Ma jövés-menés volt a részem, beszéltem a szerkesztőmmel, Turi Timivel is: a Jákob botja szinte bármelyik órában megérkezhet. Ha várandósak lennénk, azt mondanánk: mindenórásak vagyunk – s talán már hétfő előtt megpillanthatjuk az újszülöttet. Azt ígértem, hogy addig is rövid részletekkel mutatok meg a regényből hét nőalakot. Elsőként Jack első szerelméről, Ina Coolbirth-ről olvashattatok itt:
Ma pedig a legvadabb, leginkább tűzről pattant lányt, a vak Miát mutatom meg. Ő az, akit a valóságban Királynőnek hívtak a kikötőben, és akit Jack az első hajóval, a Zenebonával együtt „megvett”. Ez az eset már a Jégvágóban is előkerült. A Jégvágó főszereplője, Dan mesél róla, amikor a mellé szegődő indiánlánnyal kapcsolatosan elbizonytalanodik: „Téa ismeri a házat a pincétől a padlásig – és ha nem is miattam van itt? Tudod, mi áll a dédi naplójában? Így járt Jack London is. Vett egy Zenebona nevű hajót, és az előző tulaj csaja is rajtamaradt, azaz Jack Londonnal, látszólag, ám egy idő után felmerült a kérdés ott is: Jack miatt van a fedélzeten vagy csak mert mindenáron maradni akar? A dédi azt írja, hogy a Királynő – így hívták a kikötőben – olyan akár a macska; csak a helyhez ragaszkodik, mindegy ki a gazda. Bárkinek hízeleg, aki a hajón hagyja; bárki megdughatja, aki nem ugrasztja ki a kosarából. És hogy még pocsékabb legyen, ez a Királynő is pont tizenhat volt. Tudod ugye, mire célzok. Szóval. Mi van, ha Téa csak a ház miatt van itt? Pocsék gondolat. Bárcsak beszélne, szavakkal, angolul, ha csak tőmondatokban is, és cáfolná ezt.”
A Jákobban ezt a bizonyos Királynőt, vagyis Miát közelről is látjuk. Az alábbi részben először közeledik egymáshoz Jack és a vak Mia (miután egy jó nagyot veszekedtek).
„Mia plédekből és prémekből kuckót formált a sarokban, pont úgy nézett ki, mint egy kisállat gondosan bélelt, puha vacka, szinte megirigyeltem, ám ugyanakkor feszélyezett is, hogy a padlón alszik. Mikor elkészültünk, előhalásztam a füzeteket. – Mit csinálsz? – kérdezte Mia. – Naplót írok. – Tudsz írni? – Te nem jártál iskolába? – De, azt hiszem, két évet Párizsban. Megmutatod, milyen az? – Persze – válaszoltam, bár elképzelni se tudtam, hogyan mutatom meg. Mia hozzám lépett, és megragadta a jobbomat. – Ezzel írsz? – Igen. Erre rátette a kezét a kézfejemre – egy pillangó se ülhetett volna rajta finomabban. – Akkor most írj! – kérte. És én írtam: Egy lány szállt a kezemre, a neve Mia. – Tovább! – kérte Mia. Nem tudom, ki ő, kicsi, formás, csinos és erőszakos. – Tovább! Azt mondja, vak, talán tényleg az, de én gyanakszom rá. Úgy ül a kezemen, mint egy lepke, erős lány és finom. – Tovább! Mandulavágású a szeme, húsos és szamócapiros az ajka, olyan, akár egy érett, édes, hűvös gyümölcs. – Tovább! Azt is mondta, hogy szeret, de ez nyilván hazugság, mégis, talán örülnék neki, ha igaz volna. – Tovább! – Nem, most már elég – mondtam. – Ilyen írni. Megmutattam. – Izgalmas. Olyan, mintha táncolna a kezed, csak épp nincs partnere.”
Fotó: Ezt a ruhát viseli Mia, amikor először találkozik Jackkel.
Irkálunk ide-oda 🙂 és reménykedünk, hogy valaki egyszer elolvassa és esetleg reagál. De örüljünk, hogy legalább ez van!
(Bár most éppen aggódunk, mert van, de nem az igazi. 🙁 )
Ez az egyik kedvenc részem!
Már akkor imádtam, amikor még csak a Facebook posztban olvastam. 🙂 🙂
Idővel sikerül átmenteni ide a Facebook posztokat. Azért valahogy ott személyesebbnek tünt minden. … legalábbis nekem.
Igen, Ica, én is egyfolytában azt érzem, nem beszélgetünk, csak irkálunk. De ez van. Pedig milyen milyen finom csemege ez a részlet is!
Irkálunk ide-oda 🙂 és reménykedünk, hogy valaki egyszer elolvassa és esetleg reagál. De örüljünk, hogy legalább ez van!
(Bár most éppen aggódunk, mert van, de nem az igazi. 🙁 )