2020.01.19. Éjszakai repülés – új föld a lábunk alatt – 2 fejezet


Tartottam attól, hogy ha Mara kinéz, akkor rémül csak meg igazán; amikor látja mélyen alattunk a városokat, azokat a parázshalmokat, távoli galaxisokat idéző fényformákat, melyek elvileg városok volnának.


2020.01.19. Azt hiszem, egy kicsit rákattantam Mara parájára. Korábbi repüléseim során (főként, amikor Indiába repültem, s Indián belül elég sokat repkedtünk) egyértelművé vált, hogy én a felszállást szeretem a legjobban, azt a gyorsulást, ahogy felzúgnak a hajtóművek, sikít, üvölt a gép, aztán úgy meglódul, hogy beletapadok a székbe. Ez rohadt nagy flesh – aranylövés gyorsulásból, és azt a pillanatot is imádom, amikor a gép elszakad a földtől, s hirtelen valahogy minden olyan puha lesz; megpuhul az utastérben a levegő is, ellágyul az ember körül, sőt az emberben is minden, s érzi, ahogy a gép már a semmin fekszik, puhán, kicsit ingatagon, mint egy csónak, amit épp az imént toltak vízre. A lengyel gépen – azt hiszem – kicsit illetlenül viselkedtem, amennyiben még egy kurjantás is elhagyott nagy örömömben. Mintha egy csúszda végén az ember a víz fölé nagy sebességgel kirepülne, s bár nem akarja, mégis kurjant egyet. Ennek megfelelően a gépben korábban nem szorongás, hanem türelmetlenség uralt el; alig vártam, hogy ráadják a kakaót a hajtóműre. Azt is meséltem Marának, hogy kétféle felszállás van. Az egyik az, amikor a gép erre-arra bolyong a pályán, majd egyszercsak gyorsulni kezd.

Ám én jobban kedvelem a második verziót, mert az látványosabb, brutálisabb.

Amikor a gép megáll, elnyugszik egy ponton. Áll egy darabig – ilyenkor kér felszállási engedélyt, úgy képzelem –, aztán némi álldogálás után megindul, ám akkor teljes gőzzel. Ilyenkor a gyorsulás is nagyobb. A hatás, a meglepetés ereje, s minden érzet a testben jóval erősebb. Utóbb belátom, ez Marát vajmi kevéssé érdekelhette.

Az utastérben várakozva, ücsörögve ismét azon lamentált, hogyan bírhat el egy repülőgép ennyi embert.

Ekkor több rendbeli kísérletet tettem arra, hogy a tudomány optikáján át megvilágosítsam a probléma lényegét. A madarak miatt pár dolgot értek a repülésből – bár épp a madarak repülésének pár mozzanata mind a mai napig magyarázatra szorul, mivel nem merev szárnnyal repülnek (de ez egy másik poszt) – így első körben belementem a szárnyprofil és a felhajtó erő viszonyának részletezésébe, de Mara ettől még épp akkorákat sóhajtott, mint annak előtte. Nem először járok így (voltaképp az írás is egy ilyen folyamat): ha egy szemszög nem elég hatékony, keresni kell egy másikat. Mint ebben az esetben, de lehetőleg kurva gyorsan, még mielőtt felszállnánk. Azt hiszem találtam is egy új „világ- és repülésmagyarázatot”, amit azonban sikerült egy erős kezdőmondattal felütnöm. Imígyen: „Amikor valaki nagyon magasról vízre zuhan, akkor a víz úgy viselkedik, akár a beton.”

Mara „érdekes” nevetéséből rögtön tudtam, hogy ez az utolsó mondat, amit egy repüléstől szorongó ember, aki épp a Földközi—tengert készül átszelni, e pillanatban hallani akar.

De hamar folytattam: kis sebességnél a víz vízként viselkedik, ezért ugorhatunk bele fejest, de nagy magasságból már életveszélyes, ugyanilyen a levegő, kis sebességnél levegőként viselkedik, s még egy tollpihét sem tart meg hosszú ideig, ám nagy sebességnél már inkább olyan, mint a víz. Ezért mennek a repülők gyorsan, mert nagy sebességnél voltaképp nem is levegő, mint inkább víz van alattuk, s úgy siklanak, akár a hidroplánok.” Ezt a körülményekre való tekintettel sikerült gyorsan elmondanom, és mintha ez egy kicsit valóban megnyugtatta volna Marát, bár azt nem mondanám, hogy együltő helyében kivirult. 

Különös módon a felszállás ezúttal számomra sem volt ugyanaz, mint a régebbiek. Igaz, alig vártam a gyorsulást, a váratlan fellibenést, felfekvést a semmire, ha tetszik az égre, először az alacsony égre, aztán a magas égre, mondtam is a pilótának, mintha ugyan hallaná, „adj bele mindent, hadd szóljon, ami a csövön kifér, testvér”, a gyorsulást élveztem is még, de a felemelkedés inkább egy kis szédüléssel járt együtt, semmint flesh-sel. Hozzátartozik, hogy Mara le sem tagadhatta volna, hogy fél. Nagyokat sóhajtozott, erősen koncentrált (bár nem tudom, mire), megragadta a kezem, s lehetetlen volt nem érezni, hogy milyen nyirkos a tenyere. A felszállást követő kicsi imbolygás, a felbillenő géptest – életemben először – nekem is furcsa volt kissé, s Mara csak lassan nyugodott.

Hogy ez mennyire volt látványos, arról mindent elmond, hogy a Mara mellett ülő máltai nő is megragadta Mara kezét, így már két oldalról kapott támogatást.

Az a nő egy igazán nagy lélek volt, mert azért nem arról volt szó, hogy Mara rosszul lenne. Félt is, izgult is, de azért mosolygott, főként, amikor a túloldalról is megfogták a kezét, rámosolyogtak, én meg azt mondtam, hogy ha így folytatjuk az előttünk és mögöttünk lévő sor utasai is átnyúlnak az ülések fölött, s őt tartják, babusgatják majd Máltáig. Íme: ez volt az út első igazán szép jelenete.

A repülési magasság elérése után konszolidálódott a helyzet. Mara is megnyugodott, és én is. A máltai nő pedig elengedte Mara kezét.

A helyfoglalással sokat bíbelődtünk, főként Mara, mivel ha az ember az alapjegyre nem akar ráfizetni, akkor el kell fogadnia, hogy random osztanak neki valahová jegyet. Mara szerette volna, ha nem a gép két végében ülünk – utólag már tökéletesen megértem ezt. Én meg úgy voltam vele, ez az első út, adjuk meg a módját, szóval csaltunk kicsit, felrúgtuk a nullszaldó-szabályt, amikor pár ezer forinttal többet szántunk két egymás mellé szóló jegyre. Valahol lemaradhattam a szervezés során, mert nekem csak a reptéren lett világos, hogy az egyik jegy ráadásul ablak mellé szól. Én ültem az ablaknál, Mara mellettem – később Máltán rájöttem, hogy Mara buszon sem ül ablak mellé.

Jó darabig nem láttam semmit, ám aztán – ahogy kiértünk a Kárpát-medence fölül – kitisztult az ég, és felbukkantak az első települések, városok.

Láttam már ilyet korábban is, Indiába tartva sokat, sőt akkor egy napfelkeltét is végignéztem a sivatag fölött, a lengyelországi útnál gyönyörűen láttam az éjszakában parázsló Budapestet, mégis ilyen szépnek nem láttam még az éjjeli bolygót. Mert ez egy bolygóérzés. És ezt Mara is visszaigazolta.

Kicsit tartottam attól, hogy ha Mara kinéz, akkor rémül csak meg igazán; amikor látja mélyen alattunk a városokat, azokat a parázshalmokat, távoli galaxisokat idéző fényformákat, melyek elvileg városok volnának. A fénykígyókat, melyek elvileg utak lennének. S azok is – rettentő magasságból.

De végre olyasmi történt, amit vártam, amit reméltem: Mara gyermeki ártatlansággal rácsodálkozott a bolygóra. Cseppnyi félelem nélkül. Ezt nevezik latinul ignoratusnak – ez a csodálat teljesen tiszta, tökéletesen érdek nélküli formája. Halkan jegyzem meg: ha az emberi nem ép és jó volna, az ignoratus lenne a legtermészetesebb, legmindennapibb létformája, de mivel eléggé elszúrt faj vagyunk (vagy azzá lettünk), az ignoratus ritkán jelentkezik. Ritka a csodálatnak az a fajtája, amelyben mi voltaképp jelen sem vagyunk, mely csak megtörténik velünk egy adott pillanatban; a csodálatnak az a fajtája, ami nem tartalmaz kliséket, amikor nem azért csodálkozunk, mert tudjuk, most ezt kell tennünk, nem azért, mert más is látja a csodálatunkat, amikor ez mindössze bennünk történik, amikor valami teljes terjedelmében áthatol rajtunk és elönti a tudat legkisebb grottáját is.

Ez történt akkor, ott a gépen, az éji ég sötétjében. Velem is.

„Teljesen olyan – mondtam Marának – mintha az űrbe néznénk ki, s galaxisokat látnánk. A városok, mint a nagy csillagvárosok. Az a város ott, olyan, mint a Magellán köd. Az a város meg, mint egy spirálgalaxis, a másik pedig olyan, mint egy kvazár.” Mara először rácsodálkozott: „Valóban” – majd hozzátette: „Mégiscsak csodálatos az ember, hogy mindezt létrehozta. Ez a mi civilizációnk.” És amikor ezt mondta, rettentő távot nyitott meg a civilizáció és köztem, s ettől úgy éreztem, nem is tízezer méteren, hanem már az űrben vagyok; lélekben egészen biztosan; ott lent, az a civilizáció, amely az ignoratus érzésével akár önmagában is gyönyörködhetne, ehelyett boldogtalanná teszi magát. A tagjai egymást. Nem a háborúk jutottak eszembe, hanem a távoli fények, a pislákoló mécsesek milliói, s mindegyik mécses egy lámpa, egy ablak, mindegyik ablak egy szoba, mindegyik szoba titok, és e titkok sokasága fájdalmakat takar, középszert és kétszínűséget, gyengeséget és gyarlóságot, ahol az egyik szomszéd a verés szándékával megy át a másikhoz, míg mi áthúzunk fölötte; ahol az egyik szobában épp magára hagynak valakit, míg mi ketten lenézünk rá, arra a szobára, ahol valaki ott van, nem lát mást, csak a kilincset, nem lát semmit, nem lát minket.

Ezzel együtt is, igen, igaza van Marának. „Ez itt a mi civilizációnk. Kivilágítva.”

S csodálatos éjjel a magasból. Végig eszemben volt egy írásom is, a Galilei fiai. Ezek itt alattunk ők: Galilei fiai.

Mivel a gépen lámpák világítottak, csak úgy láttunk ki rendesen, ha az ablakot árnyékoltuk. Én figyeltem, és ha valami rendkívül szép fényjelenség fölé értünk, szóltam Marának. Ilyenkor bebújtunk a farmerkabátom alá, hogy jól lássunk, és találgattuk, hogy merre járunk. Én persze szétagyaltam az utat, mint utóbb kiderült félig-meddig hiába. Rosszul lőttem be az irányt, holott a térkép készítése során még eltaláltam. Találgattam, melyik város felett járhatunk épp, de mint utóbb kiderült, gőzöm se volt róla. Egy dolgot azonban eltaláltam. Mondtam Marának, hogy az Adria partvidékét valószínűleg felismerjük majd, mert annak úgy kell kinéznie, mint egy ragyogó szalagnak, nagyjából merőlegesen a gépre, aztán pedig nagy sötétnek kell jönnie. Úgy is lett. Nekem az tetszett a legjobban.

A parázsló dalmát tengerpart, aztán még pár sziget, s végül a mély sötét.


Ekkor könnyített a pilóta a kínjaimon, s bemondta, hogy Splitnél repülünk be épp a Földközi-tenger fölé. Ezzel véget értek meddő próbálkozásaim. Hamar átértünk az Adrián, elértük Olaszországot – gyönyörű volt az is –, majd elhagytuk Olaszországot, kicsivel később Szicília fölött jártunk már. Szicíliától már ereszkedett a gép, legalábbis mi úgy éreztük. Mara néha ismét szorongott, főként a landolás közeledtével. Én viszont akkor már inkább a megérkezésre gondoltam, a szállásra, és a levegőre.

Ez érdekelt a legjobban: vajon, ahogy kilépünk a lépcsőre, a Földközi-tenger közepének gyöngyszemszerű szigetén, milyen levegő fogad?

A leszállás simább volt, mint a felszállás. Mara is végignézte. Váratlanul utcákra, sugárutakra, épületekre bomlottak a galaxisok. Láttuk az autókat, még később egy futballpályát, ahol láttuk az apró embereket, parkolókat, üzemeket, a tenger csillogását, a holdvilágot, a mólókat, a tengeren veszteglő hajókat. Mara meg is jegyezte: „Milyen érdekes, hogy nagy magasságból nincs is tériszony” – s mielőtt észbe kaphattunk volna, a gép egy zökkenéssel talajt fogott, mire észbe kaptunk, kiszálltunk, két kicsi zsákkal besétáltunk a terminálra, elmentünk mosdóba, aztán mintha egy boltból sétálnánk ki, egyszerűen kisétáltunk Máltára.

