• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Mi a túró az a Burrogtató? – Veterán gépek tudják a választ

burrogtató veterán traktorok gőzgépek

Fotó: Centauri

cen_logo_circle2018.10.11. Az erdélyi író-olvasó találkozók idején, szeptemberben, igyekeztem szorgosan hozni a képeket és híreket, de aztán épp a visszatérésem után technikai okok miatt ez a sorozat megszakadt. Ennyi idő után nehéz felvenni újra a fonalat, de két dologról semmiképp sem tennék le szívesen. Az egyik a Burrogtató, a másik a tusnádfürdői medveles. Sepsiszentgyörgyről és az ottani vendéglátásról és pörgésről, a PulzArt fesztiválról megírtam a legfontosabbakat (ITT és ITT és ITT), ám ha jól emlékszem, nem tettem szóvá azt, amit azonban Erdély kapcsán szinte mindenki szóvá tesz, főként azok, akik először járnak ott.

Bár én jártam ott korábban is, de azért az erdélyiek vendégszeretetéből és barátságosságából most kaptam a legnagyobb dózist.

És ez a legvilágosabban épp a Burrogtatón tett látogatásom során lett világos. Pénteken érkeztem Erdélybe, aznap volt egy író-olvasó találkozó Kézdivásárhelyen, s másnap Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója vitt el a Burrogtatóra. Vagyis alig több mint 24 óra telt el az érkezésem óta. Óriási tömeg fogadott minket, még Szabolcs is megrökönyödött, mennyi az ember. Ennek ellenére – és most nem túlzok! –

az első negyedórában nyolcan köszöntöttek ismerősként.

Írtam már, hogy bár nekem személy szerint nincs semmiféle kötődésem Erdélyhez, mégis már a vonaton elfogott az érzés, hogy hazafelé tartok. Ennek megfejtése távolabbi feladat lesz, most maradjunk csak annál, hogyha netán idegenként érkeztem volna, legkésőbb 24 óra múlva a Burrogtatón úgy kellett volna éreznem, hogy mindig is ott éltem.

burrogtató veterán gépek

Irdatlan tömeg a 2018-as Burrogtatón 🙂 (Fotó: Centauri)

burrogtató 5

Fotó: Centauri


De mi a túró az a Burrogtató? Feltételezem, sokan nem hallottak róla még. Hozzám hasonlóan abban is bizonytalankodhatnak, egyáltalán hogyan kell burrogtatni?

Sepsiszentgyörgytől szűk félórányira van egy község, úgy hívják: Csernáton. A község egyik impozáns kúriájában működik immár 45 éve a Haszmann Pál Múzeum, ma már ragyogó, sokarcú hely, de nem volt ez mindig így. Nem időznék ezen sokat – akit közelebbről is érdekel, olvasson utána –, de annyit azért el kell mondanom, hogy kalandos sorsú hely ez, amelynek főépülete ma már ismét a Damokos család birtokában áll, s a létesítmény ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeum külső egysége is. Alapítása voltaképp a névadó gyűjtőszenvedélyének köszönhető, Haszmann Pál volt az, aki valamiként hozzálátott kimenteni a környékről mindent, ami mentésre érdemes és még menthető, a kasoktól a régi gőzgépekig. A kúriát a diktatúra idején sokáig az enyészet uralta, ám különösen érdekes, hogy a gyűjtemény értékeit valami módon már a diktatúrában is felismerték, és így nem a forradalom után, hanem azt jóval megelőzve, már 1973-tól múzeummá és a Székely Nemzeti Múzeum része lett, mi több, a gyűjtemény gyarapításához a család mellett az anyaintézmény is tevőlegesen is hozzájárult. (A múzeumról bővebben ITT).

 
haszmann pál múzeum erdély

Régi gerendák a múzeum udvarán 🙂 (Fotó: Centauri)

burrogtató 36

A múzeumban többek között rádió-gyűjtemény is van – itt egy régi telefonközpont egészen közelről (Fotó: Centauri)

burrogtató 41

Naná, hogy kályhagyűjtemény is van! Előtte egy régi öntöttvas kályhán rémülten fedeztem fel, hogy egyesek – eléggé el nem ítélhető módon – átvágják a kentaurok torkát 🙂 🙂 (Fotó: Centauri)

De hosszas ismertetés helyett – remélem nem veszik zokon az üzemeltetők és lelkes muzeológusok – maradok inkább a személyes élményeknél. Apropó: ha már muzeológusok. Ahogy a PulzArt fesztivállal kapcsolatosan megjegyeztem, hogy az erdélyiek bámulatos pörgésben intézik a dolgaikat (s személy szerint nekem is van mit tanulni tőlük), itt azt kell kiemelnem, hogy lehetetlen volt nem látni: mennyire nagyobb egy múzeum jelentősége Erdélyben, mint nálunk. Ha itthon azt mondom: „múzeum” – az emberek egyik fele máris ásít, a másik fele el is aludt, mire bármit is mondhatnék.

