2016.02.03. Nemcsak írta, hanem élte

ikonMással akartam kezdeni ezt a napot. Végre aludtam egy jót, 10 órát egyhuzamban. Arra ébredtem, hogy írnom kell a hajóról. Arról, hogy hosszú, kockázatos út előtt a hajó felszerelése is hosszadalmas, amint a kikötés után a leszerelése-kipakolása is az. Így az én utam se akar véget érni, tegnap megint megsétáltattam a málhát Budapesten, azt a málhát, ami most már nem 46, hanem legalább 48 kiló. Legalább öt gondolat-kompakttal a fejemben ébredtem, de a Facebookon egy rövid üzenet várt és egy link. A Mandineren írtak az útról cikket. Jó kis cikk, tényleg, örülök neki. Az egész túrát marketing-szempontból vizsgálja. Hízelgő is, amennyiben professzionális marketing-fogásnak tartja, de mivel a túra nem egészen ez volt, némely ponton vitatkoznék vele, legalábbis kiegészíteném. Mindenesetre fogadjátok szeretettel és osszátok meg másokkal is.
Kiegészítéseim a cikkhez:
„A poén az egészben pont azon a felületen tudósította anabázisát (mert a barlangos kaland után elég kikészült) Centauri, amin többségében olyan emberek közösködnek, akik azt sem tudják ki volt Jack London és olvasni sem szoktak manapság a Facebookon kívül semmit sem.” (Mandiner)
Nem állítom, hogy az aktív követők (kb. 1000 ember) vagy a passzív „kukkolók” (legaktívabb napokon kb. 30.000 fő) mindegyike ismeri Jack Londont. De először is: épp az volt az egyik cél, hogy ismerje. És erre büszke vagyok. Jack London halálának 100. évfordulójának évében járunk, és ha tetszik, elintéztem, hogy ezt a lehető legtöbben tudják. Halljanak róla azok is, akik még nem hallottak. A hozzászólók egy részéről pedig lerí, hogy ismerik, olvasták Jack Londont, és akadnak Jack London rajongók is. Az út második felében már olyanokkal is találkoztam – mind az úton, mind az éterben –, akik a túra hatására besétáltak a legközelebbi könyvesboltba és Jack Londont vettek. Vagy felálltak a székből és előkeresték a könyvespolc hátsó sorából a régi Jack London könyveket.
Az egyik legszebb eset az volt, amikor valaki arról számolt be, hogy az indulásom napján ő is megülte Jack születésnapját, méghozzá Kaliforniában, Jack London dolgozószobájában. Ezt – nem véletlenül – posztoltam is a tőle kapott fotókkal együtt.
(Itt: https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1065814446782638)
Azt nem is részletezve, hogy az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor konkrétan Jack London kötetet kellett dedikálnom egy kis pálinka meg egy kis Jack Daniel’s fejében!
(https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1069523346411748 )
Mármost lehet azt mondani: „Persze, Jack Londonról írt egy könyvet, és ez egyfajta árukapcsolás.” Nyilván. Igaz lehet ez is. De akkor – hogy egyfajta logikai láncolaton végigmenjünk teljesen és következetesen – azt a kérdést is fel kell tenni, mi a bánatnak ír valaki nagyregényt Jack Londonról? És részemről itt jön a lényeg. Először is a Jákob botjának megírása kockázatosabb vállalkozás volt, mint a túra. Fizikailag is. Erről részletesebben inkább egy másik posztban, most csak annyit: hogy ne húzódjon hosszú évekig a regényírás, 2015 nyarának közepén kiszámoltam, napi 18 óra, megszakítatlan munka szükséges ahhoz, hogy az év végéig befejezzem. Ez persze ugyanúgy őrültség, mint ahogy a túrára is azt lehetett mondani: elgurult a szerző gyógyszere. De épp ahogy a túrát, a napi 18-at is tartottam 5 hónapon át. Igaz, életemben először kellett végül fájdalomcsillapítóval élnem az írás miatt (mindössze 10-12 tablettáról van szó), mert napi 18-at, beleértve a szombat-vasárnapokat is, lehetetlen végigcsinálni fizikai fájdalmak nélkül. Miért akartam ezt a könyvet ennyire? Marketing szempontok miatt? Nem. Drágának gondolom az időt, az életemet egyszerinek, s luxusnak, ha egy még oly fontos, vagy annak hitt dologra hosszú éveket szánjak, mikor megtehetem, hogy erőltetett menetben a végére járok jóval hamarabb. És ahogy azt a már említett fiatalember is írta levelében: Jack London küzdeni tudása fontos lehet ma is. Változtatni valamin, ami tudottan rossz, igen nehéz. Vagy: egy elfogadható, ám középszerű