy hétig kukoricát talicskázik maszkban (mert a matéria molytól füstöl továbbra is), s a patkánykolónia „gazdasági alapjait” szünteti meg, vagyis az összes kukoricát eltüzeli. Égettél már kukoricát? Hát nem könnyű. A kukorica, mint akkortájt rájöttem, nem az a tipikus gyúlékony anyag. Mindegy, locsolod a benzint, forgatod a parázsló kukoricát, égetsz egy hétig éjjel és nappal, tényleg, éjszaka is kijársz, hogy forgasd, hogy égjen már valahogy, hogy ne fulladjon be. Azon a héten füst áll a völgyben, popcorn illatban úszik az egész kistérség. Oké, ha ezzel megvagy, rájössz, hogy elérted a célod, patkány-országban éhínség áll be, minek következményeként népvándorlás indul el, s már nemcsak az istállóban és szűk környezetében van nagy patkányélet, hanem mindenütt, és már a lakást is ostromolják (a környékben lakók meg csodálkoznak: honnan a fenéből került elő ez a kurva sok patkány?). Ezek után megfordul benned, hogy a mérgezés útjára lépsz, igen ám, jut eszedbe akkor, napokon belül mérgezett tetemekkel lesz tele a környék, azokat megehetik a kutyák, s minden húsevő vadak, s ezt azért mégsem kéne. Ekkor döntesz a puska mellett, szerzel egyet, pár nap alatt megtanulsz lőni, s hamarosan felállítasz két rekordot is.

Egyetlen éjszaka alatt 13 patkányt hozol terítékre. Pár hét múlva pedig – mivel egér is van bőven – egyetlen lövéssel 14 egeret szedsz le egy résben. Egérből a napi rekord 211.

A speciálisan patkányra ajánlott hegyes végű tölténnyel. Hát így kerül az emberhez puska. Aztán az inváziónak, a kolóniának vége, egyszer csak normális állapotok uralkodnak, de már a puska – biztos, ami biztos – veled marad.
Elvileg jól jöhet rókatámadás esetén is, nem mintha légpuskával komoly kárt tehetnél egy rókában, viszont a puskatus igen kemény, ellenálló anyag, amint azt filmekben is sokszor láttuk, marha nagyot üthetsz vele. Ha valakit puskatussal vernek szájon, annak bizonyosan eltörik az álla. De miért is kellene egy rókát szájon vágni? Jaj, de hisz a róka sem hülye, nem várja meg azt!
Pár héttel ezelőtt éjjel arra riadtam, hogy az állataim rettentő mód zajongnak. A hangokból rögtön tudtam, hogy a ludakat a róka öli. Kipattantam az ágyból, s a vészhelyzetre való tekintettel mellőztem az öltözködést, csak a rénszarvas-mintás mamuszba ugrottam bele, amúgy anyaszült meztelen szaladtam a fagyos udvarra. S még a puskát kaptam fel az ajtó mellől, gondoltam, ha másra nem jó, a hangja elijesztheti a rókát. Mintha a róka ijedős lény volna. Óvatos, de nem ijedős, és ha már egyszer zsákmányt szerzett, nehezen engedi, ha kell, kockáztat.

Íme, a téli harci cucc a bevetésre: egy rénszarvasmintás mamusz, egy szem puska, egy szál farok. Ennyi.