De még akkor sem tudtuk, hogy ott vagyunk;

annak ellenére sem, hogy a másik oldalon közlekedtek a kocsik; annak ellenére sem, hogy hatalmas pálmasorok fénylettek a lámpák előtt; annak ellenére sem, hogy édes virágok illatát hozta a szél; annak ellenére sem, hogy legkésőbb akkor világosnak kellett volna lennie: elmentünk otthonról valóban; belekezdtünk valamibe, döntöttünk, nem tántorodtunk el, nem visszakoztunk, félig öntudatlanul, de végigcsináltunk valamit, ami talán másnak hétköznapi, nekünk viszont nem az, s azt, hogy változások évtizede jön talán mindkettőnknek, semmi sem bizonyítja jobban, mint a hely, ahol voltaképp váratlanul találjuk magunkat; a hely, amiről korábban is tudtunk, s amit állítólag úgy hívnak: Málta.

Ami Insta-valóság volt csupán aznap estig, akkor viszont már új föld, új talaj a lábunk alatt.


Folyt. köv. nagyon hamar 🙂 Bepótlunk mindent – s jönnek a fotók is 🙂

De legyen itt legalább egyetlen kép, egyfajta előzetesként. Higgyétek el, nem kis önfegyelem kell ahhoz, hogy most meg ne öntsem a képeket minden mennyiségben 🙂 Jöjjenek inkább rendezetten 🙂


Fotó: Centauri & Mara


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Név*

Email cím*


2020.01.19. Az előkészületekről utólag – Málta 1.fejezet

Galilei fiai

2020.01.02. Mi a fontos utazásnál? Amit viszek vagy amit magam mögött hagyok?

Égi testek (A Föld az űrből)

13 Comments:

  1. Így még sosem élveztem a repülést, mint most olvasás közben! 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Ez nagyszerű volt, csak így tovább!🌄☺️✈️✈️

    • köszi, jön a folytatás!

    • Ibolya Nagy

      Bocs’ de idemásolom Málta 1-hez írt hozzászólásomat, amit az azt megelőző poszthoz írtam be, -nem véletlenül.

      “Örömmel olvastam a mai posztot, a mai elsőt, csupa ismerős helyzet, azzal a különbséggel, hogy semmi szorongás, inkább örömteli várakozás, imádom, amikor a gép elrugaszkodik a kifutópályánről, felbognek a motorok, számomra katartikus élmény.
      Én is keveset repültem, szívem szerint minden nap felszallnek.
      Kedves Mara, nem kell félni, a repülés jó buli.️️️️ :)”

  3. Nagyné Ica

    Eszméletlen! 😮
    Annyira megérintett, olyan látványosan írtad le, hogy úgy éreztem én is ott űlök Veletek a repülőn, látom amit Ti láttok, és érzem amit Ti éreztek!
    Gyönyörű szép! 💖

  4. Szabó Edit

    Én nagyon szeretek repülni.
    Nekem az a kedvenc pillanatom, amikor a gép elszakad a földtől. S tényleg úgy van olyankor, ahogy leírtad. Hátradőlök, és még az a pici feszültség is elszáll, ami addig volt bennem.
    És onnan fentről csodákat lehet látni… 🙂

  5. Patai Mária Zsuzsanna

    Amikor először repültem, a felszállás épp ilyen érzés volt! A leszálláskor viszont a gép jó sokáig egy magasságban maradt, valamilyen okból nem ereszkedtünk. A fülem már jó ideje be volt dugulva, mire a kis szerencsi csokikat kiosztották-Párizs fölött igen stílusosan. Így aztán vagy két napig szájról olvastam.

  6. Hnyilicza Zsuzsanna

    A felszállás előtt mindenkiben van feszültség. Még a közönyös arcúakban is. Aztán “belejön” az ember. Az éjszakai repülés ezért gyönyörű, látni a lenti világot. Hihetetlen!
    Aztán megérkezés a szépséges Máltára! Most kicsit irigy vagyok! Tartalmas és szép napokat!

  7. Remélhetőleg a szorongás a következő repülésnél már alig lesz jelen, és Mara nyugodtabban érzi majd magát 🎈 örülök nagyon a híreiteknek, kíváncsian várom a folytatást 🌞

  8. Marsovszki Viktória

    🙂 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.