2016.02.06. Amire büszke vagyok

ikonA JOBB LÁBAM (és persze a bal is, nehogy megbántsam)
Megírom majd azt is, hogy mire nem. De először arról, mire vagyok büszke a Jack London-túra végén. Az egyik – talán erre a leginkább – a jobb lábam. Kicsit olyan ez, mintha egy családtaggal büszkélkednék. Nem tudom pontosan, mennyi a részem abban, hogy a jobb lábam olyan amilyen. Hogy ennyit bír, bár annak idején kis híján megszabadítottak tőle. Mindenesetre bírom a jobb lábamat, igazán jó fej, azaz láb. Gyerekkora óta papírja van róla, hogy nem emelhet, nem cipekedhet, nem ugrálhat, nem mehet sokat. Teherrel megrakva meg épp pár lépést sem. Jól emlékszem, amikor az első orvos kíméletesen próbálta anyám tudtára adni, hogy a gyerek ezzel a lábbal többé nem fog járni. Mint a viccben. Azt mondta: „Kedves asszonyom, van egy jó hírem. Találtunk egy kiváló német kerekesszéket. Az M15 állítható, így aztán megfelel a fiának 65 évesen is.” Ez nem vicc. Tényleg ezt mondta az orvos, akinek ma is emlékszem a nevére. Ha anyám takarítónő, sírdogál még pár napot, és ma hiányzik az egyik lábam. De anyám orvos volt. Ma is felmegy bennem a pumpa, ha erre gondolok. Hány munkás, takarítónő, tanárnő fiának lába lett oda csak azért, mert nem volt hová fordulniuk, mert hittek annak az orvosnak. Anyám nem hagyta annyiban a dolgot, s végül, egy másik városban megműtöttek. Telepakoltak platinával és kaptam járógépet is. Épp olyat, amit a Forrest Gump című filmben látni. Szeretem azt a filmet, csak egy jelenet zavar. Talán a leghíresebb, ahol a lány azt kiabálja: „Fuss, Forrest, fuss!” Mert én pontosan tudom, hogy egy járógép nem esik így darabokra. Viszont egy láb képes így darabokra esni belülről. Az én jobb lábamnak papírja van róla, hogy ez benne van a pakliban, hogy egyszer már a semmiből hozták vissza. Igaz, a műtétek után sokat sportoltam miatta, de azért úgy vagyok vele, valójában tőlem függetlenül döntött úgy, hogy rajtam marad. Átvisz az árkokon. És azóta rengeteget mentünk együtt. Sokat cipekedett. Kaszált, emelt, vitt, tekert és futott. Ő lett volna a túra egyik gyönge pontja. Ha megfájdul, meg kellett volna állnom. De állta a sarat. Meg se nyikkant. Meg se sajdult. Csak vitt lépésről lépésre, s végül életem egyik legnagyobb málhájával lekutyagolt úgy 30-40 kilométert. Szóval büszke vagyok rá. És persze a balra is, aki sokszor vette át a súlyt, ha a jobb pihent.
Pont ilyen lábam volt hajdanán:
https://www.youtube.com/watch?v=x2-MCPa_3rU –
Forrás

 

jobblábam

Fotó: Centauri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.