A sötétben jó darabig semmit sem láttam, három lúd a teraszon állt, fújt és sziszegett, egy negyedik hangját meg a kút mögül, a sötétből hallottam. Szaladok oda, s látom ám a félhomályban, hogy a róka fogja és hatalmasan verekednek. Nem volt az egy nagy róka, a lúd viszont igencsak termetes volt, így aztán nehezen boldogultak egymással. Mondhatni, épp egy súlycsoportba estek. Eleinte csak a nagy gomolygást láttam. Odaszaladtam, egészen közel, ám a róka cseppet sem zavartatta magát, továbbra is „ölte” a ludat. Szó szerint a lábaimnál verekedtek, én meg csak álltam ott tehetetlenül, mert a nagy pankrációban azt sem láttam tisztán, hol van a lúd, hol van a róka. Míg a szemem a sötétséget szokta, és próbáltam eligazodni a jeleneten, megszületett bennem a döntés: itt komolyabb beavatkozás szükséges, nem elég az, ha a puskával pukkantok egyet. Adok én a kis Vuknak akkorát a puskatussal, hogy ide többet nem jön vissza! Meg is fordítottam a puskát, és a csövénél fogva, mint egy husángot, lengettem, de ütni sokáig nem tudtam, féltem, hogy a ludat találom el. Végre aztán adódott egy pillanat, amikor világosan láttam, hogy a lúd a kút felé van, míg a róka a völgy felé húzza, és akkor, beleadva apait és anyait, a puskatussal hatalmasat vágtam a rókára. Csak úgy reccsent. Meg is rémültem, még a végén eltöröm a gerincét, s megölöm – ám a róka némi gondolkodás után futásnak eredt. A lúd a többiekhez szaladt, én meg vissza a házba. És akkor látom, hogy a puskatus ripityára törött. Egy rossz mozdulat, és tíz darabra esik. Az én sokat látott, sok rekordot felállító egylövetűm. Kemény róka volt ez! Nagyon kemény. Kicsit bánkódtam a puska miatt, de végül is úgy gondoltam: csak az számít, hogy a ludat megmentettem, és ha egyszer a tus is széttört rajta, akkor most bizonyára a róka minden porcikája sajog, és nem látom itt többé, soha a büdös életben. Visszafeküdtem, hamar el is aludtam, ám hajnalban az első utam az udvarra vezetett, s láss csodát: az egyik lúd hiányzott. A róka visszajött és elvitte. Ha már egyszer akkorát kapott érte… Kávézás után felöltöztem, megkerestem a nyomokat, követtem a völgybe, s úgy húsz perc múlva meg is találtam azt a helyet, ahol a róka nagy nyugodtan majd az egész ludat megette. Se lúd, se puska. Nem mondhatni, hogy jól jártunk.
Amikor először említettem ezt az esetet a blogban, Vida Gábortól kaptam mailt: Életemben 4. alkalommal láttam farkast, viszonylag közel volt, szürkület, megnézett és elfutott. Még hó volt, amikor láttam a nyomait, gondoltam, átvonult, de nem, a jellegzetesen egyenes vonal, saját nyomába lép, húzza a lábát a havon, nem kórincál, pontosan tudja, merre megy és visszatér.

Arra is gondoltam, hogy a kortárs magyar irodalomban mit jelent egy ilyen mondat: Farkast láttam. Milyen narratíva ez? Ugyanaz, mint a: berepült egy lepke az ablakon, és nem csípett meg.

Farkast éppenséggel én is láthatnék, lehetne hazai farkas-narratíva, hisz jó pár éve élnek már nálunk is, magam is találkoztam a nyomaival két éve Tihanyban. Valószínűleg a bakonyi falka egyik tagja járhatott ott. Az apátsági romtól indultam, fel az erdőbe, téli napon, nyomolvasáshoz ideális friss, lepelhavon. Irdatlan sok nyom vezetett az ösvényen, róka, fácán, nyúl, vaddisznó, őz, szarvas, sakál, a legszebb egy borz nyoma volt, a hosszú karmokkal, majd úgy háromszáz méter után hirtelen megszűnt minden nyom. Nem először jártam téli erdőben, nyomokat se először követtem, de ehhez hasonlót még nem láttam. Mintha láthatatlan határhoz értünk volna, amit se nyúl, se róka, se sakál, se vaddisznó nem lép át.

Esküszöm, farkasra nem is gondoltam. Tihanyban? Ugyan már.

Egyszerűen csak rácsodálkoztam a jelenségre, alaposan körbenéztem, s láttam, hogy mögöttem csipkés a hó a sok nyomtól, előttem meg olyan szűz, mintha a környéken egy árva rigó sem élne. Különös, gondoltam, de mindegy, gyerünk tovább. Nemigen agyaltam. Ám alig haladtam 10 métert, feltűnt egy új nyom, egy farkasé. Oldalról jött az ösvényre, az erdőből, majd néhány kitérő után ráállt az ösvényre, és egyenesen felfelé, a hegytetőre tartott. A farkas előkelő helyen van a bakancslistámon, tehát rögtön elhatároztam, hogy a nyomokat addig követem, míg utol nem érem, és akkor a farkas pipálható. Itthon. Tihanyban. A nyomok frissek voltak, hisz a hó alig egy órával korábban hullott, tehát magabiztosan és eltökélten indultam a nyomok után. Halálosan biztos voltam abban, hogy a farkas egy-két órán belül meglesz. Ám a hegytetőre érve erős szél fogadott, s a havat több kilométeres körzetben elhordta. Elvesztettem a nyomokat. Azzal vigasztalom magam, hogy sakált viszont már többször is gyönyörűen láttam, s két hete, pár napig itt, a ház alatti völgyben is akkora ramazulit csaptak, hogy a zárt ablakon át is jól hallottam őket éjszakánként.


 

2 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Olyan jó volt újraolvasni, visszarepített az időben. A társaságból csak Tafy hiányzott. 🙂

  2. Ibolya Nagy

    2015.03.04-i bejegyzéshez: csodaszép ez a kézirat, vajon kié lett? Ha én akkor tudtam volna erről….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük