2016.02.26. Egy hét – hét nő (5.)

dowanhoveeDOWANHOWEE
“Észrevétlenül alakult át minden. Először csak az alkonyok. A Musselshell partján. Tudod, mi volt ott a legszebb, mielőtt Mrs. McSweney összekutyulta volna a dolgainkat? Amikor a nap lebukott, elült a szél, megálltak a levelek, eltompultak a fények és a vízfelszín kisimult, s mi, én és Dowanhowee, hangtalanul álltunk a köveken, s azt sem bántuk, hogy őrülten marnak a szúnyogok, míg horogra csaljuk a nap utolsó halait. A harmónia, az volt a legjobb. Persze, nagy szavak ezek, de tényleg. Épp az a harmónia járt át akkor, ami a városból, ami anyámból, apámból, és még Ina Coolbirthből is oly radikálisan hiányzik. Leginkább Mrs. McSweney-ből.
A teljesség érzése. Ne valamiféle langyos andalgást láss ebben, ez ott inkább kőkemény tudás. Bizonyosság: létezik kerek és egész állapotom anélkül is, hogy brutális harcok árán vívnám ki magamnak. Elég csak elmerülni másvalaki, másvalami tökélyében, teszem azt a Musselshell alkonyatkor fokról fokra finomodó csobogásában, és kész, ennyi. Nincs mit tenni. Semmi dolgod. Tökéletes vagy. S a legjobb helyen a megfelelő időben. Szapulom anyámat, apámat, Ina Coolbirtht és Mrs. McSweney-t? Holott ez az érzés belőlem is radikálisan hiányzott. Addig. De miután Mrs. McSweney a saját darabosságából eredő gondunkat Dowanhowee-val gondolta orvosolni, már a folyópart se volt az igazi. Kerültem Dowanhowee tekintetét, a mosolyát akkor se viszonoztam, ha ritka szép pisztrángot segítettünk partra. Teltek a napok, Dowanhowee kitartóan kísérgetett, míg én továbbra is gyakran estem révületbe. Egy este letettem a botot, s azt mondtam:
– Vidd haza a halat, én maradok még.
Aztán elnyúltam a füvön, s megvártam, míg besötétedik, csillagok lepik el a szokatlanul tágas eget, és a holdvilágban ezüsttel telik meg a folyó. Néma volt az este, a halak se ugrottak, s órák múlva, ebben a csöndben, amikor szilárdan hiszed, hogy ezer mérfölddel odébb se történik semmi, váratlanul megérintettek. Máskor egy ilyen, sötétből érkező érintéstől kifutok a világból, ám akkor meg se rezzentem. Nem motoztak egerek az avarban, nem vonyított coyote, szél sem járt, nem hallottam, hogy bárki-bármi közeledne, és mégis: számítottam arra az érintésre. Dowanhowee körvonala hajolt fölém, gesztenyeszagú haja az arcomba hullott, aztán kibújt a ruhából, mellém feküdt, s akkor az ég csillagosra varrt palásttá változott, amely pár órára kizárólag rám és Dowanhowee fölé borul.
Mrs. McSweney-nek valóban dunsztja se volt arról, hogyan működik egy férfi és egy nő; álmában sem gondolta, milyen kockázatot vállal azzal, ha engem Dowanhowee karjába lök. Dowanhowee-val visszatért a harmónia és a teljesség. Nem is az, amit az alkony hozott, hanem annál jóval édesebb és végzetesebb harmónia. Olyasmi, amit Ina Coolbirth mellett sem éreztem, mert Dowanhowee mellől hiányzott a forradalmi hév, a dac, a düh. Nem úgy voltunk együtt, mintha a halál, a nyomor, az örömtelenség ellenében dúlnánk fel egymás életét és testét. Nem volt bennünk indulat, nem volt rajtunk kívül semmi, csakis azért ölelkeztünk, mert magától értetődő volt, hogy amint az alkonyi órákon, úgy egymáson is osztozunk.”
(Jákob botja)
Fotó: korabeli felvétel egy jankton sziú lányról (Dowanhowee ugyanis a jankton törzsből való.)
Forrás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.