Ha Erdélyben bárkivel a múzeumról (s nemcsak a Burrogtatóról) beszélek, lelkesültség és büszkeség világlik a mondatokból.

burrogtató 14

Az múzeumalapító család egyik háza – ők ma is, egy élő múzeumban élnek (Fotó: Centauri)

Azt hiszem, ezt nem is kell magyarázni, csak annyit tennék hozzá még, hogy ez a lelkesültség és büszkeség ott is hagyja a nyomát mindenen, meglátszik a minőségen, a gondosságon. De mindenekelőtt meglátszik azon, hogy ott a múzeumban is van élet. Átvitt értelemben is, de a szó szoros értelmében is. Ebből a szempontból a Burrogtató jóval több, mint egy érdekes, színes-szagos hétvégi esemény. Valamiképp az erdélyi működés színe-java, s lényege is. A Burrogtató ugyanis veterán traktorok, ősőreg gőzgépek és cséplőgépek találkozója és kiállítása.

Csakhogy itt olyan traktorokat látni, melyek működnek, és olyan gőzgépek, amiket még bedurrantanak, legalább néhány pöffenés erejéig. Innen az elnevezés: Burrogtató – hisz burrog, pöfög, dohog a sok gépdinó, kicsik és nagyok, veteránok, öregek, és ősöregek.

burrogtató veterán traktorok gőzgépek erdély

Fotó: Centauri

burrogtató 20

Fotó: Centauri

Talán az ötletgazdák sem gondoltak erre, amikor ezt a rendezvényt útnak indították, hogy ennek erős szimbolikus értelme is van (ha gondoltak rá, megkövetem őket). Innen nézve, távolról kétszeresen is, egyrészt 800 kilométer távolából, másrészt az erdők csöndjéből, csodálatos és egyértelmű üzenet a Burrogtató:

Nem azért kell a múlt, s minden a múltból, hogy rezervátumba-múzeumba zárjuk, hanem azért, hogy éljen. Dohogjon, forogjon, burrogjon, pöfékeljen.

Nálunk a múlt és a jelen között éles cezúra van az esetek többségében, s a viták nagyrésze is arról folyik, hol kell legyen egyik vagy másik cezúra. Ott viszont, ahol ezek a gépek még lélegeznek és élnek, ahol ezekre az élő masinákra hömpölygő tömeg kíváncsi, ott valójában nincs ilyen éles cezúra; ott organikus még a múlt a jelennel, és vélhetően a jövő is az lesz.

Épp ott nem tört szét az idő, ahol elvileg a leginkább összetörhetett volna.

burrogtató 6

Fotó: Centauri

Ebben az organikus időben jelen lenni jó. Sokszor érintettem már azt az érzékcsalódásunkat, hogy az idő tagolt, tegnap van és holnap, míg az idő valójában tagolatlan, ráadásul azt is tudjuk már, hogy relatív. De amit eddig erről írtam, csak elmélet, a felfoghatatlan racionalizálására tett kísérlet. Ami viszont a Burrogtatón jött velem szembe, az maga a gyakorlat.
Ez a dolog szférikus része – már ha ez a rész leválasztható bármi másról. Hisz majdnem azt mondtam: most jöjjön a földhözragadt rész, hisz az is erős, az is vonzó. Jöjjenek a hangok, szagok, ízek, a pezsgés, a vurstli, a régi gépek csodálata, amikor az emberben felmerül a nagy létkérdés:

lehet-e igazán szép egy traktor?

burrogtató 40

Fotó: Centauri

burrogtató 39

Fotó: Centauri

burrogtató 24

Fotó: Centauri

– s a Burrogtatón megkapja a választ. Még a magamfajta is, aki legszebbnek a füles vöcsköt tartja téli tollruhában vagy a hím fenyőpintyet a tél legvégén, még annak is egyértelmű, hogy egy traktor bizony lehet szép, sőt az olajossága is az, ahogy a traktorok emberei-gazdái is szépek. Kutyatartókról szokták mondani, hogy a gazda gyakran hasonlít az ebére. Ehhez hasonlóan a traktortulajdonosok, az öreg gépek bütykölői is hasonlatosak a gépeikhez. Sok szép gépet láttam ott, és sok szép embert.