életminőséget megemelni sokaknak lehetetlen vállalkozás. Gyakran csak azért, mert nem hiszik, hogy ez lehetséges. Jack fiatalkora épp arra jó példa, hogy még ha oly sok buktatóval, hibával, gyarlósággal is, de újra és újra nekiment annak a kísérletnek, hogy más minőségek felé vigye az életét. Ez egy életszakaszban – kimondom – nekem is példa volt. Arra gondolhattam: „Ha Jack akkor sem adta fel, amikor… Én miért adnék fel bármit is?” És ide tenném azt a zárójelet, hogy az irodalom funkcionális műfaj. Jack London realista szerzőként határozta meg magát. Én azt mondanám: darwinista-maximalista vagyok. Meggyőződésem, hogy az irodalom épp oly hasznos, mint a svájci bicska. Nem pusztán a gyönyörködtetésünket vagy a szórakozásunkat szolgálja. Nem pusztán bölcsészeti holmi. Nem, az irodalom hasznos eszköz, kemény cucc. S hogy a népesség többsége nem olvas, arról az irodalom maga is jelentős részben tehet.
Oly sok mindent nem írtam ki a Facebookra indulás előtt és közben, hisz sokszor időm se volt. Az egyik elmaradásom az, amit még indulás előtt szerettem volna posztolni. Jack London özvegyének életrajzát indítja a fordító a következővel (nem szó szerinti idézet):
„Jack London volt az, aki a hihetetlenül színes és kalandos életet nem írta, hanem élte.”
Ez a lényeg. Meg az, hogy amint kiálltam az útra, elhagyva a komfortzónát, a megszokott írói működés terepét, akadtak olyanok, akik szintén elhagyták. Például amikor meghívót küldtek és a házukba engedtek 24 vagy 48 órára.
A cikkíró néha mintha kétkedne az út spontanaitásában is, például azokban az esetekben, amikor az irodalmi túra írókhoz, teszem azt Fenyvesi Ottóékhoz vezet.
„Érdekes volt az is, az olvasók miatt utazott stoppal állítólag, de véletlenül irodalmároknál talált szállás többször is. Így került Lovasra (ahol tűzifát is hasogatott a szállásért) a vajdasági író fenegyerek Fenyvesi Ottó tanyájára…” (Mandiner)
„Állítólag.” Erről itt posztoltam:
https://www.facebook.com/centauriweb/posts/1064412610256155
Érdemes lenne Fenyvesi Ottót és Bartuc Gabit is megkérdezni, hogyan estem be hozzájuk. A posztokból és a hozzászólásokból (többek között a füredi hajósok reakcióiból is) jól látható, hogy a jeges Balaton és a szél „döntötte el”, hogy aznap Lovason kötöttem ki.
És ha már egyszer a regényírás kapcsán fizikai kockázatokról esett szó, és néha a cikkíró is azt sugallja, veszélyes helyzetek is adódtak az úton, hadd osszak meg néhány, még az út előtt írt sort. Azért nem osztottam meg korábban, mert úgy gondoltam, ízléstelen lenne. Talán. Az jönne le, hogy a szerző feltupíroz, erősen reklámoz egy dolgot. Holott a kérdés és a válasz is realitás volt a számomra. Most, hogy már nem állok az út szélén, talán már belefér a játékba, elfér a Facebookon.
„Meghalhatok-e az országúti, erdő-mezei téli éjszakában?… Meghalhatok infarktusban, tüdőgyulladásban, sztrókban, rákban. Meghalhatunk rosszkedvünkben, a hetedikről, hídról városban, kötélről a későromantikus angol tájban, és meghalhatunk jókedvünkben, lépcsőn nyargalva csokorral a kezünkben s elbotolva. Meghalhatunk a sápadt Hold udvarában, a virulens Nap ezer sugarában, és a csillagtalan novemberi éjszakában. Meghalhatunk későn és hamar (túl hamar és túl későn), nehezen és könnyen (túl nehezen és túl könnyen), meghalhatunk csecsemőhalálban és gyermekágyi lázban. Az élet már csak ilyen.”
Ma csak annyit tennék hozzá: És mégis, még mindig élünk. Nem is akárhogy!
Köszönet a cikkért Tölgyes Lászlónak.
Most pedig egy könnyű ebéd után, beülök a Dróthoz egy záró-interjúra, míg a Kossuth Közelről című műsorában délután 15.30 és 16.00 között hallhatjátok azt az interjút, amit az autómosóban töltött utolsó országúti éjszaka után adtam. Szó szerint a mosóból estem be a Bródy S. útra. Beszédes kedvemben voltam, nem lehetett könnyű megvágni…
Legyen szép napotok! Üdv: Cen’
A Mandiner cikke itt:
http://digit.mandiner.hu/cikk/20160203_az_iro_mint_termek_avagy_tartalommarketing_a_gyakorlatban
Fotó: Balatonakarattya – az utolsó fekhelyem az autómosóban.
Forrás

 

nemcsakírta

Fotó: Centauri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.