burrogtató 19

Fotó: Centauri

És mindez nem a Burrogtató „földhöz ragadt, olajos és burrogó” része, szemben a szférikus gondolkodással. Ahogy ott a múlt és a jelen sem válik el úgy, mint a barackmag a húsától, úgy ott a szférikus sem lökődik ki az úgynevezett valóság talajából. Ahogy az ipari praktikum is ötvöződik az esztétikummal, ahogy az acél és a réz ötvözéséből megszületik a jó öreg bronz. Jó is, hogy eltelt némi idő, mert így már pontosabban látom, mi maradt bennem. Igen, a Burrogtató, a múzeum, az a légkör, ami ott egy múzeumot tart az ölében, s talán egész Erdély BRONZ. Tartóssága, kifejezőképessége, és aranyra hajazó, mégis visszafogott színe is olyan, akár a beérett bronzé.
Az alábbi galériában az összes Burrogtatón készült fotót nézegethetitek. Azt javaslom, ne a diavetítés funkciót használjátok, inkább klikkeljetek az első képre és lapozgassatok – úgy szebbek a képek 🙂 A galéria alatti videóban pedig nemcsak belehallgathattok a burrogtatásba, hanem táncoló virágokat is láttok – a fesztivál végén úgy tűnt, hogy jókedvre derültek ők is, ám az is meglehet, hogy csak egy kis pálinkát löttyintett valaki a tövükbe 🙂 

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/galeria/tema/pulzart-fesztival-2018-koncertfotok/

http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo/esztorszag-prima-vista/

http://https://centauriweb.hu/archiv/barangolo/medve-utan-tusnadon-tusnadfurdo/

15 Comments:

  1. Szabó Edit

    🙂 🙂
    Tényleg ígérted, hogy elárulod majd, mi az a Burrogtató. Természetesen nem lennék én én, ha ki tudtam volna várni, és nem néztem volna már utána a neten, de ahogyan te elmeséled, nincs ahhoz fogható! 🙂

    Az is nagyon igaz, amit a múzeumokról írsz. Rögtön eszembe jutott a bútorfestéséről híres Sütő család portája Vargyason a házi múzeummal, vagy – megint – a Benedek Elek Emlékház Kisbaconban és Réka néni, Elek apó dédunokája, ahogyan integetett utánunk a lépcső tetejéről, amikor eljöttünk. ❤

    És igen! Egész Erdély BRONZ. De jó, hogy ezt így megfogalmaztad! ❤ 🙂 Most már tudom, hogy mi az az érzés, amit mindig érzek, ha ott vagyok.

    Köszönet a posztért, Cen’! 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Mintha ott lettem volna!😊 A leírás maga kultúrtörténet a javából egy traktor imádó “tollából”, egyszerűen remek volt!😊
    Drukkolok Cen’, hogy mielőbb legyen egy kis traktorod, igazán megérdemelnéd!🚜🚜🚜🙂

  3. Minden egyes fotó megszemlélése különleges élmény a beszámolóddal együtt, hálás vagyok érte 🙂. A múzeumhoz tartozó, régi szöveggel munkált gerendák meghatók igazán. A szépséges járgányokról eszembe jut egy nagy-nagybácsim, aki maga épített össze egyes tartozékokból egy traktort, amit egyszerű szerelemmel univerzális gépnek hívott 🙂

  4. marsovszki viktória

    Igen, pont így vagyok én is, mint a többiek, Cen. Gyönyörűen megértettem ebből az írásodból, egy olyan dolgot, amire 2013 óta én magam nem találtam magyarázatot. Túl hosszú lenne leírni. Csak a kérdés, ami azóta is foglalkoztat, miért elfogadható és vonzó számomra egy erdélyi gyerekcsoport (Árvácskák) istenhite, és miért taszít az a “vallásosság”, ami itthon dívik? Mert ezek a gyerekek élik a hitet, énekelik, táncolják, játsszák; gitáron, hegedűn, dobon, zongorán…, és isten tudja hány hangszeren, templomokban, színpadon. És egy 9 éves kislány teljes természetességgel tudja kimondani, amiben egy csöppnyi ájtatosság sem vegyül: Isten itt van a szívemben, megsegít. És ezt hallva, az ember tényleg úgy érzi, hogy OTT van, mégpedig az a nagybetűs. 🙂 Köszi, Cen.

  5. Kratochwil Barna

    Az idén, 2019-ben szeptember 21.-én lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük